TOLLRAJZ
(Hosszútávfutó és kíntornász)
„Gond embernek lenni, igaz embernek meg kettőzött gond éppen.
Igaz magyar embernek lenni pedig akkora teher, hogy aki sokat viseli, megerősödik.” (Wass Albert)
Az első pillanatban úgy tűnik, hogy választott idézetünk egyáltalában nem ideillő. Mi köze lehet a magyarságáért ezerszeresen kiálló, és hitvallásáért a mai napig vérmesen támadott nemzeti írónk mondásának Léphaft Pál karikaturisztikus (sic!) világához? Hiszen Wass Albert népéhez és kultúrájához való feltétlen ragaszkodását nemes gesztusként veti papírra az utókor számára. A karikatúráról pedig a közhiedelem úgy tartja, hogy az emberek szórakoztatására kitalált, gúnyrajzok újságpapírjába csomagolt kritika. Vagy még inkább, hogy amolyan viccelődés…
(Hosszútávfutó és kíntornász)
„Gond embernek lenni, igaz embernek meg kettőzött gond éppen.
Igaz magyar embernek lenni pedig akkora teher, hogy aki sokat viseli, megerősödik.” (Wass Albert)
Az első pillanatban úgy tűnik, hogy választott idézetünk egyáltalában nem ideillő. Mi köze lehet a magyarságáért ezerszeresen kiálló, és hitvallásáért a mai napig vérmesen támadott nemzeti írónk mondásának Léphaft Pál karikaturisztikus (sic!) világához? Hiszen Wass Albert népéhez és kultúrájához való feltétlen ragaszkodását nemes gesztusként veti papírra az utókor számára. A karikatúráról pedig a közhiedelem úgy tartja, hogy az emberek szórakoztatására kitalált, gúnyrajzok újságpapírjába csomagolt kritika. Vagy még inkább, hogy amolyan viccelődés…
Péter László Léphaft Pálról készült rajza
Viccelődés-e a maró gúny?A karikatúra műfaját a talpraesettek műfajának tartjuk, amely valahol a gúnyrajzszerű grafika és a kritika határesete… Holott ritkán kutatjuk, ritkán törekszünk e furcsa műfaj megértésére, tudjuk, hogy minden körülmények között rekeszizmainkat megdolgoztató hatással van ránk, esendő emberekre.
Ha kellő empátiával rendelkezünk, megállapíthatjuk, hogy a karikatúra műfaja lehet jóval több puszta viccelődésnél vagy poénkeltő kifigurázásnál. Lehet például igaz művészet is. Ahogy a képzőművészet világában, ágazataiban vannak nagyszerű, kiváló, magasra növő fák (művészek), akiknek művészetét az utókor még mindig követendő példaként élvezi, szereti, követi… És vannak kevésbé kivételes tehetséggel bíró, a világ megváltására nem törekvő, „ábrázoló”, csak a megélhetést előtérbe helyező művészek… A karikatúra világában is vannak egyszerű élcelődők, anyagi túlélésüket elsődleges céljukká tevő vicctermelők, bolondozó, mindenáron szórakoztatni akaró bravúros rajzolók. És vannak bizony empátiával bíró, ostorozó, karcos hangú, éles elméjű, sercegő tollú, a világ fonákságait pellengérre állító művészek is.
Kutakodásunk célja megbirkózni Léphaft Pál igényesen letisztult intellektuális élceivel. Miféle empátiával rendelkezik? Torz világunk fonákságait fonák csipkelődésével, ostorozásával, fricskázásaival, pofozkodó modorával, szellemi pofozógépként miként szeretné ráncba szedni? Nem mindennapi mélységeket és magasságokat bejáró vadász ő…
No, de, és, akkor…
Mit jelent az, hogy empátia? Ha a régebbi keletű, 1981-ben megjelent Pszichológiai értelmező szótárt lapozzuk fel, akkor mondhatni, eléggé hiányos szócikkel találjuk magunkat szembe, mert itt a műalkotások befogadásával kapcsolatosan így említi: „empátia, beleélés az esztétikai attitűd jellemzője, melynek esetében valaki beleéli magát egy műalkotásba, azonosul azzal”. Az interneten keresgélve immár a következő pontosított meghatározás található: „Empátia: beleélés. Az a képesség, amellyel valaki egy másik személy érzelmi vagy gondolati világába bele tud helyezkedni. Az empátia a feltétele a másik emberrel való együttérzésnek.”
Hogyan bírhat kellő empátiával a világ viselt dolgaival szembesülő, világot ostorozni akaró képgyártó kritikus? Maradjunk legott nyugodtan csak a beleélés jelzőnél, amely a helyzetbe való beleélés tehetségét kell hogy jelentse. Habár hellyel-közzel azon jócskán túl is mutat.
A jó karikaturista szilárd és eltökélt jellemét tömjénezi, és igen jól jellemzi, hogy bármikor, bármely helyzetben villámgyorsan reagál a dolgokra, és gyors észjárásának köszönhetően azonnal meg is találja a legjobb módját a legpontosabb, legélesebb válasznak, reakcióknak. Hiszen a legújabb információk, a pillanatnyi helyzetek azonnali befogadását és megértését, majd az átfogalmazását, szenvedélyes, néha szenvtelen kritikáját, esetleg a témának tótágast állítását és kritikai élcének, fegyverének visszafelé elsütését hihetetlen nagy teljesítményű agyi tornával viszi végbe…
Mit jelent az, hogy empátia? Ha a régebbi keletű, 1981-ben megjelent Pszichológiai értelmező szótárt lapozzuk fel, akkor mondhatni, eléggé hiányos szócikkel találjuk magunkat szembe, mert itt a műalkotások befogadásával kapcsolatosan így említi: „empátia, beleélés az esztétikai attitűd jellemzője, melynek esetében valaki beleéli magát egy műalkotásba, azonosul azzal”. Az interneten keresgélve immár a következő pontosított meghatározás található: „Empátia: beleélés. Az a képesség, amellyel valaki egy másik személy érzelmi vagy gondolati világába bele tud helyezkedni. Az empátia a feltétele a másik emberrel való együttérzésnek.”
Hogyan bírhat kellő empátiával a világ viselt dolgaival szembesülő, világot ostorozni akaró képgyártó kritikus? Maradjunk legott nyugodtan csak a beleélés jelzőnél, amely a helyzetbe való beleélés tehetségét kell hogy jelentse. Habár hellyel-közzel azon jócskán túl is mutat.
A jó karikaturista szilárd és eltökélt jellemét tömjénezi, és igen jól jellemzi, hogy bármikor, bármely helyzetben villámgyorsan reagál a dolgokra, és gyors észjárásának köszönhetően azonnal meg is találja a legjobb módját a legpontosabb, legélesebb válasznak, reakcióknak. Hiszen a legújabb információk, a pillanatnyi helyzetek azonnali befogadását és megértését, majd az átfogalmazását, szenvedélyes, néha szenvtelen kritikáját, esetleg a témának tótágast állítását és kritikai élcének, fegyverének visszafelé elsütését hihetetlen nagy teljesítményű agyi tornával viszi végbe…
A karikatúra is történelmet ír...
Egykor a gúnyrajz maró hatása kimondhatatlanul veszélyes volt a köz célba vett szereplői számára… Néha úgy tűnik, ma már hatósugara erősen lecsökkent, az összevissza hadovázó, torzító vagy egyenesen hazudó média, a hírcsatornák önkényuralma jött el, és a karikatúra hatásfoka lecsendesedőben van. Igaz lenne-e? Hiszen hétről hétre, nap mint nap még mindig felütjük napi- vagy hetilapunkat, és a maró gúnnyal kötünk barátságot, újra és újra… Mintha szomjúhozná az ember mások hibáinak felfedését, megérdemelten pellengérre állítását. Megérdemelten, mondom, mert csekély a valószínűsége annak, hogy egy társadalmat megfigyelő, éles meglátású gúnyrajzos nagyot tévedne. Alighanem inkább a mindenkori vagy a minden kornak egyformán kijáró meztelen igazságot szeretné kimondani… (Anno Léphaft egyik legbátrabb gúnyrajza: A király meztelen – Milosević pucéran) A karikatúra újrakreált, valósághű történet…
A karikatúra a grafika egyik válfaja. Közel az animációhoz… Ezt mintha egyszer már hallottuk és megjegyeztük volna…
A figuratív mozgás, az elmozdulás a bátrabbaknak való, és a rengeteg ábrázolásbéli gond egyben komoly technikai kihívást is jelent. A képzőművészek legjava a statikusságot jobban szereti. Mint valamiféle status quót használja alkotásában… A képzőművészek legjava a főiskolán beállított kompozíciók „lemásolásával” tanult meg ábrázolni. Értelemszerűen, a „régi” beidegződéseik szerinti leképezések, elsősorban a szerkesztési elvek, a láttatás módjának kitalálása, a hangulati elemek kellő pontosságú bevitele a képbe… A figurális ábrázolásban a mozgás, a mozdulatok ábrázolása sokszor okoz kompozíciós problémákat. A mozdulatlanságba tömörödő megkövült kompozíciók, jelenetek néha gyorsabban hatnak, és ráadásul még a lassú észjárású szemlélődő is jobban szereti e lelassított, lecsendesített képalkotásokat…
Léphaft Pál azonban szeret megbirkózni a figurális problémákkal, és legtöbbször igen rafinált megoldásokat talál: mozgó, vagyis fázisrajzokat minden látható erőlködés nélkül alkot meg… Mint valami nagy tapasztalatú, rutinos rajzfilmes, animátor, aki az ábrázolás sikerét nem azzal méri le, hogy mennyire szép a rajz, hanem azzal, hogy mekkora meggyőző erővel bír.
A karikatúra a grafika egyik válfaja. Közel az animációhoz… Ezt mintha egyszer már hallottuk és megjegyeztük volna…
A figuratív mozgás, az elmozdulás a bátrabbaknak való, és a rengeteg ábrázolásbéli gond egyben komoly technikai kihívást is jelent. A képzőművészek legjava a statikusságot jobban szereti. Mint valamiféle status quót használja alkotásában… A képzőművészek legjava a főiskolán beállított kompozíciók „lemásolásával” tanult meg ábrázolni. Értelemszerűen, a „régi” beidegződéseik szerinti leképezések, elsősorban a szerkesztési elvek, a láttatás módjának kitalálása, a hangulati elemek kellő pontosságú bevitele a képbe… A figurális ábrázolásban a mozgás, a mozdulatok ábrázolása sokszor okoz kompozíciós problémákat. A mozdulatlanságba tömörödő megkövült kompozíciók, jelenetek néha gyorsabban hatnak, és ráadásul még a lassú észjárású szemlélődő is jobban szereti e lelassított, lecsendesített képalkotásokat…
Léphaft Pál azonban szeret megbirkózni a figurális problémákkal, és legtöbbször igen rafinált megoldásokat talál: mozgó, vagyis fázisrajzokat minden látható erőlködés nélkül alkot meg… Mint valami nagy tapasztalatú, rutinos rajzfilmes, animátor, aki az ábrázolás sikerét nem azzal méri le, hogy mennyire szép a rajz, hanem azzal, hogy mekkora meggyőző erővel bír.
Kritikai értékű karikatúra
A politikai karikatúra villámgyors felfogókészségűek tiszta szókimondása, bátorsággal párosított, kritikai értékű, kritikus ostorozás. Jut eszembe: kíntorna…
Ha ebben a műfaji kategóriában bírálatainkat jól hallhatóan és bátran mondhatjuk ki, kockázatainkat jelentősen megnöveljük, ám túlélési lehetőségeinket talán lecsökkentjük…
Az eddigiek során megismert karikatúratörténelmet kasztrendszerekre bonthatjuk: jó ideje már, hogy különbséget tudunk tenni az egyszerű gúnyrajz, a szórakoztató gegrajz (gizgaz) és a világ szennyesét kritikusan szemlélő és kommentáló mesteri grafika között is. Oly igen nagy a múltjának és a jelenének tárháza. Túlkínálata.
Ezért is nehéz eldönteni, vajon miféle rangsorolása lehet igazságos. Vagy nincs is szükség rangsorolásra? A legcélszerűbb, ha megpróbáljuk igen magasra tenni a mércét, nem a társadalmi igények megfelelése, hanem szakmai (és, de) személyes meggyőződéseink szempontjainak igénybevételével. (Folytatjuk)
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2011. január 24., hétfő)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése