TOLLRAJZ
Az alkotás folyamata a legizgalmasabb emberi ténykedés. A művészetek kiváló formabiztosítékként a mai napig számos, később vérbeli alkotóvá váló fiatalt fertőznek meg…
Az alkotás folyamata a legizgalmasabb emberi ténykedés. A művészetek kiváló formabiztosítékként a mai napig számos, később vérbeli alkotóvá váló fiatalt fertőznek meg…
Utána számoltam, igyekezetemmel mintegy három és fél évtizede követem a világban zajló izgalommal teli művészeti és képzőművészeti történéseket, részese is lehetek ama legújabb kori művészeti forradalomnak, amely a civilizációs kataklizma peremére sodródva, valami olyasmit képvisel, ami kurtán, művészeti történésnek is nevezhető.
Meglátásom szerint a Vajdaság területe kiváló táptalaja az ifjú alkotóknak. A második világháború után, de különösen a hetvenes évektől úgy tűnik szinte az önkifejezés lehetséges formáiként, az irodalom és a képzőművészet lettek a legnépszerűbb alkotói műfajok…
A hetvenes évek első felében (1974) Ács József festőművészünk jóvoltából a Magyar Szó hétfő napi állandó rovataként született meg a Képzőművészeti Levelező Iskola (KLI), később Képzőművészeti Levelező (KL) amely a „nagy vajdasági képzőművészek” követésére vállalkozó fiatal, kezdő (vagy induló) képzőművészek, az amatőrök útjának egyengetését, okítását és tanítását szolgálta. Ács József volt az egyik atyja a vidékünkön meghonosított művésztelepeknek. Alig megfogalmazott, de félő gyanúja volt azonban, hogy „nagyöreg” képzőművészeink után jókora hiátusokkal számíthatunk, amennyiben nem hozunk létre időben egyfajta művészeti előképzőt. Szinte egy időben két stratégiai szempontból is fontos (ám sokáig kellőképpen nem értékelt) hasznos graduális formáját segítette létre hozni a művésznevelésnek. Egyikük volt a már említett Képzőművészeti Levelező, a másik pedig a muzslyai Ifjúsági Művésztelep, amely létrejötte után hamarosan (1976-ban) már Temerinben élt tovább mintegy „áttételként”, TAKT néven.
Hozzá kell tennünk, hogy az újvidéki Új Symposion és még a Képes Ifjúság is foglalkozott fiatal képzőművészekkel, ám ők, a „kevesek” kitartó ténykedésük vagy valamilyen más, kisebb csoda folytán az önképzés bűvkörébe szabadultan, már voltak „valakik”.
Mégis, az utánpótlás szempontjából nem álltunk akkor sehogy se… A képzőművészet izgalmas népszerűsége vidékünkön ellentétben állt a csak kevesek számára megvalósuló álommal, a valós művészképzéssel…
Hogy hosszú ne legyen bevezetőm, egy ugrással folytatom a körülírást.
A képzőművészet alkotói gyakorlása, és jelenségeinek viszonylag pontos, ésszerű és személyünkre szabott követése egyaránt fontos: együttható összességében teljesedhet ki igazán.
Különösképpen fontos „vesszőparipánk”, a délvidéki (sic!) vajdasági képzőművészetünk, melynek huszadik és immár huszonegyedik századi jelenségei, fontos szervi részei kultúránknak. A mi délvidéki művészeink halálosan komoly alkotói küzdelmeket vívtak meg egykor (és vívnak meg mindennapjaikban is): árnyaltságukban, ám hiátusoktól övezve egyúttal sebezhető módon tolmácsolják a világ művészeti folyamatainak, újszerű jelenségeinek sokféle megnyilvánulását. Mindezekért, érdemes odafigyelnünk a semmi ágán ülő (peremeinkre szorult) alkotóink hősies, kitartó és szenvedélyes küzdelmeire, amelyek nincsenek arányban a perifériákon magukat meghúzó „vidéki” művészek képességeivel. Mi olyan, a vidékünket, szűkebb pátriánkat képviselő jeles alkotókkal büszkélkedhetünk, akik nemcsak önmagukat, hanem délvidékiségüket is képviselik, jelesül, irigylésre méltó művész színvonallal. (Esetleg, kitörési kísérleteik során, ténylegesen is eljutottak a nagyvilág különböző pontjaira, és művészetükkel valamiféle módon még mindig képviselnek bennünket is. A láthatatlan köldökzsinór, amely nem képes elszakadni…)
Ilyen általam jól ismert kiváló művészemberekről szeretnék írni, akiket a sors kegyeltjeként megismerhettem, és nemcsak művészetükért, hanem Önmagukért is szeretek.
Vannak természetesein nagy kedvenceim közöttük. Vannak, akik nem szorulnak rá arra, hogy művészetüket külön taglaljam, dicsérjem, elemezgessem, hiszen ezt a feladatot mások immár elvégezték, vagy most végzik olyan művészetpártolók, akik szakértelemmel bánnak a vizuális kultúra jelenségeivel. Vagy vannak művészettörténészek, vagy esszéisztikus tanulmányokat írogató botcsinálta szakértőink, akik a művészet bűvkörében mozognak folyton. Az eredeztethető, továbbítható, istápoló szellemi kurzusok révén magukévá téve méltatják az általuk kiválasztott alkotókat. De kevesek a tényleges műértőink, akik igyekeznek minden arra érdemesnek tartott alkotót a művészeti Parnasszus lépcsőzetes felépítményének valamely szintjére felemelni, azaz: méltó helyére tenni.
Jómagam is csak csupán arra szeretnék vállalkozni, hogy néhány általam ismert, különösen a hetvenes években kibontakozó korosztályom béli művészt, néhány fontosnak talált általam ismert és nekem kedves alkotót kiragadjak a sokaságból, és megpróbálkozzak az általam tanulmányozásra érdemesnek talált, ám szerintem nem kellőképpen méltatott művészek alkotói világának tolmácsolásával. Hátha az őket megillető helyre kerülnek egyszer: az én értékítélő képességeim szerint, máris ott lehetnének, valahol a csúcson, a kiválóak között…
Szándékkinyilvánításnak is vehetik írás-sorozatomat, de olvasatuk szerint érthetik egyszerűen és csupán csak az alkotás művészete iránti hitem szemelvényes és szenvedélyes megnyilvánulásának e karcolatokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése