TOLLRAJZ
Csikós Tibor festészete
A XX. századi avantgarde, a mintegy fél évszázadig úgy-ahogy kordában tartható, és az izmusokban kicsúcsosodó, a fokozatosság elve szerint fel-, majd átépülő, lassú ütemben, burjánzó képleteiben valósult meg… Az 1950-es években azonban immár túlnőtte önmaga keresetlen célkitűzéseit. Leporolva majd újrahasznosítva stíluskincsének azon értékes, még kibányászható roncs-elemeit, amelyet a második világ-háború vészkorszaka maga alá temetett, immár neoavantgarde, még később immár transzavantgarde néven hullámzott tovább. Történelmi háttere is volt tehát az újjászületésnek, de mind a nyugaton, mind a keleten megvalósult, igaz némi ingatag idő-, és stílusbeli eltéréssel…
Az előbbieket, szinte csak mondandónk lényegét előkészítő bevezetőként mondtuk el, és valamiféle előre megágyazó szándékkal jegyeztük le.
Természetesen nem feltétlenül igaz, és nem a fentiekre szorítkozva értjük meg Csikós Tibor festészetét, ám rövid bevezető eszmefuttatásunk talán segít abban, hogy megleljük annak számunkra fontosnak tűnő összefüggéseit, kapcsolati lényegét.
Az 1957-ben a Vajdaság északi peremvidékén, Martonoson született, de Magyarkanizsán felnövekvő, kanizsai festő- és grafikusművész, rajztanár előbb 1972-1976 között Újvidéken a „Bogdan Suput” Iparművészeti Szakközépiskolában, majd 1977-1981 között Budapesten a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol mestere Gerzson Pál volt.
Talán a magyarországi művészképzésben megmutatkozó eltérő oktatói módszerek miatt, vagy ebből adódóan úgy tűnik, hogy Csikós művészete régebben és még ma is, intellektualitásában és hangulatvilága szerint is, erősen különbözik a délvidéki közegben megszokott művészek habitusából. Csikós Tibor festészetéhez tényszerűen illik az a megállapítás, hogy stílusában elkülönült, és ezzel különleges a művészete.
Főiskolás korában, Magyarországon a Kádár-éra utolsó évtizedében, még igenis kimutatható volt a jugoszláviai művészetoktatási módszerektől eltérő, és a korszellem szerint nehézkesen változó, valahol még mindig a szocialista realizmuson alapuló művészképzés. Maga Gerzson Pál kiváló művészember volt, mégis oktatóként használta e művészképző attitűdöket. Ennek tudható be, hogy beosztott mestere, neheztelt rá és a negyed évessé váló tanítványát nehezen tűrte meg. Csikós Tibort egyik szellemi mentora, a pedagógusként is kiváló, a főiskolások körében közkedvelt váli (Vál, Fejér megye) festőművész, Kokas Ignác mentette ekkor, rábeszélve Gerzsont hogy a fekete bárányként kezelt ifjú művész tehetségét, és ne a mestere iránti feltétlen lojalitását tartsa szem előtt…
Csikós Tibort ezek a főiskolai évek magányos farkassá változtatták, aki azonban sziklaszilárdan kitartott művészi meglátásai, felfogása, ideái mellett.
Tudjuk róla, hogy habár kezdetben a „hagyományos festészetet” (sic!) művelte, szellemi kalandozásai során és útkereséseiben eléggé korán eljutott a korszerű művész(et)i forradalmakhoz. E felfedezési vágy követése során olyan alkotókkal hozta össze a sors, akik már a nyolcvanas évek legelején, a konceptualizmus új eszmeiségét szemérmetlenül meglengették Budapest fölött, és akik Csikós hajtóerejének motorját segítették. Gondoljunk például, a művészzseni Erdély Miklósra, aki, úgymond, Magyarországon úttörő bátorságot mutatott…
Csikós Tibor azonban nem csak Budapest nyolcvanas évekbeli művész-képzéséből és akkori művészeti életéből táplálkoz(hat)ott. Délvidéki (vajdasági) lévén, és az újvidéki iparművészeti középiskolát kijáró tanulóként (1976), az otthoni kapcsolatai révén egyúttal az otthoni képzőművészet sokszor expresszív hangulatok felhangján beszélő, de egyúttal speciálisan nyugatias hangulatvilágához, és művészeti jelenségeihez is egyaránt kapcsolódott. Így egy kettős szemléletmód és talán tágabb világlátás uralhatta kezdetben festészeti tanulmányait.
Erről a küzdelemről Csikós Tibornak különös emlékei is vannak. (Érdekes módon, míg Budapesten Erdély Miklós és az Indigó csoport tisztelte és befogadta őt, addig az újvidéki Új Symposion 1980-ban még, sorra közöletlenül adta vissza munkáit. Tíz olyan kollázsról van tudomásunk, amelyeket pl. Sebők Zoltán művészeti író később nagyon modernnek és jónak tartott. Ekkoriban (és később is) csupán két délvidéki művészember, idősebb kolléga kísérte komoly figyelemmel Csikós Tibor korai munkásságának alakulását: Torok Sándor és Gyurkovics Hunor festőművészek. (És ezek után, megemlítenénk még a szinte hallható felhördülést, ami a budapesti Műcsarnok „Dialógus – festészet az ezredfordulón” c. kiállítás megnyitója után volt tapasztalható 2000-ben, egyes jelenlévő vajdasági kollégák részéről. Ezen a kiállításon ugyanis egy óriásplakát nagyságú festménnyel szerepelt, egyedül a délvidékiek közül…)
Ki lehet ez a félig homályba burkolódzó kevés beszédű festőember?
Annyi szent, hogy általában mindenhol kanizsai művészként tartják számon. Bizonyos, hogy Tibor korai munkái még, egészségesen lírai expresszivitásukban tükrözték azt a megfoghatatlan, de élvezetes, hangulatot, melynek levegője az egykor álmatag Tisza-menti kisváros eszenciájával illatozott. És az is bizonyos, hogy kibontakozó művészete során, összeütközésbe került mesterével. A Gerzsonnal való konfliktus, melynek oka a tanítvány mesterétől eltérő alkotói szándéka miatt keletkezett, visszavetette az indulását 1981 őszén, és ezt érezte még a Vajdaságban is!
Ebben az első figuratív korszakában bohócok majd motorosok jelennek meg képein, lavírozott tusrajzain, akvarelljein, temperáin…
Sutba vágott, elfelejtett bohóc-bábui, diópác-, és akvarell-fényű rajzai, előre vetítették a mintegy évszázadot megélt, és méltán hírnevessé vált kanizsai Amatőr Színház jóval későbben bekövetkezett halálát…
Az immár felfedezhetővé vált próféciának micsoda íve…
Fiatal festőnk a provinciálisnak beállított, ám annál jóval több, korszakalkotó hűséges őskolosszus-festőjének, derékba tört nagyszerű fűzfájának, Cigonyának a bizalmát és a barátságát is érezte. Dobó Tihamér (1937-1987) festészetéről Csikós baráti csodálattal és elfogultságok nélküli éleslátással így vall:
„…Dobó Tihamér rendkívüli tehetségű festőművész volt. Rajztudása a legnagyobbakéval vetekszik. Stílusa posztimpresszionista, színvilága a francia festészet bizonyos „fauve” (vad) jegyeit is magán viseli… Vékony, szálkás vonalakkal rajzolt, festményein előszeretettel alkalmazta a száraz ecset effektusát. Érzelem-dús lelkülete, szakmai tudása költői magasságokba emelte festészetét… Tájképein, a Tisza folyó egy jellegzetes szegmensét, kanyarulatát dolgozta fel, és fogalmazta újra és újra tömör festői felfogásban. A tájképi elemeket (fákat, a folyó sodrását, a levegőperspektívát, a víztükör fényeit, a vízre tökéletesen illeszkedő csónakokat) csodálatosan ritmizált egységbe szerkesztette. Élete folyamán többször is visszatért e témájához, azt folyamatosan megújítva, lirizálva, átlényegítve… Karakteres portréfestő volt. .. Mestere volt a festői átírásnak, transzponálásnak… Monumentális, secco technikával készült falképeket és vásznakat is megfogalmazott, összhangban a XX. század 60-as, 70-es éveinek jugoszláviai art informel és pop art irányzataival. Egész életművét áthatja a mozgás, a ritmus iránt érzett szeretete... Műveinek számos csodálója, epigonja, gyűjtője volt és van. Mégis egyes, magukat avatottnak érző művészeti írók megkerülik, provinciálissá próbálják zsugorítani munkásságát, helyhez kötött életmódja, önsors-romboló személyiségjegyei miatt…”
Az egyetemi éveiben a 1980-as évek elején Csikós Tibor a Takt-ra is el-ellátogatott. 1980-ban még vonzza Újvidék, ekkor jelenik meg az Új Symposionban ritka publikációja is, Szabó Vladimir kiállításáról a budapesti Műcsarnokban. (Csikós Tibor: AESOPUS MESÉI).
Ezekben az években meg is jelent róla három számunkra fontos újságcikk. 1984-ben Tari István: ”A bohócról majd máskor” (KÉPES IFJÚSÁG hetilap, Újvidék), és Sebők Zoltán: ”Bohócok” (7 NAP hetilap, Szabadka), 1985-ben pedig ismét Sebők Zoltán: „ A dolgok másik oldala” (KÉPES IFJÚSÁG, Újvidék) ünnepelték...
Utána mély csend lett. Rejtély, hogyan maradhatott ki odahaza Csikós Tibor a fontos és elemzendő képző-művészek sorából. De emlékszem a Takt közös kiállítására elhozott két kompozíciójára, melyeket a Hevér-házban láthattam először, ezek vegyes technikák voltak: kollázs, frottázs, akvarell, tempera és színes ceruza… Munkái már ekkor kifejezetten érett, formabontó ötletek voltak.
A délvidéki fiatal képzőművészek körében merőben merész, szokatlan, újszerű és meglepő volt. - Egy kis budapesti import…- mondta ott nagyon okosan Csikós Tibi új képeire valaki.
De látszott, hogy csak irigykedik…
Budapest és Szabadka, Párizs és Budapest…
Az egyetemi tanulmányok befejezésekor Csikós Tibi még hazatérőben volt, Kanizsára. Főiskolai tanulmányait befejezvén, nyilvánvaló szándéka volt hazatelepedni. 1983 és 1986 között Szabadkán középiskolai rajztanárként dolgozott: eközben, lázas alkotói munkát is folytatott. A már említett bohócokat és motorosokat festegette.
Amikor a francia kormány 1986 és 87-re szóló egyéves tanulmányi ösztöndíját végre megnyerte, és elutazott Párizsba, nyilvánvalóvá vált, mennyire sürgető és fontos számára a szakmai továbblépés, ahol ráadásul nem csak festett, de még közelebbről ismerkedhetett meg a grafika műfajával. Olyan mestereket választott, akiknek műhelyében sokat tanulhatott. (1986-1987 Párizs, „Atelier 63” sokszorosító grafikai műhely, mestere Joelle Serve. 1987-1988 Párizs, „Atelier 17” sokszorosító grafikai műhely, ahol mestere az angol S.W. Hayter). A kezdés után pár hónap múlva már harsányan merész színezésű, mégis egy Veronika-kendő sejtelmességét mutató absztrakt kísérleti rézkarc-ciklusával büszkélkedhetett.
Két év után, Szabadkára visszatérvén végül a balkáni háború elszabadulásáig, 1991-ig tanított. Párizs után már akvarelleket, absztrakt fejvariációkat is festett. Végül mégis úgy döntött, hogy újra Budapestet választja.
Az átváltozás…
Budapesten immár olyan művészekkel lépett kapcsolatba, akik a korábbi évtizedekben a magyar művészet fenegyerekei közé tartoztak. Mint például Szemadám György, aki Pesten az FMK galéria-beli1996-os kiállítását is megnyitotta.
Szemadám jó magyarázattal szolgálhatott Csikós Tibor akkori képsorozatának megértésében.
Azért gondolom így, mert az akkori tévés képzőművészeti dokumentumműsor-sorozatában, a „Harc-képek”-ben, a széles látókörű, szellemi kisugárzású emberek megejtően meggyőző stílusában, magabiztosan fejtette ki véleményét a lelkünkből szanaszét kúszó új művészeti irányokról, egyéni stílusokról, azok strukturális összefüggéseiről, rejtett művészi mechanizmusokról, élménnyel átitatódott új művész jelenségekről, jelenésekről, határesetekről, határ-hártyákról…
A Moszkva tér feletti, azóta már megszűnt „Ház galériá”-ban a kilencvenes évek derekán (1994-ben) találkoztam még az enformel-be hajló, kísérletezői fázisában lévő festményeivel.
Ekkor képei immár geometrikus ábrákból, vonalakból, körökből, halmazokból, épülnek fel logikus szövevényes rendszerben. A meglepetés erejével új festményei főként azért hatottak akkor rám, mert először észleltem azt, hogy a non-figuratív halmazállapot, hogyan hathat az emberi lélekre. Előbb csak távolról és gyanakodva szemlélgettem őket, egymás után sorjában. Apró előítéleteim birtokában, miszerint a kompozíció csak egy erősen körvonalazódó térbeli élmény lehet, gyanúsan szemlélődve, a megnyitó ideje alatt a sarokba, mögéjük húzódtam. Egy idő után, miközben dr. Feledy Balázs szenvedélyes-derűsen még mondta a megnyitóbeszédét, azt észleltem, hogy a képeken megmozdultak a színek, a felületek lassú táncba kezdtek, és én merülni kezdek a látványukban. Kissé beleszédültem az új felfedezésbe, engem, a figuratív stílust kedvelőt addig nem igazán kötött le más, csak a kötött formák.
A lírai és expresszív figurativitásban bővelkedő vajdasági, vagy délvidéki művészeti régióban, Csikós Tibort egyedülivé, különlegessé az teszi, hogy szűkebb pátriájából, otthonról magával cipelt batyujának tartalmát bátran felhasználva keverte el a magyarországi művészeti iskolák hagyományaival.
Ebből a keresztezésből született meg a húsz évvel ezelőtti lírai, majd absztrakt expresszionizmus jegyében, vívódásokkal teli fantáziadús opusa. És ebből sarjadt ki a kilencvenes évek közepe táján, a kísérletező, lírai szín-, és fényjátékokban kiteljesedő enformel opusa is.
Nem feltétlenül… de bizonyára a magyar neoavantgarde szele is érintette. Például művészete rokonítható Aknay Jánoséval vagy Nádler Istvánéval is. Ám valami miatt azt feltételezem, hogy Kokas Ignác jobban hathatott rá, felsebzett és feldarabolt misztikus tereivel…
Mindenesetre, kézzelfoghatónak tűnik, hogy Tibor franciaországi tanulmányútjain is kaphatott valamiféle erőteljes impulzust, amely az elvontság képi világába vonta őt. Csikós Tibor művészetét a posztmodern művészet irányába vitte el leginkább. Az enformel festészetben kicsúcsosodó egyéni hang-, és levegővételével jelzik színharmóniákban megmerítkező, lírai(as) önkifejezését.
Ha feltételezésem valós, a franciaországi középkori székesegyházak belsejének élmény-hatásában kell keresnünk a Tibor festményeiben rejlő igazi hatás tükör-képét és kiváltó okát. Még Párizsi ösztöndíjas korában elvándorolt Bourges-ba, megnézni azt a katedrálist, amit még a középiskolás gyerekeknek is tanított…
A középkori templomok építésének fejlesztési stratégiája, a fennköltséget idézi.
Eme épületek karcsú emeleti részei, melyek akár három oldalról is üvegezettek, egész napi fény-, és színjátékot biztosítanak a látvány élvezői számára.
Talán belemagyarázás, és nem feltétlenül igaz: további ihletet azonban mindenképpen adhattak ezek a rózsaablakok színes üvegberakásaikkal. Én Csikós képeiben máig ugyanezt a fennkölt fényjátékot fedezem fel.
Az optikus művészet, az ismétlődő szín-, és fénynyaláb gesztusszerű, ecsetelt ismétléseivel hozza létre sajátos élményi rezgéseit. Az elementáris gesztusokkal dolgozó enformel festők hasonlóképp erre a hatásra építve, ösztönösen olyan képalakítási törvényszerűségeket követnek, melyek a természettudományban, mint valami mechanikai feszültség, vagy mint szakítószilárdság érhetőek tetten.
Csikós Tibor festői habitusa és technikája a látványos bravúros megoldásokat nélkülözni tudja ugyan, és inkább nevezhető józannak, átgondoltnak, elmélyültnek… A festői módszere és a színezési technikája arról árulkodnak, hogy csakis belső energiáiban megmerítkezve töltődik fel és alkot. Mintegy pátosz nélküli, finoman strukturált energiamezőt von maga köré, mely legvégül minden figurativitást elnyel: csak a fény marad meg benne rendületlenül.
Jó lenne összefoglalni Csikós Tibi eddigi opusait.
Én talán a még mindig nagyon emlékezetes lírai expresszív, diópácos, vízi festékes megejtő bohóc sorozatát érzem a legkedvesebbnek, mert ember-közeli, de ez talán csak személyem gyengéje… Amikor később megjelentek a formabontó, absztrakt tereket feltáró sorozatképei, a lényegibb, legbelsőbb megnyilatkozásainak vette kezdetét. A tér lassacskán, felszippantotta a látható kompozíciós elemeket, és csak a derengésekben csillapodó szín-kavalkád maradt meg…
Azt hallottam nemrég, hogy Csikós Tibor festészetében, az esszéisztikus megközelítéshez nem ad elég támpontot(!) Hangulatvilágán, a színek színpompás éteri ragyogásán kívül mást nem hajlandó elárulni magából-magáról. A lényegről.
Ezért ecsetvonásos gesztusainak, pecsételt színtanulmányainak, színélményeinek vonzalmába kerülve kevesek tudnak épkézláb mondatokban magyarázatot adni festői filozófiájára.
Tibornak Szabadkán 2007-ben a Képzőművészeti találkozó épületében (Likovni Susret) volt nagyszabású kiállítása, amelyet végre egy igazán hozzáértő, Kovacsev Ninkov Olga művészettörténész nyitott meg.
Skandináv valóság, itthoni és otthoni ízekkel fűszerezve
A művészet világa olyan, hogy a nagyvárosokban, az európai nagyvárosokban látszik kicsúcsosodni. Ám ebben a miliőben immár régóta divatja van annak, hogy mindig a legharsányabb, legmegdöbbentőbb, legújabb törekvéseket észleljék, vadásszák, elemezzék… Csikós Tibor enformel típusú képi világának azonban türelmesen várnia kell, mert kerüli a harsányságot. A műértők elismerik ugyan, képei ismertek és bizonyos művészeti körökben még népszerűek is, azonban kevés értő és bátor (ki) elemzője akad munkásságának.
Kanizsára azonban hazajár.
Huszonegynéhány önálló kiállítása után, amelyből csak a legelső, 1984-ben a Kanizsán meg-rendezett, a szülőföld továbbra is csökönyösen vonzza haza. Habár, jelen van az ő valóságukban is, otthon, régi barátai mégis mélyen hallgatnak róla.
Mintha a gesztenyefák árnyékában, elfelejtették volna, hogy kicsoda Csikós Tibor. Talán még kerülik is egy kicsit. Viták célkeresztjébe nem került, és itthon és otthon is, talán valós szándéka ellenére észrevétlen maradt…
Festőművészünk, alkotói opusa tisztaságának megóvása érdekében, végül szép csendben Svédországba vándorolt az érdektelenség, és a budapesti festői nincstelenség elől. (Merthogy nemcsak az otthoniakat sújtotta a sors). Festői életpályája teljes magányában, azonban most Svédországban tárulkozott ki: évente jelentkezik, otthoni ízeket sem nélkülöző fűszerezett, egyre mélyebb tereket (és galériákat) meghódító festményeivel, melyek látványosságukban azt sugallják, hogy megérte neki ez a legújabb szellemi kaland. Életpályája, az ars poeticája és a vizuálisan költőinek tetsző opusa pedig, egyre letisztultabb formát ölt, egyre jobban kivehető.
Önálló kiállításai több európai és ázsiai kis-, és nagyvárosban voltak.
Felsorolhatjuk az eddigieket: Kanizsa, Pécs, Sezana (Szlovénia), Párizs, Szabadka, Szeged, Zenta, Budapest, Magyarkanizsa, Göteborg, vagy a két millió lakosú Kunming (Kína). Közös tárlatai egész sorát átböngészve, egy irigylésre méltó teljesítményére jövünk rá. Csikós Tibor egy nagyvilági festő hatását kelti.
Mintegy negyven alkalommal vett részt Párizsi, Grenoble-i, Makói, Marly-le-Roi (Francia-ország), Egri, Debreceni, Miskolci, Budapesti, Prágai, Szekszárdi, Salgótarjáni, Szegedi, Fiumei (Horvátország), Göteborgi, Kolozsvári (Románia), Turku-i (Finnország), és Malmöi (Svédország) közös tárlatokon. (És lehetne még folytatni a sort: Tallinn (Észtország), Új Delhi (India), New York, Los Angeles…)
Csikós Tibor, a fagyos skandináv valóság halálosan komoly szorításában is megállja a helyét…
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2010. dec. 27.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése