Utcai
Dávid
A
kilencvenes
években
a
Túlabarai
Tábor
művészeti
vezetője
a
pályáján
épp
hogy
csak
elindult
kiváló
fiatal
festőművész,
Sinkovics
Ede
volt.
Néhány
évvel
később,
a
Takt
2003-as
megújulásával
a
temerini
Utcai
Dávid
vette
át
a
művésztelep
irányítását.
A
résztvevők
garantáltan
sok
jót
kaptak
mindkettőjüktől.
A
Takt-on
való
részvétel,
valamiféle
garanciát
is
jelentett:
szabad
alkotói
szárnyalást,
üde,
frissülni
képes
szellemi-lelki
közösséget,
rengeteg
energia-kisülési
lehetőséget
biztosított
a
résztvevőknek.
Erőteljességre
hangolt,
biztatást-bátorítást-bátorságos
merítést
jelentett
a
Jegricska
(Almási
bara)
vizéből,
és
minőségi
alkotói
értékeket
eredményezett...
Utcai
Dávid
tehetségét
mélyen
alapozta,
és
valamiféle
extravagáns
hagyományossággal
fűszerezte.
Alázattal
és
nagy
önfegyelemmel
építkezett,
ami
a
manapság
feljövő
fiatal
korosztályra
nem
mindig
jellemző.
Dávid
különleges,
szenvedélyes
festő
aki
folyton
alkotói
lázban
ég:
fáradhatatlanul
kutatja
képzelőerejének
különleges
vetületeit,
tér-idő
relációit.
A
nemzeti
identitástudatot
örökölte,
és
a
délvidéki
közösségi
kultúra
erodálódásának,
egyben
a
térséghez
való
mindenképpen-ragaszkodásnak
tanújaként
festette
meg
kombájnos,
traktoros,
temerini
utcai
kompozícióit,
melyekbe
metafizikai
és/vagy
szürreális
tartalmú
valóság-értelmezéseket
rejtett
el.
Miközben
találkozott
a
szubkultúrával,
és
a
néha
banális,
néha
elidegenedettséget
okozó
balkáni
nejlon-világgal
is...
Utcai Dávid: Z-143-K
Utcai
Dávid
filozofikus
alkat,
aki
az
emberi
elidegenültség
gyógyírját
a
teozófikus
természetében
fedezte
fel,
ezért
az
emberarcú
etikusságot,
némelykor
a
benne
erőteljesen
megfogant
vallásosságot
is
kidomborítja.
Máskor
viszont
mindezektől
megfáradtan,
az
érint(het)etlen
természethez
való
vonzódását
vagy
elvágyódását
jeleníti
meg.
Metafizikai
magasságokba
emelt
kompozícióival,
sokszor
tökéletesen
impresszív
hiperrealista
megfogalmazási
módozatokkal
manipulál.
Kettős
természetű
látásmódja
azonban
így
is
kiegészíti
egymást.
A
szerencsés
szimbiózis
annak
köszönhető,
hogy
Dávid
nem
hajlandó
elválasztani
magában
a
gyökeresen
népi(es)
és
az
urbánus,
szubkulturális
érzésvilágot.
A
hagyományos
jóhiszemű
látásmódját,
és
a
dolgos,
termelői
(Teremtő!)
emberi
aktivitásokat
és
az
embert
szenvtelenné
tevő
városi
környezetet
egyaránt
fontosnak
tartja.
A
köznapi
életformát
aposztrofálja
és
e
mellett
az
extravagáns,
profán
városi
viselkedési
formákat
és
normákat
is
jegyzeteli:
képein
mind
a
szent,
mind
a
profán
jellemzőit
kihangsúlyozza.
Utcai Dávid: Gép munkában
Miközben
festői
világában
az
eltérő
vonatkozások
ütköztetését
jóhiszeműen
felvállalja,
nem
megalkuszik,
hanem
igen
komolyan
kielemzi
a
mai
társadalmi
közeg(ek)re
jellemző
etikai
küszöbök
szintjeit,
felső
és
alsó
értékeit.
Tartásában
pedig
minduntalan
azokat
az
erkölcsi
kérdéseket
felvető
normatívát
alkalmazza,
amely
ambivalens
módon
mind
a
lázongás
szemléletét,
mind
a
modern
kori
erőltetett
csőbe
húzottságunk
hol
enervált,
hol
élemedett,
hol
bizonytalan
érzületű
kettősségét
jellemzi.
A
megbolydult
világ
alternatív
gyógymódjait
látjuk
viszont
élénk
és
talányos
kompozícióin:
az
etikai
és
az
esztétikai
vívódások
kettősségét
valós
igényként
fogalmazza
meg.
Utcai
Dávid
a
tavaly
(átmenetileg?)
lemondott
a
Takt-on
gyakorolt
táborvezetői
feladatáról,
és
azt
otthoni
kolléganőjére,
Faragó
Orsolyára
ruházta
át,
miközben
ő
„egy
időre”
felköltözött
Budapestre.
Talán
azért,
hogy
szerencsekereső
festőként,
védőháló
nélkül
próbálja
ki
magát,
és
talán
hogy
a
Temerini
magyarellenes
hangulattól
megfáradt
lelkét
friss
szellemi
áramlatokkal
gyógyíthassa.
