“ Fegyverek között hallgatnak a múzsák”
A magát velencei festőnek mondó Lorenzo Lottót
római freskóinak megsemmisítésével a velenceieket ki nem állható II. Gyula pápa
tulajdonképpen megalázta. De talán épp
képeinek levakolása után döntötte el a fiatal mester, hogy végleg a könnyed
táblakép-festészet felé fordul. Az olajkép-technikával pedig felfrissült,
megújult a festészete: elevenebbé, színesebbé, vonzóbbá, reménytelibbé vált a
mester bensőséges művészi világa. E forradalmi technikával a festészetében is
minőségi ugrást hajtott végre. Az olaj-táblakép vagy olaj-vászon divatba
jöttével, kombinációjával a festő töretlen lendülettel sima felületeket
festhetett, hiszen vásznát forgathatta, a földre teríthette, merész naturalista
hatásokat érhetett el a kényelmes festékcsurgatással, alakítgatással. A
mesternek már nem kellett magas létrákon, állványzatokon ácsingóznia,
egyensúlyozva gyötrődnie, a készülő mennyezeti freskók alatt kemény deszkapallókon
heverésznie. A festőmunka folyamatának megváltozása elősegítette a dinamikus
ecsetkezelést, előszabadította az ekszpresszív festői gesztusokat. Lotto számos
itáliai utazása során magas színvonalon teljesítette a megrendeléseit. Habár
gyakori helyváltoztatása miatt szinte vándor-festőnek tartották, ő csakis
velencei festőnek vallotta magát. Ez mintha meg is látszana a festményein: a
velencei festők által jól felismerhető korai plen air hatásokkal, légiességgel,
fény-árnyék játékossággal, az erős kontrasztok alkalmazásával, könnyed
kompozíciós megoldásokkal gyakorta élt.
A XIV. században a partikuláris érdekek miatt és
területeik bővítésére törekedve az egymással hadakozó, az ógörögökét szinte
leutánzó itáliai városállamok gazdagok, de törékenyek voltak, mert kevéske
katonasággal rendelkeztek. Észak-Itália
hadakozó városállamokra szakadt, a legerősebbek, Milánó,
Firenze,
Pisa, Siena, Genova, Ferrara
és Velence, állandóan vetekedtek,
csatároztak egymással.
Észak-Itáliát ráadásul a pápai erők és a Német-római Császárság közötti hosszúra
nyúló hatalmi harcok is szétszabdalták. Az igazi, hosszan
eltartó háborúk 1494-ben kezdődtek, amikor VIII. Károly francia király
hadjáratot indított a nápolyi trónra igényt tartva. Őt a pápaság, Milánó, az
aragóniai királyság és Velence együttes segítségével még sikerūlt elűzni.
Néhány év múlva azonban a franciák újra támadásba lendūltek, ekkor már XII.
Lajos tartott igényt a milánói trónra, és ekkor furcsa mód VI. Sándor pápa a
franciákat támogatta. Utódja, II. Gyula pápa is kihasználta a franciákat a
Rómával mindig is vetekedő Velencei köztársaság megszorongatására. Két évvel
később azonban mégis meggondolta magát. Megfordult a szövetségi viszony, a pápa
akkor éppenséggel békejobbot nyújtott Velencének, és a segítségével hozta létre
a Szent Ligát, melynek célja a franciák elűzése volt a félszigetről.
A szinte követhetetlen
pálfordulások, és váltakozó hadiszerencsék közepette, mintegy öt évtized
múltán, a franciák az angolokkal való tárgyalások után végképp le is mondtak az
itáliai területekről. De ekkor a franciákkal addig vetekedő hódító spanyolok
ültek erőszakkal az olaszok nyakába…
Szent Katalin
„meggyalázása“...
II. Gyula pápa hírhedt, freskóit érintő
kritikája és ikonoklasztikus gesztusa után, az imént emlegetett csatározások
során Lotto egy későbbi festményének a meggyalázását is megélte. A francia
zsoldoskatonák ellentmondásos módon, épp a tetszésnyilvánításukkal gyalázták
meg az egyik, 1523-ban megfestett kedvenc művét. A Szent Katalin misztikus
eljegyzése c. festményét a könnyen szállíthatóság és az áthelyezés lehetősége
miatt egyik mecénása, Niccolo di Bonghi rendelte meg bergamói rezidenciájába.
Amikor a francia hadak elfoglalták a várost, Bonghi értékeit mentvén, a
festményt híveivel átvitette a védettnek hitt Sant Michele templomba. A
fosztogatásba kezdő katonák azonban oda is betörtek. Egyikőjüknek annyira
megtetszett a kép felső részén háttérként megfestett, hatalmas ablaknyíláson át
látható, sinai hegyet ábrázoló tájkép, hogy azt késével kimetszette a
képkeretből, és Szent Katalin áhítatos eljegyzésével mit sem törődve hadizsákmányával – örök
időkre – kereket oldott...
“Az hogy valaki jobb festő lehet nálad, kevésbé fontos mint az, hogy senki nem versenyezhet veled a vallásosságban. Az ég (ugyanis) nagyobb jutalomban részesít, mint a halandók csodálata...” Lottót manapság leginkább mégis a erőteljes portréi miatt becsülik. Festészetének gyöngy-szemei javarészt megmaradtak, mégis magányosan, viszonylagos elfeledettségben halt meg.
A (nem) megfelelésekről
A korabeli gyakori képgyalázásokból leszűrhető,
hogy a művészetet minden
korban respektálták ugyan, de a respektum a társadalmi nyugalommal, a mindenkor
renddel volt összefüggésben. A normális életkörülmények megváltoz(tat)ása
folytán ugyanis, a művész(et) a megzavarodott körülmények következtében épp úgy
jobbról-balról kiosztott pofonokat kap(hat), mint a pórul járó civil
társadalom. Lotto Szent Katalinjának meggyalázása a festmény relatíve
értékvesztése ellenére is vigaszul szolgált a festőnek, hiszen művészetébe
valójában beleszeretett az a műveletlen zsoldoskatona, aki a festmény
részletének kimetszésével voltaképpen híressé tette e műalkotást… De mit szólt volna mindehhez Csontváry Kosztka
Tivadar? A mi egyszerre ekszpresszív-mi(sz)tikus szemléletmódot képviselő,
egyben a szimbolista szürrealizmus határmezsgyéjén bátran menetelő, késve
felismert magyar festőóriásunk. Ha látta volna, amikor zseniális
óriásfestményeit hajdani bérkocsisok eső elleni, árujukat védő szekérponyvának
használták fel!?
Festők “apró” kudarcai
Vissza kell térnünk azonban az eredeti
mondandónkra. Az Itália területén a gyakran egymással ellenségeskedő
városállamocskák következetlenül keveredtek bele az újabbnál újabb
konfliktusokba. A gyors győzelmek reményében, eléggé követhetetlenül váltakozó,
szeszélyes és ideiglenes szövetségeket is kötöttek egymással, illetve egymás
ellen. Ám a katonaságuk elég gyenge volt, ezért uralkodóik gyakran béreltek fel
idegen, pl. német, francia vagy spanyol zsoldosokat. Nem ritkán éppen a rájuk
éhező Franciaországhoz vagy Spanyolországhoz folyamodtak “segítségért”,
védettséget vagy szövetséget kérve tőlük, ám úgy tűnik, némelykor csak pénzéhes
kalandorokat kaptak. A messziről jött katonáknak ugyanis leginkább a zsold, a
hadizsákmány, és a lakosság lelketlen fosztogatása számított. A többi csak
kegyetlen(kedő) színjáték, nemritkán csupán fegyvercsörte és nem igazi harc
volt. A csaták gyakran megrendezett, megjátszott kergetőzéssé, teátrális
hősködéssé, vértelen verekedéssé fajultak. A zsoldoskatonák ugyanis lassacskán
felfedezték, hogy az egymást öldökléssel, kisebb esélyük van a zsoldjuk és
zsákmányuk megszerzésére. Az életben maradás a színlelt hadviseléssel,
megfutamítással, megfutamodással sokkal inkább lehetséges. Ezért az elhúzódó
hadműveletek során, inkább a felajánlott zsoldjukból, valamint a környékbeli
lakosság "kíméletes" fosztogatásából éldegéltek.
Erre két “hírhedt” itáliai csatát, azaz a művészetben is ábrázolt két
hires festményt említhetünk meg. A quatrocento egyik legjelentősebb festőjének
és mozaikkép készítőjének, Paolo Ucellonak (1397-1475) három változatban is
megfestett táblaképét, valamint az érett reneszánsz polihisztor lelkű feltaláló
művészének, Leonardo da Vincinek (1452-1519) elhíresült, ám megsemmisült, már nem
létező freskóját, a hires Anghiaria-i ütközetet…
(folytatás)
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. március 2.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése