„A
felfedezés lényege: látni azt, amit már mindenki látott, de
olyat gondolni, amit senki más nem gondolt róla.” (Szentgyörgyi
Albert)
Dobó Tihamér- Szitakötők. Tus-toll, 1974.
Holott jómagam mindig
is a klasszikus értelemben vett alkotói művészetet részesítettem
előnyben, és Hangya András vagy Dobó Tihamér nagyszerű festői
vagy rajzi tehetségét istenítettem. Ugyanakkor nagyon is
érdekesnek, hatásosnak, elgondolkodtatónak találtam a folyton
alakuló, „élő és mozgó” művészet módosulásait,
elmozdulásait, esetenként torzító hatásait is. Bátorság kell
az ilyesmikhez...
A
hetvenes években létezett a mintegy hét éven át működő
Bosch+Bosch művészeti csoport. Alapítója Slavko Matkovic volt.
Alkotó tagjai közül akkoriban én Szombathy Bálint, Csernik
Attila, Kerekes László, Ladik Katalin (a sor nem teljes)
munkásságára figyeltem fel leginkább, (de köztük voltak még
Basch Edit, Szalma László, Ante Vukov...). Ők többen, olyan
merész kísérletezési lehetőségekkel éltek, amelyekről én a
nyolcvanas évek elején Belgrádban elszigetelten studírozó, és a
klasszikus (képző)művészeti hagyományokra támaszkodó,
„alapozó” kezdő rajzoló, teljes kívülállósságomban még
álmodni sem akartam. Úgy tartom azonban, hogy a vizuális
költészet, a betűkollázs, a performansz, az asszamblage, a
land-art, a body art... kiváló kísérleti műfajok, s melyeknek
egyike-másika a nyomtatott papírral való elmélyült
„játszadozásra” igen alkalmasak. Azért is, mert a többségük
folyamatművészet, és így a keletkezési időtartamuk, a művészi
átélés pillanatai érdekfeszítőbbek, izgalmasabbak a
végeredménynél, a megvalósulásnál.
Szalma László, Homage to Dada, 1972.
Vizuális
költészet és kollázs
Ismerjük
a korabeli dadaizmus első fecskéinek szórakoztató alkotói
találmányát:
Végy egy
nyomtatott szöveget, darabold szét szavanként ollóval, tedd egy
kalapba, rázd össze, és egyenként kihalászva azokat, rakd
olvasható sorrendbe, ez a dadaista (és szürrealista) vers, a Te
versed...
Többen a hetvenes évek
neo-, illetve transz avantgárd művészei közül kiapadhatatlan
nyersanyag-forrásra leltek a nyomdák papírhulladékként kezelt
kincsében. Összerakott, kollázsolt munkáikban a
véletlenszerűségnek, a kiválasztott részletek által módosult
vizuális effektusoknak óriási szerep jutott. De nyilvánvaló volt
gyakorolt műfajaik és revoltáltságuk, rebellisségük folytán, a
néha politikus, néha csak polgárpukkasztó, provokálási
szándékuk. Lázongó természetüknek, eruptív alkotói
szándékuknak és vagánykodó magatartásuknak köze lehetett a
Közép-Európában is kirobbant egyetemista lázadásokhoz,
tüntetésekhez, de az éppen aktuális hatalom fricskázásához is.
(Az eruptív szó nem véletlenül került be mondatomba: Kerekes
László „pittura errupta” festményképeire utalnék)...
A furcsa és szokatlan
művészeti gyakorlatok bűvkörébe tartozó ifjú művészek közül
többen pl. a Forum nyomdájában leltek alapanyagokra:
szerkesztőségekben dolgoztak, vagy alkotókként, kreatív
munkatársként, külsősként sűrűn bejártak oda. Ács József
papír-sziluettes „élő” kollázsképeire melyekkel a régi
zentai és/vagy topolyai téli művésztelepen előrukkolt, bár
gyengén dokumentált ám jelentős és bátor kísérlet volt, már
tudunk. A nyolcvanas évek elején több fiatal művészünk
kísérletezett önfeledten a papírral. Az akkortájt Adán
magányosan alkotó Bálint István gyűrődő-tépett ötágú
papír-, vagy fólia-csillagos performanszaira is emlékezhetünk,
amellyel akarva-akaratlanul épp az idealizált, örök érvényűnek
tekintett szimbólum érinthetetlenségét kezdte ki. Akcióművészete
valójában a hatalom provokálása lehetett. És voltak többen,
akik hasonló megfontolásból politikai vagy legalábbis társadalmi
kritikát gyakoroltak.
Ács József papírkivágásos-tájművészeti akciója egy régi művésztelepen
A Slavko Matkovic által
megalapított Bosch+Bosch csoport időről időre olyan meredek
ötletmegvalósításokkal rukkolt elő, hogy a szocialista
művészetet ápolgató kultúrpolitikusoknak égnek állt a haja.
