Az al-dunai székelyekről

Szinopszis

Péter László: VÁNDOR FECSKE HAZATALÁL?

Madéfalvától Bukovináig, Bukovinától az Al-dunáig…

Nem vagyok író, képzőművész vagyok. Viszont írni szokásommá vált.

Al-dunai székelyként születtem, idestova negyed évszázada foglalkozom néprajzi gyűjtésekkel. Szándékom, hogy a három délvidéki községbe tömörülő székelyeket bemutassam, az elmúlt néhány évtizedben általam is követhető folyamatokat, a múlt és a jelen állapotát pedig nagy vonalakban rögzítsem.

A madéfalvi vérengzés óta túléléséért küzdő, csíki és háromszéki falvakból kiszakadt, hányattatottságában összetartó népcsoportot ma Magyarországon egységesen bukovinai székelynek mondják.

A Bukovinában megtelepedettek két és fél évszázad alatt mesterséges megosztottságban, majd többszöri kirajzás után is többnyire még mindig kisebbségi sorsban élnek. Romániában ma dévai, Magyarországon völgységi, Szerbiában Al-dunai székelyeknek nevezik őket.

Utóbbiakról ma már nagyon keveset tudnak. Ezért a régóta gyűjtögetett fényképtáramat is igyekszem bemutatni. Történetük rövid megírásával pedig azt szeretném, ha újra kiléphetnének az elfeledettség fenyegető homályából. Látogassák meg őket!

Ennek a törekvésemnek szerény megnyilvánulása lenne a könyvecske.

1.

Az 1764 évi madéfalvi történések következtében a történelem sodrásában új székely közösség született meg, amely előbb bukovinai volt, majd Al-dunai, dévai, kanadai, brazíliai, bácskai, végül dunántúli székely közösségként harcolt a megmaradásáért…

A törököktől 1774-ben visszakapott, és Splényi tábornok huszárai által „lefoglalt” Bukovina a Kárpátok keleti lejtőjén fekvő lépcsőzetes felföld, az egykori Galícia, a Prut folyó, Moldva, Erdély és Máramaros közé ékelődött termékeny terület, mely Nagy Lajos királyunk idejében még viszonylag sűrűn lakva Magyarországhoz tartozott. Az 1700-as években nagyrészt elnéptelenedett, elvadult területét a Rákóczi-szabadságharc leveretése és az önálló erdélyi fejedelemség megszűnése után immár az Osztrák Összbirodalom vette át.

A Székelyöldöklés (SICULICIDIUM) utáni években telepítették be újra Bukovinát, előbb Splényi, majd gróf Hadik András, Erdély új helytartója és kormányzója hathatós közreműködésével...

A Moldvába elcsángált székelyek a letelepedés kedvező feltételeit elfogadták. Öt magyar falut alapítottak és népesítettek be, Fogadjistent, Istensegítset, Hadikfalvát, Andrásfalvát és Józseffalvát.

Létrejött egy bukovinai székely közösség, amely az Erdélytől való sok évtizedes elszakítottság következtében rokon, de módosult életvitele és hagyományokat tisztelő és művelő népi kultúrája révén elkülönült, zárt, a többitől immár jól megkülönböztethető, bukovinai székely kultúrát eredményezett. A térséget szándékosan több nemzetiséggel telepítették be, így az a korábban itt élő lakossággal igencsak tarkálló bolyokat képezett. Rutének, ukránok, huculok, románok, lengyelek, lipovárok, németek, székely-magyarok, szlovákok, örmények, zsidók, oroszok, cigányok… éltek itt majd másfél évszázadon át viszonylagos békességben egymás mellett.

Amikor a trianoni diktátum végül is elszakította őket Erdélytől és Magyarországtól, a köldökzsinór leszáradása riadalmat és elhagyatottság-érzetet keltett bennük, hisz a soknemzetiségű Bukovina a román hegemón kézbe kerülve szinte azonnal idegenként kezelte őket. A székelyek elszaporodása, ennek következményeként birtokaik felaprózódása és az általános elszegényedés miatt is, már az 1880-as években megkezdődött a kirajzás Bukovinából…

Elsőként az Al-Duna mocsaras területére mintegy négyezren települtek át. Pancsova környékén három ma is létező települést alapítottak, Hertelendyfalvát, Sándoregyházát és a ma is színmagyar lakosságú Székelykevét.

Őket követték a Déva környéki kirajzások (Csernakeresztúr), de hamarosan Kanadába és Brazíliába kivándorló kisebb létszámú csoportok is szerencsét próbáltak, a húszas évektől felerősödő kivándorlási lázat pedig román ügynökök és a román kormány által létrehozott Kivándorlási Hivatal is segítette…

Miután a második világháború 1942-ben kedvező fordulatot vett, a második bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta a Délvidék egy részét, Bácska visszanyerésével a bukovinai öt magyar falu székely közössége lehetőséget kapott, hogy az anyaországba telepedjék át. Akkor reménységüket vélték valóra válni és végérvényesen elhagyták „édes hazájukat”, Bukovinát, hogy Magyarországra települhessenek. A történelem gonosz fintora volt, hogy Bácskában sem volt maradásuk, két év után átlépte őket a határ…

A bukovinai székelyek maradéka Magyarországra elcsigázottan, mindenét elveszítve érkezett meg. Végül a Dunántúlra, Tolnába, Baranyába, Bács-Kiskun megye falvaiba költöztették őket, a sors kegyetlensége folytán erőszakkal kitelepített svábok, vagy horvátok elhagyott házaiba. Bonyhád, Bátaszék, Hidas, Hőgyész, Izmény, Kakasd, Csátalja, Zomba, Kéty… is imígyen cserélte lakosságát, s az erőszakos ki-, és betelepítések hatalmas feszültségeket okoztak az emberek lelkében. Bácskában a dobrovoljácok elhagyott házait sem lakták be szívesen, büszkeségüknek, önérzetüknek nem egyszer hangot adván tiltakoztak, és becsületüket féltve kérték a kellemetlenségektől mentes, emberségesebb megoldást bajaikra. És bár Talpassy Tibor: A föld gazdát cserél c. 1945-ös kiadású könyvének záró mondataiban, pontatlanul, vádlón és erőltetetten, próbálja elmagyarázni a svábok „jogos” kiűzetését otthonaikból:

„… a sváb hazugság, amely a Schwábische Türkei elnevezés erőszakolásával azt akarta kifejezni, hogy e föld a foglalás jogán is az övék, mert ők vették vissza a törököktől, máról holnapra szertefoszlott. Ma már, ha éppen ezt akarják, az új foglalás jogán is a magyarságé ez az országrész újra…”.

Ezt a székelyek zöme akkoriban, megkeseredett szájízzel, másképpen fogta fel. Ők már többszörösen is megtapasztalták a kitelepítések „igazságait”.

A Dunántúlon évtizedekig ádáz vagy rejtett megvetés, gyűlölködéssel vegyes értetlen irigykedés és hosszú ideig csak kevéske megértés kísérte fejlődésüket, felzárkózásukat.

A hatvanas évek végén a téeszesítés elől is menekülve, több százan Érden telepedtek meg, itt manapság is mintegy háromszáz család vallja magát bukovinai székelynek…

2.

Az Al-dunai székelyekről részletesebben írtam, mivel ennek a közösségnek leszármazottja és tagja is vagyok.

Azokról, akiket még 1882-83-ban a „csángó-láz” ragadott magával az Al-Duna kanyarulatának mocsaraiba, kevesen emlékeztek meg eddig. Pedig ők voltak azok a telepesek, akik otthonteremtés céljából képesek voltak folytatni az árvízveszélyes lapályok, mocsarak lecsapolását, falvakat emeltek az ingoványon és fittyet hányva a történelem zivatarainak, a mai napig békés-kitartóan élik diaszporális életüket. Ápolják nyelvüket és hagyományaikat. Ők azok, akik maroknyian vannak, de a legutóbbi, a Jugoszlávia széthullását eredményező balkáni háború kétszer hét szűk esztendeje ellenére is megpróbálnak talpon maradni.

E hagyományosan vendégszerető nép három létező faluja közül Székelykeve (Skorenovac), Hertelendyfalva (Vojlovica), és Sándoregyháza (Ivanovo), Székelykeve a legnépesebb Létszámuk a legutóbbi időkben jelentősen megcsappant. 1990-ben közel 4000, ma már alig 2500 lakosa van. Nagy többségük magyar. A többi magyarul beszélő katolikus bolgár (paltyán vagy paltyén), és kevés szerb család.

Megmaradt szellemi örökségük nagy része, a tájszólásos, a kitűnő állapotban konzerválódott székelyes nyelvezet, a népszokások, népdalaik, valamint gazdag anekdotakincsük, amelyből, kapásból is idézhetünk néhány gyöngyszemet.

A három falu népessége nehéz életkörülményei ellenére megőrizte jókedvét, és a székely góbéságok sajátos ízét Bukovinából átörökítette az Al-Duna tájékára.

Viszontagságaikról immár számottevő irodalmi művek beszélnek, szinte lehe-tetlen fel-, és rangsorolni azon neveket, könyveket, szociográfiai tanulmányokat, dolgozatokat, szépirodalmi műveket melyek érthetővé és átérezhetővé tették, (teszik) az évszázadokon átívelő megpróbáltatásaikat, küzdelmeiket a megmaradásért. A puszta megmaradásért, mert hogy alig is lehet számbavenni mindazon stációkat, melyeket elszenvedtek, de végül győzedelmesen túléltek.

3.

Első „felfedező” utam (1981) előtt szülőfalumban, Székelykevén olyan idős személyeket kerestem fel, akik még Bukovinában születtek. Az ötletet, hogy az őshazát megkeresem, gyermekkorom óta dédelgettem magamban, és végül közösen valósítottuk meg második unokatestvéremmel, Kelemen Sebestyén-Percellel, aki hasonló ábrándokat szövögetett. Ő 1978 és 1983 között egyetemista-abszolvensként a székelyi iskolában magyar nyelvet tanított. Áldott emlékezetű Percellel „kiterveltük” hogy a bukovinából való kivándorlás századik évében az Al-dunai székelyek közül elsőkként megjárjuk őseink útját. Ezt a tiszteletkört 1981 nyarán, a kitelepedés 99-ik évében sikerült megvalósítanunk. Mint akkoriban mondottuk volt, azért hogy a faluból senki ne előzhessen meg bennünket…

Negyed évszázad után, 2006 májusában másodszor is eljutottam Bukovinába. Az első látogatás óta nagyot fordult velünk a világ. Kíváncsi voltam, elárvult székely falvaink állnak- e még. Élményeimet számos fotóval örökítettem meg, s hazatérve egy rövid, összegző élménybeszámolóval egészítettem ki.

Magyar családok elvétve maradtak ott, s csak olyanok, akik inkább nem tudtak, mint nem mertek, kitelepülni. Ők voltak a kihunyó parázs őrizői. A nyolcvanas évekig még mind az öt faluban éltek magyarok, mára megfogyva, tudomásunk szerint csak Istensegítsen és Hadikfalván élnek még néhányan. Egykori lakói és azok utódai a 90-es években bekövetkezett romániai politikai változásoknak köszönhetően már könnyebben látogatják a vidéket, amely nyilván sokat változott a nagy kitelepítés óta. Az újonnan érkezett, zömükben román telepesek a régi házakat fokozatosan lebontották, a visszamaradt épületanyagokból román mintára építették fel saját házaikat. Nyilván a táj jellege is megváltozott az óta. Más nyelvű, más szokású és vallású emberek lakják zugait, de itt-ott fellelhetők még a régi települések megmaradt szegelletei. A templomok zömét ma már az ortodox egyház működteti, de alig átalakítva, s néhol kegyeletből meghagytak egy-egy régi mellékoltárt (pl. a hadikfalvi Mária-oltár), értékes szentképeit. Örömünkre, a fogadjisteni fatemplom mellékében, a kis haranglábon is ott lakozik még a Novotny Antal temesvári harangöntő által 1907-ben készített kisharang. A templomok udvarában egy-egy székelyesen megfaragott emlékkereszt áll, ezeket a Magyarországról régi falujukat meg-meglátogató bukovinai székely közösségek állították fel (Bukovinai Székely Szövetség) alig egy évtizede. Egy- két középület is megmaradt, a hadikfalvi, istensegítsi iskolaépületek például, és az utcák kanyarulatai, néhány vén fa, deszkakerítés, roskadozó régi szérü vagy udvari kerekeskút, mind-mind gondolatébresztő motí-vumok.

De megvannak még a közelmúltban egy-egy faragott fejfával jelölt s díszített, körbekerített régi temetők maradványai is. Ez utóbbiak, igaz, meglehetősen foghíjasan árválkodnak, mert bizony nemcsak az idő vasfoga emésztette el a zömében katolikus kőkereszteket, vagy az andrásfalvi reformátusok fejfáit…

Bukovina az ott élt őseire kíváncsi ember számára ma már inkább kegyhely, zarándokhely, amely a hagyománytisztelőt lelkében érinti meg, s az óhaza meglátogatása néha eufórikus hangulatot kelt benne. Régi falvaink még meglévő részleteinek örömteli újrafelfedezése, s ezzel ellentétben a lassú temetői enyészet látványa erős hangulatváltozásokat eredményezhet, megindító tud lenni.

Egyszersmind, az emberen gyakran eluralkodik az érzés, hogy végérvényesen elveszítettünk valamit, óhazából, ősökből, összetartozásból, tájból, vidékből,… és, talán lelki gazdagságunk is megcsappant a tovavándorlások által. Mert, aki hazáját elhagyja, a lelke egy részét hagyja el…

4.

Ha mondhatom így, a fiatalon meglehetősen komolyan s viharosan, élménnyel megélt székelykevei amatőr gyűjtőmunkámat, sok vesződséggel összekotort szellemi és tárgyi emlékeket, szülőfalum valamikori népéletének maradványait és gyermekkori megéléseim tükörcserepeit próbáltam egyeztetni a ma is hangulatosnak látott, hallott s élményszerűen megélt Bukovina-képpel.

A történelem gonosz fintora volt, hogy miután Bukovinából Bácskába telepítették székelyeinket, nekik ott sem volt maradásuk. Két év után újra átlépte őket a határ.

Ma megközelítőleg 25 000 bukovinai székely lélek él Magyarországon. Az 1991-ben kirobbant jugoszláviai belháború következményeként, az elvándorlás miatt immár csak 7-8 ezer az Al-Duna kanyarban. Déva környékén és Csernakeresztúron, valamint más erdélyi településeken pedig több százas szórványokban.

Jutott a bukovinai székelyekből szinte mindenüvé, a szélrózsa minden irányába szóródtak immár. Ma szép számban élnek a már említett kivándorlási pontok mellett, többek között Nyugat-Európa országaiban, Amerikában és Kanadában, de még Ausztráliában is olyannyira meghonosodtak, hogy szinte laza tömbközösségben élnek.

Jelenleg szerte a világon mintegy 35-40 ezer bukovinai származású székely él.

Éppen csak eredeti bölcsőjük, Bukovina maradt székelyek nélkül.