Menekülési
vágy
vagy
kalandvágy?
Minden
esetre
Dávid
újabb
dimenzióba
kényszerítette
élénk
elemző
fantáziáját.
Elemző
magatartását
mind
a
túlabarai
kanócos
lámpaláng,
mid
a
pesti/es
miliő
festőisége
magas
hőfokra
képes
állítani...
Ricz
Géza
Ricz Géza: Utca kékben
Az
angol
W.
Turner
hatalmas
kékes-szürke
atmoszféráját,
plein
air
gesztusait,
Aba
Novák
sátoros
piaci
kompozícióit
és
Hangya
András
mesteri
sikátoros
utcaképeit
is
eszünkbe
juttatja,
pedig
egészen
más
eszmeiség
magányos
hordozója.
A
(talán
a
graffitiből
kialakuló)
Street
art
gyökerekkel
rendelkező
Ricz
Géza
ködös,
szürkönyeti
szfumato-képeit,
úgy
tűnik,
az
első
pillantásra
az
elnéptelenedett
urbánus
közeg
ihlette
meg.
Valójában
a
folyamatos
társadalmi
és
politikai
változások
következtében
erodálódó,
pusztuló/elenyésző
társadalom,
és
a
semmibe
merülő
emberi
lakókörnyezet
képezi
témáinak
gerincét.
A
kilencvenes
évek
délvidéki
kilátástalanság
érzetével
küzd,
és
talán
a
balkáni
véres
háború
mély
sebeket
ejtő
nyomvonalát
elemzi.
Múltban
vizsgálódó
emberként
fogalmazza
meg
a
kierőszakolt
marginális
gondolkodásával
kezdeni
mit
sem
tudó
balkanizmust,
miközben
témáival,
a
csend-életet
idéző
lepusztított
környezettel,
az
élettelen
sikátorok
ábrázolásával
emberi
tragédiák
hiábavalóságát
higgadtan
és
objektív
távolságtartással
fejti
ki.
Ricz
Géza
politikát
mellőző
magatartása
is
mély
erkölcsi
problémák
elemzésével
ötvöződik.
Az
erózió
lesújtó
látványképei
azonban
ellentéteket
előidézve
hatnak
ránk,
mert
miközben
az
esztétikába
kapaszkodnak,
és
jól
komponáltságukkal
épp
a
harmónia-érzetünket
erősítik,
valójában
a
a
rettenet
fájó
érzületét
is
belénk
sulykolják.
A
festő
tehát
konokul
az
ellentétes
asszociációk
között
ellensúlyoz,
miközben
harmóniát
teremt
a
diszharmóniában.
Erőteljes
térkompozíciói
ugyanis
élvezetes
látványt
nyújtanak,
pedig
valójában
a
pusztulás
nyomait
szemléljük.
Művészete
az
ember
tragédiája
nyomán
megfogalmazott
néma
tiltakozás,
pusztába
kiáltott
szó,
kései
figyelemfelkeltési
szándék.
Emlékképeinek
drámáját
a
balkáni
háborús
időkben
fényképészi
vakmerőséget
hirdető
képeken
látjuk
viszont.
Vásznain
a
kiégett,
rozsdától
maródó
épület-
és
kocsironcsok
a
céltalan
háború
léleknyomorító
prózaiságát
tükrözik.
Az
ember
csak
titokzatos
árnyként
mutatkozik
meg
vásznain.
Talán
megrettent
és
elmenekült,
elrejtőzött
a
mesterségesen/politika
által
felszított
bűnök
elől,
és
várja
önnön
végső
elenyészését.
Vagy
maga
is
bűnösként
bujdosik,
mint
valaha
a
fivérét
meggyilkoló
és
szörnyű
tettét
az
óta
is
kimagyarázni
képtelen,
Isten
haragját
félő
irigy
testvér.
Vásznain
nézelődik,
magányos
árnyként
merészkedik
elő,
ám
az
idők
végeztéig
rettegni
kényszerül
a
félig-bűnbánó
Káin:
örökös
szemtanúja
önnön
tettének.
Ricz Géza: Old man
Az
átélés
érzékeny
szeizmográf-drámáját
vagy
tragédiáját
csakis
a
festő
lelki-ismerete
képes
katartikus
élménnyé
duzzasztani.
Borzongató
és
szokatlan
az
élményiségünk.
Ricz
Géza
az
ember
elmagányosodásának
festője.
A
méla
csendben
drámai
és
melankolikus
sivárságban,
ködből
előszüremlő
háttérzajokat
hallani.
Ricz
Géza
Madách-i
háttereket
fest
meg,
az
ember
tragédiáját
kevés
eszközzel
is
megjeleníteni
tudó
művészember,
aki
színpadi
megvilágításba
helyezi
a
dokumentálódó
elárvultságot.
Ecce homo,
mondatja
velünk:
ezt
tesszük
a
világgal
és
önmagunkkal,
mert
mi
ilyenek
vagyunk...
Végezetül
még
csak
annyit,
hogy
Ricz
Géza
vásznain
napjaink
aktualitását
is
jegyzi.
Ma
Ukrajnában
feltehetőleg
előre
megírt
forgatókönyv
szerinti
össznépi
tragédia
zajlik...
(folytatás)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. április 14., hétfő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése