Installációs szobraimról

-->

Péter László (naplótöredék, 2008. május 8-án)

Installációs szobraimról

Néhány jól-rosszul megfogalmazott mondatban, magyarázatot kell adnom azokra a háromdimenziós tér-szobrokra, amelyeket a képeim, rajzaim mellett a legfontosabbnak tartok, (és mint mindig, főként természetes, szerves anyagokból állítok össze).

Néha nehéz megérteni a hagyománytisztelő képzőművészek gyerekes okoskodásait: ezért leírom, amit installációs szobraimmal láttatni szeretnék: egy jelképekké-jelképesen sűrített világot, az ősiséget (feltételezi a hagyományok tiszteletét és ismeretét, ú.m. ősi, népi:) és a modernitás eklektikus szellemiségét próbálom összeegyeztetni, összebékíteni. (A próbálkozás nem lehet más, mint a ziláltságok világából kiábrándult homo faber törékeny, nehézkes intellektuális kapcsolat-rendszerének helyreállítási kísérlete...).

Gondolatébresztő, modern és ugyanakkor kortalan hatást keltő is szeretnék lenni egyszerre. A múlt és a jelen oda-vissza relációit próbálom járni. Nem "egy" gondolat köré építek, - és a cím sem lehet elég pontos...
De van egy fixa-ideám, ami köré építek: hogy a ma emberének lelke kiürül, mert túlságosan gyorsan felejti el az évszázadok, évezredek alatt nehezen összegyűjtött tapasztalatokat, melyek segítségével egykor megtanult békében élni. Legalább a természettel...és néha egymással is...
Egy általam kreált öntörvényű művészi világ-képzetben elég nehéz lehet eligazodni, pedig szigorú rend uralja. Sokan azt mondják, "magyaros" szobrokat készítek: tényleg, ezek a munkák valamelyest az "univerzumba beleírt", beleágyazódott magyarságról is szólnak...

De hát, nem vagyok sem amerikai, sem hottentotta…

Amikor készítem őket, élményeket építek: akár a régmúltból hozottakat, akár a mából vagy a közelmúltból merítetteket. Erőt vesz rajtam egy furcsa ösztönösség (lásd pl. a Pongrácz Gergely emlékére összeállított installációt), mely megérzéssel magabiztosan összeválogatom a számomra fontos elemeket: köveket, csontokat, faanyagokat… összeépíthető "relikviákat" fabrikálok (faragok, csiszolgatok, kötözgetek)...

Nyilván nem csak a komponálási készség működik bennem. Mindig kell egy hangsúlyos, vagy még inkább súlypontosnak nevezhető gondolat, melyet körbeépítek. Kell ugyanis valami biztos fogódzó ahhoz, hogy kiváltsa belőlem a "cselekvést"... Lényeges, hogy munka közben „befelé” figyeljek, és hogy ne csupán a látvány céljából építkezzek.
Az összeválogatott vagy fabrikált elemek egy szerény képességű kézmíves kísérletei, azonban megtervezett tér-kompozíciókba bűvölésük miatt életre kelni hivatottak.
Az installációim tehát valamilyen "nagy ősi átélésből" születik meg. Materializált elemeit már tudatos pontossággal válogatom és illesztgetem össze. (Igaz, hogy játékból, de ezt valahogy nagyon komolyan veszem). A gondolatiságot belé sulykolom úgy, hogy azt, amit szobornak, szobor-váznak, Tér-képnek álmodok meg, azt ki-ki szabadon, a saját feje szerint magyarázhassa, értelmezhesse. A számomra oda nem illőnek tűnő elemek, soha nem kerülnek a szoborépítménybe: van egy belső kreatív "iránymutatóm", amely valami nagy élményszerűség miatt lendül be.
Magammal szemben megpróbáltam mindig túl szigorú lenni. Kora gyerekkorom óta, csakis nagy meggyőződésből tudok dolgozni. Természetesen, ebből az érzetből kifolyólag az a meggyőződésem, hogy jó úton járok.
Általában ritkán s keveset írok arról, hogyan születnek a munkáim.
Most hogy egyre sűrűbben művelem ezt a műfajt, szükségesnek éreztem, hogy szavakkal is megfogalmazzak valamit a furcsa rituális-, és totem-szobraimról. Csakis, van valami értelme…