Elcsángálásom rövidke anatómiája

A véletlenszerűségeken és a sors kifürkészhetetlenségén gondolkodom néha. Egyszer régen, Kóka Rozáliának 1990-es székelykevei látogatásakor azt mondtam, hogy ingemet (engem) a szülőfalumból, Székelykevéről talán majd csak a Szent-Mihály lován visznek ki. A sors kurtán-furcsán, igen hamar megcáfolt…

Az elcsángálás bukovinai eredetű szó, és egy ma már 250 éves múlttal rendelkező újkori magyar népcsoport számára az elvándorlást jelenti. Mivel ebből a folyton valahonnan elvándorló, kitelepülő, kiszökő, elbogárzó, szétszéledő, majd újra egymásra találó szívós kis közösségből eredek, a közösség tagjaként én immár az Al-Duna kanyarulatában, Székelykevén láttam meg a napvilágot, falumnak mindig is adósa maradok.
A Kárpát-medence s Európa legdélebbi magyar tömbközösségében, a főként bukovinai székelyek által lakott Dél-bánsági Székelykevén születtem. Az Iparművészképző Egyetem után falum közösségébe és elég gyér értelmiségi körébe beágyazódva, talán megmaradtam volna sokáig. A kezdeti optimizmusom még megvolt, hogy így is lehet majd nagyokat alkotni.

Otthon úgy 16-17 éves suttyóként történt meg a nemzeti öntudatra ébredésem. Ehhez kellett a jó szülői neveltetés, és a néha napi apai nyakon verés, ha hebehurgya módon idegen kifejezésekkel tarkítottam az anyanyelvet, de kellett néhány egykori tanárom odafigyelése is. Még otthon egymagam kezdtem foglalkozni közösségem néprajzával, elég korán betokozódtam a művelődési közösségbe és többnyire aktív részese voltam szinte minden közösségi megmozdulásnak.
Középiskolás koromban ért a szerencse, hogy Pancsován néhány forrófejű értelmiségi kijárta a gimnázium magyar tagozatának engedélyezését, így sokan magyar nyelven tanulhattunk tovább.
1971 és 1978 között négy magyar osztály diplomázhatott magyar nyelven, közülük sokan pedagógusok lettek. Ekkorra esett a délvidékre nyitásom, ekkor ismerkedtem meg hétvégi utazóként az egész Vajdasággal, ekkor szereztem tartós barátságokat Becskerekétől Kanizsáig. Ezt a tevékenységet később, 1980-tól megfejeltem az első erdélyi nyári utazásommal. 1981-ben felkészültnek éreztem magam, hogy az akkor 99 éves Székelykevéről ellátogassak az ősök földjére, Bukovinába. Ekkortól cipeltem magamban az ötletet, hogy könyvet is szeretnék írni.
Az egyetem elvégzése után, festő-grafikusként ott folytathattam minden ténykedésemet, ahol abbahagytam. Mindez azonban nem nyújtotta azt az elégséges, alkotói tettre vágyáshoz szükséges teret, amelyre vágytam.
Hét éven át ingadoztam falusi rajztanári posztomon, de állandósnak nem vettek fel. Ennek két érthetetlennek tűnő oka volt, de ezekről most nem szólnék.
Elfoglaltságom a művelődés területén azonban volt bőven, vagy ha nem, találtam én a faluban magamnak.
Egy ideig még talán otthon hasznomat vették volna, de meg volt annak a kockázata, hogy egy idő után belesüppedek a provinciális megszokottság langy-melegébe. Egy eldugott kis-székely szegellet alkotni vágyó fiatalja voltam, akit azonban otthon a kutya sem ugat meg, a munkájára nem igen kíváncsiak. A kiszakadás kis közösségemből végül a gyorsan eldurvuló délvidéki háborúsággal történt meg.

1991 novemberében fizikailag elhagytam a szülőfalumat, és ezzel a hirtelen jött kapkodó-kényszerű döntés nyomán immár 33 évesen tótágast állítottam a lassacskán kibontakozó lehetséges életpályámat. Más kiutat akkor nem láttunk, és családommal, a feleségemmel és egyéves kislányunkkal az anyaországba költöztünk.
Így utólag, talán szükségszerű is volt a fizikai eltávolodásom, a Délvidékről való „elcsángálásom”, mert majd húsz év távlatából szemlélve egyre bizonyosabbá válik, hogy megmentett az eltemetettség-érzetemben való korai elfáradástól, elfásulástól.
Hogy ha nem ekképpen, s nem ez történik meg velem, belefáradok a reménytelen kapálódzásba, hogy otthon észre vétessem magam.

Ha Magyarországra való áttelepedésem nem történik meg, valószínűleg soha nem írtam volna meg dédelgetett témáimban eddig két, a délvidékhez kapcsolódó könyvet. A nyersanyagot, még 16-17 évesen kezdtem felcsipegetni, amatőrként gyűjtögettem a falu tárgyi és szellemi néprajzát, emlékezetének összetört cserépdarabjait több évig, e nyersanyag s a magyarországi továbbgondolás nélkül, soha nem alapozom meg a Vándor fecske hazatalál? c. első könyvemet.
Ha pedig még 1976-ban nem találkozom a Temerinben megálmodott Takt néven futó ifjúsági művészteleppel, és nem szerelmesedem belé annyira, hogy évente a világ közepének is emlegetett Temerinben találjam meg másik nagy szenvedélyemnek, a képzőművészetnek akkori ifjúsági fellegvárát, mára nem írhattam volna meg második könyvemet, a Takt művésztelepi monográfiát sem. (Igaz, ennek fő okozója egy sebtében megfogadott, de vissza nem vonható ígéret volt, de erről most nem illő szólnom…)
Már sokadszorra gondolom át, és sokadszorra lyukadok ki végül arra, hogy a háborús délvidéken élő magyarok kiszolgáltatottságához és szorongatottságához hasonlatos helyzetbe keveredtem az anyaországban. Ezzel nem szabadultam meg a bajoktól, de magamra rántottam sok földim meg nem értését, rosszallását. A bajoknak azonban így is úgy is a részese voltam, hiszen otthon ugyan nem tudtak megalázni, nem tudtak elkapni se: azonban kiszolgáltatottá tett a sors az akkor rendszerváltásosnak indított s mondott hatalomváltó Magyarországon, ahol jöttmentként kezelték akkor még a beszivárgó, bátortalanul beoldalgó külföldi magyarokat.
Az akkori anyaország tehát, anyós-országként viselkedett, a kényszer-beidegződésekkel küszködő, tébláboló adminisztráció a befogadni nem tudó nehezen-akarással darálta fel, a helykereséssel és az otthon maradottakat féltéssel tarkított megtépázott idegeinket.

Kikért élek s vagyok…
Az elcsángált délvidékieknek ugyanúgy fájt, vagy fáj minden méltánytalanság, ami a magyar közösségüket éri.
Ez az immár hajdan volt állapot bennem így állt össze, és a sorsom immár nekem így jelent valamit. Érzelmi számításaimat úgy találom meg, hogy azok mindenkor átívelnek a határon.

Szerintem tehát vannak, akiknek ilyen próbatételek kellenek és ezért senkinek nincs joga haragudni rájuk. Én otthon maradva, jóval kevesebbet tehettem volna, mint így. Az anyaországba való átköltözéssel, azt hiszem tisztábban kezdtem látni az otthoni helyzetet. Kellett az az arasznyi eltávolodás és kellett az anyaországba való beágyazódás is, hogy a kapcsolati szálakat megerősíthessük. Képzőművészként szinte mindegy, hogy hol vagyok. Akárhogy is, nem szűntem meg, hanem inkább megerősödtem.
Első magyarországi grafikai ciklusom a háborús Drávaszögnek szólt, hatvan darab grafika. Alázatos mea culpa volt, azokhoz a kórógyi, kopácsi, szentlászlói stb. barátainkhoz szólt, akiket akkor nem önhibánkból megbántottunk.
Író nem vagyok, de szívósságra tanítottak mindig, és így a jó emlékezet meg a hazatalálás szándékával megírtam két délvidéki témájú könyvet. Témáimban, gondolkodásomban ugyanaz maradtam, aki voltam.

Amit még mindenképpen el szerettem volna mondani, hogy zokon szoktam venni, ha valaki elszármazottnak becéz, mert szerintem ez eltávolodást jelez.
Hiszek abban hogy a délvidéki magyar közösség megmarad, és lesz felemelkedése. A kitartó munkának számos eredménye van már, de sok melléfogás is s ez beárnyékolja a sokszor elszigeteltség érzetét keltő értelmiségi küzdelmeket, amelyek talán a titói évek óta tartó ellenőrzöttség és önellenőrzések- öncenzúrák miatt nem ölthettek igazán függetlenül tevékenykedő, önállóan működni tudó intézményesített formát, sem a délvidéki magyarság esetében, sem más szétszabdalt tömbmagyarságnál. Mindenképpen újra kellene építeni azt a független és hatékony intézményrendszert, amely működésében zavartalan, szabad és befolyásoltság nélküli, eredményeiben pedig jóval célravezetőbb az eddiginél.
Ma még nincs szabad áramlás, nincs szabad mozgásuk a függetlenül gondolkodó és dolgozó értelmiségieknek. Csapdahelyzetek is adódnak. Csak az a példát ragadnám ki az elmúlt hónapok tényrögzítő mozzanatai közül, hogyan történhet károkozás egy több éve (sic. évtizede) tartó, a délvidéki tömeges kivégzések témával kapcsolatosan. Az elmélyülten és tisztességesen foglalkozó főként délvidéki magyar írók és történészek témakutatásainak eredményeit egyetlen magyarországi történész, egyetlen szög jól időzített önkényes beverésével hazavágta, egyetlen nagy vele készített interjúban.
Csak remélni tudjuk, hogy a köztudatban itt is, odaát is helyre áll a valószínűsíthető igaz, és ez a manipuláció nem tesz komoly kárt a kutatásban.

Az otthoni szorongatottság-érzést mindennap átélem, mert a délvidéki sajtót szinte naponta elolvasom. Mostanság azt is látom, hogy így vagy úgy, de szavunkat felemelő és hallató, önbizalmunkat visszanyerő közösség a délvidéki. Nem nemzetiség, vagy nemzeti kisebbség, hanem Őshonos közösség a Délvidék talaján. Lassacskán erodálódó közösségként, de látszólagos zsugorodó állagában minőségileg tömörödő, erősödő értelmiségi réteggel bír.

A túlélés a nagy titok. Mit látok mindebből, itthon és otthon.
Olvasom az áldatlan iskolai gondokról szóló újságcikkeket, a kisoroszi és szajáni helyzetet - a bánáti iskolák helyzetét -, és ma már azt látom a gond szülőfalumban is felvetette a fejét: Székelykevén is kínzó problémává lett a gyermektelenség.
1991-ben majd négyezer lakosa volt a falunak, és a helyi általános iskolának mintegy 320 tanulója. Évente még mindig párhuzamosan két első osztályt indított. 2006-ban 220 diákra apadt a létszám. Most 2500 felett a lakosok száma, de otthon jártamkor tájékozódtam arról, hogy az iskolások létszáma 170 körüli, és hogy csak tíz (10) induló iskoláskorú gyermeket sikerült toborozni idén. Ez most a mélypont.
Ugyanakkor, régi osztályfőnökként az 1975-ösök húszéves találkozóján, örömmel konstatáltam azt is, hogy vannak még gyermektartalékaink, hogy a volt diákjaim, az otthon maradottak legjava két-, vagy három gyerekkel büszkélkedik. Egy kis, a küzdőknek kijáró szerencsével, s ha jó évek következnek (!) nem sokára talán újra két új osztály indítható minden ősszel.
Egy olyan öbölben horgonyzunk most, ahol meg kell húzódnunk időnként, és olyan eszközökkel kell védenünk kultúránkat, amelyek sokszor csak elszigetelt akcióként indulnak.
A látszat ellenére, hinnünk kell abban, hogy mi mindig jó időben, jó szelekkel indultunk.

2011-ben az európai Unió soros elnöke az anyaország. Hál’ Istennek, idén ténylegesen megtörtént a két évtizede remélt anyaországi rendszerváltás, amit én korszakváltásnak és a talán nemsokára eljövő nemzeti felemelkedés előjelének tekintek. A hajósnak azonban kell a szél, mi pedig megmaradt közösségünket át akarjuk menteni egy jobb időnek.