Mottó:
Nem mondom azt, hogy
szeretem a 20. századi művészetet, de mégis rajongok érte, mert
a hagyományokat szeretem, és tudom, hogy egyszer minden, ami
valaha új(szerű) és ellen-művészet volt, hagyományossá válik.
A
konzum-idiotizmus
ellen
A junk-kultúra
megideologizálása egy újfajta művészet köznapivá válását
eredményezte, amely teljes mértékben profán volt. Ennek a
giccset, a köznapiságot és reklámot egyaránt értékként
elfogadó törekvésnek, irányultságnak ára volt. A művészete
közönségessé kezdett válni: a szó szoros értelmében
lealacsonyodott, és lealacsonyította (degradálta) önmagát.
Egyúttal azonban szinte észrevétlenül egy új, furcsa nagyvárosi
folklór megteremtésében jeleskedett.
Szemléletmódja volt ugyanis, hogy a
közönségességet művészetté formálja...
Létrejöttével a pop art
a „hagyományos” művészet mindenképpen túlszárnyalására
törekedett, ám mégis a köznapit, a megszokottat, a semmit mondó,
értéktelenné vált, „levetkőzött” dolgokat igyekezett
műalkotási kellékként hasznosítani. Ilyen értelemben, nem állt
messze tőle a giccs(es) sem...
Tynguely kinetikus hattyúja
Fegyvere elsősorban a fanyar irónia
volt, hiszen a hagyományos esztétikai felfogás lefokozására
bátorított, vagy éppenséggel a fennkölt lerombolásán
fáradozott, a tömegek számára kézenfekvő, már elfogadott
hagyományos értékrendet bomlasztotta.
Éppen ezért idegenkedő hangulatot,
hűvös, távolságtartó, személytelen viszonyt alakított ki és
tartott a valósággal. Leleplezni kívánta a fogyasztói társadalom
hamisságát, tartalmatlan, önelégültté vált, élveteg
szokásait. Megkérdőjelezte a gondolkodás nélkül elfogadott
társadalmi viszonylatokat, a konzum-idiotizmust, a talmi
értékrendet. Látszólag népszerűsített is hiszen sokszor
reklám-felületeket használt.
Ám épp ellenkezőleg, fanyalogva vagy
cinikusan: kritizált.
Elidegenítési szándékával tehát:
(vissza)élt!
Gumicsizma,
filmszínész...
Ez a gesztus és törekvés, nem volt
egyedülálló a huszadik század művészeti törekvéseiben, hiszen
már az avantgarde térhódítása idején, több stílusirányzat,
hasonlóképpen (vissza)élt a lekicsinylő magatartás eme
eszköztárával...
A pop art például, egy
elértéktelenedett, hasznavehetetlen tömegcikk, vagy bármilyen
használati tárgy kiemelésével eredeti környezetéből, új
dimenziókat volt képes teremteni. Néha nevetséges, néha
ünnepélyes módon jelképpé, szimbólummá emelt akár egyetlen
műanyag kanalat, konzervdobozt, gumicsizmát, népszerű zenész,
filmszínész sztár (idol) fényképét, stb. Ily módon ledöntötte
az aposztrofált műtárgy, a tiszteletet parancsoló műalkotás
kultuszát, és egyben a művész-tehetség különleges
bálványozandó státuszát is.
Vagyis ellen-művészetet hozott létre!
Néha nagyszerű, néha esetlen és ügyetlen megfogalmazásai
voltak. Azaz: az ellen-művészet problémakörét is feszegette,
miközben úgy viselkedett, mintha hagyományos értékrendet
tisztelt, körvonalazott, épített volna.
A Pop art megszületését, mint ahogy
a korabeli stílus-irányzatok közül nem is egyet, segítette a még
jó erőben lévő absztrakt expresszionizmus
elleni, szinte kényszeres fellépés. A tendencia, hogy a sok
esetben ellenséges magatartású fiatal művésznemzedék
felszámolja a már elfogadottá vált és intéz-ményesedett
művészeti jelenségeket, valós törekvés volt. A Pop art
esetében, a különös csak az volt, hogy létrejötténél két
olyan festőművész is bábáskodott, akik korábban maguk is az
absztrakt expresszionizmus éllovasai voltak...
Pop art és rokonai
Rauschenberg: Canyon 1959.
Robert Rauschenberg
valamiféle kollázsként komponálta meg új képsorozatait.
Gondatlansággal festett indulatos-lendületes képfelületeit idegen
anyagokkal tarkította. Fotókat, újságlapokat és különféle
használati tárgyakat is ragasztgatott, applikált a festményeire:
sokszor az expresszionista bravúrjai, gyakorlottsága ellenére,
„mázolmány-hatású” vásznait oda (nem) illő elemekkel
ötvözte.
Ezen merész összeállításaiból
született meg az assanblage (asszanblázs)
műfaja.
Valamivel később, az applikált
tárgyi elemek, lekerültek a vásznakról és csak úgy pőrén
kerültek be a kiállítótermekbe. Ekkor már enviroment-ként
emlegették őket, egy olyan specifikus és igen merész művészeti
szemléletmódot kellett elfogadni, hogy a környezet kialakítása
már önmagában egy minőségi ugrást eredményez, és hogy a
környezetbe való beavatkozás, csak úgy mint a környezet ki-,
vagy átalakítása, művészet.
A meglátással rokonszenvező
jelenségek voltak még a minimal art, majd a
kinetikus művészet is: ezek
(szintén) valamiféle környezet-rendezéssel (is) foglalkoztak...
A másik óriás, a Pop art
kialakítását egyengető expresszionista festő Japer
Jones volt, aki „emblematikus” festészetet teremtett,
a jelszerűség kialakításán fáradozott. Céltáblákat, amerikai
zászlót, számjegyeket festett, vizuális jeleket, jelrendszereket
vagyis ezek imitációit.
A Pop art ötlettára merész volt és
szinte kimeríthetetlen.
A fiatal Roy Lichtestein például
az éppen divatos kommersz képregény szövegfelhős jelenetkockáit
festegette át óriási méretekben.
Claes Oldenburg- Cupido nyila
Claes Oldenburg nagyméretű
tárgyakat gyártott, nem véletlenül, funkciójukat meghazudtolva
és használhatóságuknak ellent mondva, teljesen idegen anyagokból.
Így plüssből szendvicset, prémből kávéscsészét, műbőrből
telefont, műanyagokból óriási szendvicseket, süteményeket.
Mondhatjuk, a mi népéletünkben ez a „fából vaskarikát”
mondással teljesen megegyezően...
Ha egy pop-art művész alkotott,
leginkább közönséges ipari hulladékokból, ha festett,
közönséges ipari festék-maradékokkal, műgyantával, aszfalttal,
zsírokkal, stb. Mindez az alkotói hagyományok megcsúfolására
volt jó, a szándék ugyanis, ha kristálytisztán nem is lett
megfogalmazva, de valahol a közönséges és a műtárgy közötti
különbségeket próbálta elegyengetni, kiegyenlíteni.
Értékrendjük, értékfelfogásuk nagyjából kimerítette a
polgárpukkasztás szándékoltságát...
Talán szalonképes művészeik is
voltak, hiszen Lichtenstein és Oldenburg is minőségi munkákat
produkáltak, és Andy Warhol szellemes és provokatív
kísérletei sem tévesztették szem elől a közönség
megnyerésének igényét. Warhol ugyanis a fogyasztói társadalom
közönséggé idomítását népszerű témákkal próbálta elérni,
és művészi népszerűségét is úgy alapozta meg, hogy közkedvelt
témákat dolgozott fel. Például pénzjegyeket,
konzervdoboz-feliratokat, filmsztárok fényképeit dolgozta fel. A
szériagyártás ördögét nem megkerülte, de egyenesen elfogadta
mint újfajta meglátását annak, hogy a művészet (lehet)
mindenkié. A szitanyomás (szerigráfia) sík (plakát)nyomtatási
(nyomdai) technikáját fedezte fel, melynek során mindenki számára
elérhető gyors művészetet hozott létre. Egyik legnépszerűbb
grafikai sorozata lett, a Marylin Monroe filmszínésznő arcképének
rengeteg színvariánsban kidolgozott fotógrafikája. A szitanyomás
technikáját a művészi grafikához korábban nem használták,
lenézett és közönséges volt. Később kialakult népszerűségét
és általános elfogadottságát, Warhol szerencsésnek bizonyult
meglátásának köszönhette.
Andy Warhol Marilyn Monroe múzsái
(folytatás)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2013. október 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése