Tollrajz II.
(Ezek a sorok, magángondolatok. Valószínűleg nem tükrözik a művészettörténészek pontos kimutatásait, vagy a teljes valóságot: csupán a jobb megértésem vagy/és értelmezésem szándékával születtek...)
Valahol, a nehéz megértéséből adódóan, csökkenni látszott a művészet iránt komolyan érdeklődők tábora?
Holott a művészet mérhetetlenül szélesre tárta kapuit, és új lehetőségeket kínált egy totalitárius művészet szemléletének megfogalmazásához, a feltörekvő friss művésznemzedék újra szembesül az érdektelenséggel is...
...
Így történt meg, hogy a 70-es és 80-as évek transzavantgárd művészete már egyáltalán nem ragaszkodott a politikai felhangú szerepvállalásokhoz, a személytelen, történelmietlen, elanyagtalanító művészeti törekvésekhez, a concept art csupán önmaga meghatározására szorítkozó de az „avantgárdon túli” felfogásához vagy a minimal art geometrikusan leegyszerűsítettségéhez...
A posztmodern ideológia új tartalmi gazdagságában, transzavantgárd törekvéseitől kezdve a magánmitológiákig, a személyiséget már nem a kultúrtörténeti folyamat részeként szemléli.
Mégis, leginkább csakis a megélt vizuális és szellemi minőségekkel folytatott párbeszéd által fogalmazza meg a lét-, és tudatállapotát...
E sorok írójának, mostani jegyzeteivel a szándéka mindössze az volt, hogy nyúlfarknyi eszmefuttatások által, érintőlegesen végigkövesse legújabb kori művészetünk néhány főbb irányvonalát, és egyben, hogy megerősítse önmagát személyes mitológiájának továbbépítésében.
Nem volt több a szándéknál, és most, a végén is csak úgy fogalmazna: talán erején felüli volt. Maga is a legújabb kori művészet(ek) megértésének szándékával fejtegeti gondolatait...
A korszerű művészet ágas-bogas, terebélyes fa. Irdatlan lombkoronával, sokszólamúsággal bír. Manapság mindenről és mindenkinek szól: legfőképpen az önkifejező szándékkal induló, jóra-rosszra törekvő önmegvalósításainkról.
Mert másképpen nem lehetséges élni. Jelet kell hagynunk, mindenáron...
(Ezek a sorok, magángondolatok. Valószínűleg nem tükrözik a művészettörténészek pontos kimutatásait, vagy a teljes valóságot: csupán a jobb megértésem vagy/és értelmezésem szándékával születtek...)
Értjük
és nem
értjük,
egyszerre...
Mind eközben a
20. századi művészet
olyan mint egy lelki
szorongatottságában forgolódó ideges
beteg: egy, az aktivitását minden
lelki, szellemi és fizikai
csatornára átállítani kész
adó-vevő készülék. Képben,
hangban, mozgásban, illatban,
ízben és tapintásban,
zavaros vagy kristálytiszta
gondolatmenetek között lavíroz,
néha a racionális
gondolkodás számára alig
(aligha?) érthetően, mégis
bizonyosak vagyunk, valahol hitelesen, elhihetően...
Térerő - performance
A korszerű
művészember számára az
izmusok lassan váltakozó
vizuális élményfürdője után
az egyre inkább
elbizonytalanodó önkényeskedő,
önismereti hiányosságokban is
öngyógyító tevékenységet társító
homo faber, aki újabb
szellemi-alkotói megnyilvánulásokat
talált ki, furcsa
jelölőpontjait a létidegenséggel
küszködő, szorongásos polgáriasult
társadalom számára.
Ám az izmusok,
az avantgárd majd utána
a neoavantgárd törekvések,
szerteágazásuk miatt, szétszórtságukban
egyre inkább követhetetlenné
tették, végül a
konzumtársadalom létrejöttével
nemtörődömmé tették a
mindenféle másfajta szenzációkra
éhes (szórakozni vágyó?)
közönséget...Valahol, a nehéz megértéséből adódóan, csökkenni látszott a művészet iránt komolyan érdeklődők tábora?
Holott a művészet mérhetetlenül szélesre tárta kapuit, és új lehetőségeket kínált egy totalitárius művészet szemléletének megfogalmazásához, a feltörekvő friss művésznemzedék újra szembesül az érdektelenséggel is...
A posztmodern művészet
Talán túlságosan
nagy időugrásaival szakadéknyi
szélesség tátong az
alkotó és a közönsége
miatt.
És talán
ezért volt szükség arra,
hogy a 60-as évek
végétől kezdve ellensúlyozva
túlzott elvontságát, a
posztmodern törekvésekkel a
művész megpróbálja összeegyeztetni
a köznapi valóságot és
a művészet világát....
Függőben - performance
(Fotó: Nyulasi Péter)
Így történt meg, hogy a 70-es és 80-as évek transzavantgárd művészete már egyáltalán nem ragaszkodott a politikai felhangú szerepvállalásokhoz, a személytelen, történelmietlen, elanyagtalanító művészeti törekvésekhez, a concept art csupán önmaga meghatározására szorítkozó de az „avantgárdon túli” felfogásához vagy a minimal art geometrikusan leegyszerűsítettségéhez...
A posztmodern ideológia új tartalmi gazdagságában, transzavantgárd törekvéseitől kezdve a magánmitológiákig, a személyiséget már nem a kultúrtörténeti folyamat részeként szemléli.
Mégis, leginkább csakis a megélt vizuális és szellemi minőségekkel folytatott párbeszéd által fogalmazza meg a lét-, és tudatállapotát...
A
hagyomány nem
adja meg
magát
Végezetül, a
hagyományos alkotásmód és az önkifejezés
visszatérését jól jelzi
az indulatos festészet
(Heftige malerei), az Új
vadak expresszív, drámai
valóság-látású festészete, a
tapétafestészet (Pattern painting)
vagy a 70-es években
megjelenő magánmitológiák sajátos
új-szimbolista törekvései.
Melyek segítségével
a művész megint csak
sikeresen visszahódította potenciális
közönségét.
...
Az ember, aki nekimegy a falnak
(Fotó: Péter Lea)
E sorok írójának, mostani jegyzeteivel a szándéka mindössze az volt, hogy nyúlfarknyi eszmefuttatások által, érintőlegesen végigkövesse legújabb kori művészetünk néhány főbb irányvonalát, és egyben, hogy megerősítse önmagát személyes mitológiájának továbbépítésében.
Nem volt több a szándéknál, és most, a végén is csak úgy fogalmazna: talán erején felüli volt. Maga is a legújabb kori művészet(ek) megértésének szándékával fejtegeti gondolatait...
A korszerű művészet ágas-bogas, terebélyes fa. Irdatlan lombkoronával, sokszólamúsággal bír. Manapság mindenről és mindenkinek szól: legfőképpen az önkifejező szándékkal induló, jóra-rosszra törekvő önmegvalósításainkról.
Mert másképpen nem lehetséges élni. Jelet kell hagynunk, mindenáron...
(vége)
Magyar Szó, Üveggolyó melléklet. 2013. május 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése