A hagyományos anekdota részben a történelmi mondákkal, részben a népmesékkel rokonítató, és általában egy nevezetes személy tréfás történetéről (vagy néha kevésbé tréfás, igaz eseményről is) szól, melynek ízét a sokszori átmesélés csiszolt változatai adják meg. A bukovinai székelyek egy átmeneti réteget hoztak létre, egy olyan félnépi műfajt, amely regulákat, szállóigéket, közhelyeket és viccet vagy vicces történetet tartalmaztak. A „megesett” történetek hihetetlen gyorsasággal terjedtek, és biztosították a zárt közösség frissülő elbeszélő-, és humor-készségét. Ezeket egy idő után természetesen szelektálták, az érdekesek tovább éltek. Voltak olyanok, amelyeknél tudni lehetett, ki volt a főhős, de teremtek sikamlósabbak is, amelyeket illett általánosítani, így ezek szereplői a rossz nyelvektől, a csúfondárosoktól* védve lettek. A rövid csattanós történetek a zavartalan továbbélés, és az illendőségi kötelmek, a szabadon továbbítások lehetősége miatt sokszor általánosíttattak, és a történet hőseit „egyszeri ember”-ként mesélték tovább.
Merthogy, hogy kivel, s hogyan esett meg, azt nem mindig volt illendő közölni: csúfság mindenkivel megeshetett, ennek okáért, tehát a nevetségessé tétel elkerülése végett a kárörvendős, csiklandósabb mesék szereplőit nem nevezték néven, hanem idő múltával úgy adták tovább, hogy „az eccerivel”* történt meg.
„Az ecceri” jelző aztán szinte általánossá vált, és ha túlélte önmagát, mondaszerűen élt tovább a falu szájhagyományában: később már nehezen lehetett a valós szereplőket azonosítani.
Mint már említettük, a régi bukovinai eredetű töredékes történetek, külön réteget képeznek és csak töredékes formában, egy-egy villanásban maradtak ránk.
Mára elkoptatta őket az idő vasfoga, a történelem gyors sodró ereje és a sokszor szaporán életvitelt váltó nemzedék. (A bukovinai népcsoport kényszerű elvándorlásai kínkeserves nehezítések voltak, s emiatt az elfeledést sehogyan sem minősíthetnénk nemtörődömségnek).
Csak néhány régi példát sorolok fel a Kárpátokon túli időszakból, témám ugyanis inkább az Al-Duna kanyarulatába sodródók történeteit követi: de akik a bukovinai „rétegre” kíváncsiak, más bukovinai székely közösséggel érintkezve, a Völgységbe telepedettek körében, vagy a dévai csángóknál még sok meglepetésbe botolhatnak. Néhány sorban azonban, lélekindítónak mi is megemlítünk egy kis példatárat a megkopott bukovinai rétegből:
- A volt hadikfalviakról elterjesztették, hogy olyan okosak hogy az erdőn áthaladva is mindig keresztbe viszik a létrájukat.
- Az egyoldalú táplálkozás kapcsán is vicceket gyártottak. Két falu leányai a Szucsáva keskeny szakaszán kiabálták át egymásnak, egyik a másikának: -Tej, túró! -, máris jött a válasz: -Hal, cibre! – s ez az egyoldalú étkezési szokásaikat célozta meg.
- Az Istensegítsieket (ma Tibeni-Cibény) valamikor ezzel csúfolták: - Cibénybe’ talpig járnak cibrébe*!
- A vallási felekezetek közötti csipkelődés „ékes” példája pedig az volt, hogy csúfolódva a katolikusok a reformátusokat lóformátusoknak*, a reformátusok viszont a katolikus hívőket gatyalukasoknak* nevezték. Ez a régi csúfondároskodás a két felekezet között nagyon sokáig elevenen élt. Így történt meg aztán, hogy az andrásfalvi reformátusok a Duna mentére is külön református falut alapítottak maguknak, Hertelendyfalvát.
Számos Bukovinából hozott szólás, mondás és anekdota vidította fel még kedélyüket, sanyarú sorsukból ítélve úgy tűnik, hogy csak így tarthatták meg életkedvüket, életörömüket.
Tehát, ezekkel a kacagtató, szívderítő történetekkel: anekdotákkal, csalimesékkel, miegymással… szórakoztatta magát a három székelytelep népe, míg egy modernségében is „kegyetlenebb” korszakba csúsztak át, mikor a mécsvilágot és a petróleumlámpa meséket termő fényét felváltotta a villanyáram, majd azután megjelent a technika számtalan vívmánya, köztük a rádió majd a televízió, mely fokozatosan felmorzsolta az egykor nagyszerű közösségi életet.
A három falu népessége az Al-dunai letelepedés utáni években az új életforma „kitalálásának” kínja, s a nehéz életkörülményei ellenére megőrizte jókedvét, és a székely góbéságok sajátos ízét valamelyest még átörökítette az Al-Duna tájékára. A csüggedők lélek-ugrató történetekkel, megtörtént bohóságokkal, fabrikált viccekkel, csípős odamondogatásokkal, mesébe illő anekdotákkal, mindezek mellé a ma már kötetekbe gyűjtött népdalokkal (Kiss Lajos és Bodor Anikó: Az Al-Dunai székelyek népdalai I-II) és főként tüneményes népmesékkel (Szőcs Boldizsár meséi) vigasztalták és szórakoztatták magukat sokszor szorongatott helyzetben is. Mesélték „magukat”, a bukovinai pálinkától, vagy a Csernakeresztúrra áttelepedettektől, a fáradtságos mezei munka után, gyümölcsöseikbe betérve a csűgörtől* kozmikus lerészegedésű iszákos, anyaszomorító legényektől, parasztemberektől kezdve, az Al-dunai leánylopásokig, a babonás-vicces anekdotáig. (És, Isten bizony, mindez igaz is volt)!
A Bukovinából örökölt majd átörökített gyér anekdotakincset azonban hamarosan felszaporította a „hozzátermett” új Al-dunai anekdotakincs. Legvégül pedig a polgáriasuló világ hozadékaként előkéredzkedett belőlük az „újstílusú”, ismét csak a többé-kevésbé közismert falusi emberekhez köthető, szóbeszéd által terjesztett sok vicces történet.
A mindennapi élet hozta furcsa események megörökítésével, és sokadszori felemlegetésével szórakoztatta egymást a három székelytelep népe, mindaddig, amíg a modernizáció szelleme fokozatosan felmorzsolta az egykor nagyszerű közösségi életet. Ma már csak falusi vagy faluközi művelődési műsorokban akad egy-egy tehetséges mesélő, aki a múltból merített kincsekből megcsillant egy-egy gyöngyszemet. Így szeretnék közülük meg említeni három ma élő nagy mesélőt, (de lehetne harminchármat is): a háborús Bácskában, Bajmokon született, de Felsőnánán megébredő, majd a szétszakított, külön vidékekre elvándorolt közösség csoportjai körében népmeséket, anekdotákat… gyűjtő és kitűnően előadó népművészet mesterét, Kóka Rozáliát. Az Al-dunai hagyományőrzés talán legnagyobb műkedvelő tehetségét, a hertelendyfalvi Lőcsei Antalt, vagy a völgységi Kakasdon született Sebestyén Istvánt, kiváló mese-, és tréfamondót. Kiknek elődei hajdan nagyhírű népművészek lehettek, csak minderről mit sem sejtettek, mert akkoriban a szórakoz(tat)ás még nem számított szakmának. Ők akkor csak tették a dolgukat, alkalmi ünnepeiken újra és újra előadták, és ingyen adták tovább tanult kincseiket közösségüknek… Átörökítették mesélésükkel mindazt, amit mi mindmáig még összecsipegethetünk, ha szívünk vágya úgy diktálja.
Ami a székelykevei „újstílusú” történeteket illeti, azok a teljes beágyazódás korszakában, egészen a nyolcvanas évekig újabb és újabb hámréteget, tehát új köntöst kaptak: mindaddig, amíg a kényszerű elvándorlások, háborús menekülések következményeként szétszóródó közösség külön közösségekké formálódott, de még mindig kerek egészként viselkedve, családiasan egybefonódva merte megélni sorsát és mindennapjait.
Szülőfalumban, Székelykevén a fokozatosan szaporodó és rétegződő, megtörtént vagy utólagosan átfabrikált anekdotát Dr. Barabás Pál állatorvos, azaz „Farkas Pali bácsi” gyűjtögette, és jegyezte le nagy szorgalommal, de a jugoszláviai háború kirobbanása után, az anyaországba telepedés után, ezeket még mindig nem sikerült kiadnia. Szofrán Tamás begin_of_the_skype_highlighting end_of_the_skype_highlighting begin_of_the_skype_highlighting end_of_the_skype_highlighting helybéli tanárember nagy szorgalommal, de fejben jegyezte meg a Pali bácsi által is tudott történeteket, és mivel kiváló szókincsezéssel rendelkezett, féltett anekdotáiból írta meg a „Disznótoros” történetet, amelyet azután mindketten a saját szerzeményüknek tartottak, s amely hosszú évekig népszerű népszínműként funkcionált a falu színpadán. Gyűjtésük mindmáig nem vált közkinccsé, és így hihetetlen gazdag, talán még szerkesztetlen arzenálját nem élvezhetjük, és nem is mérhetjük más hasonló kitartó gyűjtőmunkával összenyalábolt népi közkincshez, így példának okáért, Bácskában a Dr. Burány Béla által összegyűjtött, felettébb merész „Mér’ piros a gólya csőre” című erotikus és obszcén népmeséihez sem.
Meggyőződésem, hogy egy alapos szakmai gyűjtőmunkával, egy újbóli „mély merítéssel”, és egy időbeli rendszerezéssel, mondjuk, Székelykeve falubeli történeteinek gazdag tárháza, egyszersmind, valóságos pszeudo-krónikája lenne rekonstruálható.
A bukovinai székelyek az Al-dunai közegbe tévelyedés, és az új körülmények közé ékelődésük után a későbbiekben sem maradtak pompás
humorérzék és magas fokú szórakozási igény nélkül. Fejben hordható örökségüket, sokáig megtartották, és az új falvaikban egyre-másra gyártották (feltehetően) megszámlálhatatlan anekdotájukat, élő személyekről szóló jól megtalpalt humoros történeteiket. Úgy látszik, hogy a székely góbéság a népi kultúra hasznos sallangja volt, csakhogy kellő időben nehezen ismerték f(el): így manapság már nehezen hozzáférhető. Mi több, mindmáig az utókorra hagyott, megmentett és rekonstruált anekdotákat sem tudjuk kellőképpen értékelni. Az életvitelünk folyamatos változásai miatt, mára nem is igazán tudjuk átélni a múlt élvezetesebb dolgait, olcsó góbéságnak tartjuk azokat (?)… Helyre kellene tennünk belső hagyományrendünket, amíg még nem késő.
Néhány korabeli anekdotát, talán még kellő időben alkalmi gyűjtők feljegyeznek: de a többi csak szó-beszédben él tovább. Egy idő után így el is felejtődhet minden, ami még megvan: elhomályosítják, elkoptatják a heti rendszerességgel tobzódó újabb élethelyzetek, események, és sok más dolog…
De, mi is lett a keleti Kárpátok lankáitól majd 1600 kilométerrel délnyugatabbra, az Al-Dunánál?
Megtört és megkopott valamelyest, és más népcsoportok közelségében talán fel is hígult kissé, de mégis tovább gyarapodott a szóbeszéd által elraktározható anekdota-kincs.
A három, lápon megkapaszkodó településen (Székelykevén, Hertelendyfalván és Sándoregyházán) született anekdoták közül mostanra szerény-néhányat sikerült nekem is felnyalábolnom. A legtöbbet mégis Székelykevén gyűjtöttem össze, mivel hogy ennek a falunak a szülötte vagyok, így sokukat immár gyermekkoromban hallhattam. Többnyire kopottasak, csorbák, fancsalik, vagy külön változataik vannak, de még a mieink, a hangulatukban egyszerre őseink múltjához, múltunkhoz, és egyszerre már az új világunkhoz is tartoznak. Ezeket rendszerezni nemigen lehet: de azokat, amelyekre rábukkantam, megpróbáltam témájukban és tájjellegű, képi világukban is megfogalmazni: a magam s a megtartó hagyományok iránt érdeklődők szórakoztatására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése