46. Pétër László: JELET HAGYNI (3.rész) - Új forradalmi rend

Tollrajz II.

(Ezek a sorok, magángondolatok. Valószínűleg nem tükrözik a művészettörténészek pontos kimutatásait, vagy a teljes valóságot: csupán a jobb megértésem vagy/és értelmezésem szándékával születtek...)

Hiába az eltökéltség...

 

A 60-as években tehát kikristályosodott: adva a lehetőség, hogy a művész „letagadja”, vagy ténylegesen felszámolja a saját személye és a tárgyiasult műalkotás közötti különbség-érzetet...

Ekkorra ugyanis a művész(et) belépne a köznapi, vagyis a „valós”, józanult életbe, életfolyamatba, és készen áll arra hogy átértelmezze, átminősítse azt.

Ez a gesztus a határozott életközeliséget szimuláló elméletével, határozottságával megsérti, sőt felsebzi a hagyományos módon alkotó, hagyományos esztétikai minőséget követő kollégák, ugyancsak művészemberek „ósdi alkotói” felfogását, mint ahogy nagy riadalmat okoz a befogadó közönségben is. Letisztult művészeti ideológiákat roncsol és csúfol meg.

Hiába az elkülöníthetősége...

Az akcióművészet, azaz a „cselekvésművészet”, ahogyan már korábban is említettük, megjelenítette majd bemutatása után meg is szüntette önmaga „projekcióját, produktumát”, hiszen elsősorban a pillanat időszerűségét tekintette fontosnak, és a megélt belső élmény abszolút megtartását szorgalmazta. Iramlásai (például a happening, vagy a body art - azaz test-művészet, valamivel később a performance...) pusztán a művész személyére, testi mivoltára, fizikai jelenlétére terjesztik ki a műalkotás fogalmát.

A műtárgyi reinkarnációs kísérletekről

Miközben gőzerővel „konceptualizál”, más irányból ellen-kísérletek is zajlanak.

Hiszen a képzőművészetről széles körben elterjedt, mindennek ellentmondani látszó, határozottan hagyományos alkotói felfogás is immár szinte „hiánycikké váltan” újra felerősödik, és most újra a tárgyi alkotást szorgalmazza. Ez a szemlélet-mód is, párhuzamosan, csökönyösen tartja magát. Lényege, koncepciója pedig az, hogy a művész újra maradandó tárgyi alkotásokat hozzon létre, és hódoljon a megcsúfolt esztétikának.
Hogy ismét tükröt tartson a világnak, kreáljon, rajzoljon, fessen, szoborjon, fotózzon...
Saját élményvilágát, meglátásos képi világát hagyományozza a közönségére, az utókorra.
És ekkor jön képbe: a posztmodern művészet...
Mert a hatvanas években a művész sokszor őrültségekre is képes volt: ekkorra már élő szoborként önmagát kiállító, állati vérrel, vagy éppenséggel saját vérével festő, vérorgiát rendező, önmagába lövető, önmagát megsebző vagy „felakasztó” művészeknél tartunk, akiknek a legvégső célja – a „totális”, a teljessé váló, és nem a mímelő önkifejezés...

A köznapi (sokak szerint ez a: racionális) gondolkodás számára szinte érthetetlen, hogy mi is történt a 20. századi művészetben. És az óta is...

De röviden, talán tőmondatokban is, megoldást kínálunk. Ugyanaz, ami az éppen időszerű szorongásos világunkban, amelyet legvégül önmagának ártó szándékkal is a valóságból kihámoz. Hiszen: a végletekig akaratos és önhitt...

Emészti az önkény...

Emészti az önkény, a meg-megzavarodó elmélet-idegenségében is tükröződő vaksi akaraterő, örökkön éhes diktátumi hajlama. A modern kori „érthetetlen” törekvései képletesen leigázzák, meghódítják, ellopják és felprédálják, azaz tönkre teszik a mindenki számára teremtett, élhetővé, érthetővé vál(hat)ó szellemi bolygónkat.

Ez a gondolat pedig hol utópisztikusnak, hol zsarnokinak tűnhet...
Mert... hogyan is?
Sokszor az őrültségek zűrzavara jellemezte a 20. század művészetét, amely felfedezett-elfeledett valóságtartalmaival, régi-új betegségeivel küzdve, durván lerombolta, majd átalakította és újra létrehozta önmaga tökéletesebb vagy rafináltabb változatát.
Ezen ideák folyton ker(ül)getik egymást...
Mindeközben az emberiség, melyre a művész hatni szeretne, őrült majomként hatalmas károkat okoz a sárgolyónkon: ám újabb vívmányokat is szerez magának, diadalittasan...
Egy korszerűbb és talán még őrültebb félig civilizált, tökéletlenségekben bővelkedő új világot teremt. Ám hatalmas hórukkjai közepette, s mind eközben hazudozik is. Elsőként a Teremtőjének, majd kisvártatva önmagának: rengeteget és szakadatlan...
Istent játszik, de végül kiderül, hogy megint-optimizmusával, csak újabb szégyent hoz a saját fejére. Íme, legújabb példája: a globalizált világ...

(folytatás)

Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2013. május 19.