Matkovic a fogyasztói társadalom elbambuló állapotait
vizsgálgatta, és a korabeli naiv-szegényes reklámok grafikáját
figurázta ki, fogyasztói képregényeket megalkotva az
összeollózott reklámképekből és szövegekből. Fiatal
művészeink elégedetlenségét az áldatlan társadalmi állapotok,
az önkritika hiányában gyakorolt áldozatos öncenzúra, az
álságos viselkedések és talán a kordában tartott hamis
társadalmi igazságérzet, a politikai csúsztatások és egyéb
társadalmi hamisságok egyvelege provokálta ki. A hetvenes évek
vajdaságában több „fenegyerek” művész is volt, közülük
többek, kimagasló teljesítményekre voltak képesek, és ez
tagadhatatlan tény volt annak idején is. Holott a mindig a
konzervatív nézetek felé hajló közönségnek, de a hagyományos
felfogású művészeknek is elég nehéz volt elfogadni vagy
befogadni őket. Sok esetben tiszteletlennek tűnő viselkedésükért,
forrongó, lázadó, felforgató jellegű új eszméikért és
szokatlan esztétikai nézeteik miatt is...
A betűnek
is komoly súlya van
A leírt vagy a
nyomtatott betű: vizuális jel. A betűsor világos, pontos
jelrendszert, abszolút jelentést képez(het), melynek segítségével
embertársainkkal kommunikálni tudunk, függetlenül attól hogy
fizikailag mekkora távolságokra vagyunk tőlük. A leírt betűjel
vagy szó mély értelmet rejt(het) magában, gondolatvilágunkból
előbukkanó gondolatokat. A (mágikus) jel(entés) képzőjének,
rovójának, le-írójának tudatából gondolati nehezékként
gördül le a válláról, legvégül pedig az olvasó értelmében
landol. Információs áradatként hömpölyögnek felénk a leírt,
kesze-kusza vagy rendezett gondolatok, sorok, szóáradatok. Akár
valós, akár tév-információként megmásítják a világunkat.
Ma az összeírt,
összehordott betű-jelek dekódolt, olvasott, jelentéssé
átlényegülő hullámzásai rendszerint kitöltik mindennapjainkat.
Uralkodnak felettünk. Ha nem vigyázunk eléggé a csak tiszta
forrásból táplálkozni vágyó, egészséges öntudatunkra, akár
hazugul is uralkod(hat)nak felettünk, mert a rendszerekbe
fogott/foglalt információk gondolataink titkos manipulátorai is...
Az emberiség óriási többsége nap mint nap folyamatos
információ-áradati nyomás alatt van, mint ahogyan a „drukk”,
a nyomdagép is folyamatos, erőteljes és hatékony nyomást
gyakorol a különféle papírok szűzi felületeire: selymesekére,
porózusakéra, redősökére, rücskösökére, bolyhosokéra... És
a felület megmunkálása, során a hordozóalap, milyenségétől
függően más és más képi minőségeket eredményez...
Jel-hagyás
kényszere
A rótt jel
és az írott betű is, mint a közösségeket működtető
mágikus-kapcsolati ábra, immár ősidők óta létezhet. Az
emberszabású ábrázolás kényszeresen akart igénye és szándéka,
örök időktől fogva jellemez bennünket. Lehetséges, hogy
hiányos/hibás ismereteink során nehezen jövünk rá, hogy nem
csupán néhány ezer éve létezik emberi civilizáció, amely során
gyorsasággal felfedeztünk mindent az első szimbólumoktól kezdve
a gigantikus építészeten át a magasröptű technikai
fejlettségünkig, s amelynek manapság örvendünk. Lehetséges hogy
sokkal öregebb, és sokkal bölcsebb az emberi faj, mint amelynek
hisszük, és magasröptű kultúránk az ősidőkből fogva
változatlanul hullámzik, gyakran csúcsformába lendül. Csakhogy
az anyag tökéletlensége, romlandósága, korhatagsága mián a
régi bravúrok elporladtak, és csak nyomokban maradtak fenn
imitt-amott, a föld gyomrában, titkos, rejtett zugaiban...
Lehetséges, hogy időtlen idők óta létezünk, és hogy örökösen
és kódoltan, szakadatlan ténykedésünk sorsa: hogy Jelet kell
hagynunk minduntalan, mindenáron? A múltban kutakodók e
gondolatnak, elgondolásnak a bizonyítékául, egyre régebbi (ímmár
több tízezer, egyes híradások szerint sokkal, de sokkal régebbi)
rótt, karcolt, csontokba, kövekre, sziklákra vájt szimbólumokat,
jeleket, jelzéseket... barlang-, és épületfalakra, sokszor furcsa
használati tárgyakra rótt vagy mélyen a föld gyomrába temetett
ősi üzeneteket találnak, fedeznek fel.
(folytatjuk)
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. január 27, hétfő.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése