TOLLRAJZ
2. vázlat
A könyvnyomtatás első fejezeteiről
A könyvnyomtatás első fejezeteiről
A fametszet művészete legnagyobb mesterének máig a magyar vérségű Albrecht Dürert tartják. Az „Apokalipszis” képeinek mozgalmas, megrendítő erejű jelenetei, mesteri kompozíciói, a képek víziószerű, döbbenetes hatása magával ragadja a szemlélőt. Későbbi fametszetei, a Mária élete és a Kis Passió finom és gyengéd pasztorális jellegű, kifogyhatatlan elbeszélőkészségű, idillikus falusi képek sorozata. Dürer tanítványa, Hans Baldung Grien, mesteréhez híven, a fametszetben már a monumentális ábrázolási lehetőséget kereste…
Németalföldön Peter Schöffer nyomdász működésének egyik legérdekesebb könyve Bernhard von Breidenbach mainzi kanonoknak akkori szemmel nézve szenzációs, kalandos útleírása volt az 1483. évi szentföldi zarándoklásáról, amelyben a szerző úti élményeit, tudósításait hiteles képekkel kívánta illusztráltatni. E célból magával vitte útjára Erhard Reuwich utrechti festőt, aki az idegen országok nevezetességeit vázlatos rajzokban rögzítette. Mainzba visszatérve, úti jegyzetei alapján terjedelmes könyvet írt. Könyvéhez Reuwich valósághű fametszeteket készített, immár nem elképzelt, hanem teljesen hiteles hátterekkel, városképekkel.
Ekkoriban jelentek meg a fametszetnél bonyolultabb technikák is. A fametszet változatos, ám keményen behatárolt lehetőségei által megszokottá vált. A nehézkessé váló technikájának hanyatlását a jóval érettebb, több esztétikai élvezetet nyújtó, virtuóz rajztudást igénylő teret hódító másik illusztrációs eljárás, a rézmetszés művészete követte, mely Itália földjén az ötvösművészetből fejlődött ki.
A RÉZMETSZÉS FELFEDEZÉSE
A legrégibb igazi rézmetszet, amit eddig találtak, 1446-ból való, német metszet, a Passió egyik jelenetét ábrázolja…
A grafikai vésetek elődjeit már a legrégibb ókorban felfedezték, csupán egy apró kiegészítő mozzanat elmaradása miatt nem kezdtek grafikákat nyomtatni már jóval korábban. Tudjuk azt, hogy már a mintegy négyezer évvel ezelőtti kultúrák (pl. asszír, akkád birodalom) is ismerték az ősi pecsételős technikát és a pecséthenger által nyers agyagra vonható, számtalanszor megismételhető rajzolatok, dombornyomatok alkalmazhatóságát. Ugyanúgy, egykor az ókori népek is díszítéseket, betűjeleket véstek az immár nemesfémből, aranyból, ezüstből, rézből(!) készült vázákra, tükrökre és csészékre. Ezeket a véseteket akkoriban csak be kellett volna festékezni, s valamilyen anyagra, nedvesített gyolcsvászonra, preparált áztatott állatbőrre, hártyára… lenyomtatni, levonatot készíteni, hogy rézmetszetet kapjanak!
De sem az ókorban, sem pedig a korai középkorban erre a lehetőségre nem éreztek rá.
Korabeli itáliai források szerint a XVI. századbeli Tomaso Finiguerra, az ismert firenzei ötvösművész találta fel 1450 körül a rézmetszet technikájának „ősét”. Niellolemezeket készített, az ezüstlemezek véseteit réz, ezüst és kén keverékéből nyert fekete festékkel töltötte ki. Ezt a fekete masszát beégette az ezüstlemezbe, s a lemezt utána simára csiszolta. A niellomunkákat a későbbi századokban Tula vidékén, Oroszországban készítették. (Innen a „tula-ezüst” általánosan ismert elnevezése). És a magyar népi díszítőművészet csontba, szaruba, fába vésett vagy rótt művészi rajzolatait megörökítő mesteri „spanyolozás”, vagyis a viaszozás technikája is ezen az eljáráson alapszik.
A XV. században jelentkeznek tehát először a papirosra lehúzott rézmetszetű rajzok. A rézmetszet feltalálása az ötvösökhöz állt a legközelebb, mert ők dolgoztak finom vésőkkel a fémlapokon, s bizonyára közülük készített valaki először igazi rézmetszetet.
A rézmetszet technikája alapvetően különbözik a fametszetétől. Amíg az utóbbi technikát magasnyomással készítik, mert a nem nyomandó felületeket kimetszik, és csak a nyomásra szánt felületeket hagyják meg, addig a rézmetsző által a metszett vonalakba dörzsölt festéket mélynyomással sajtolják át a lemez felületét letörölve a nedvesített rongypapírra, mely a sajtolónyomásnál a festékkel telt mélyedésekbe nyomul, és felszívja a festéket. Legelőbb az ősnyomdászat korában találkozunk rézmetszettel díszített könyvekkel. Hollandiában, Franciaországban és Németországban csupán a könyv magyarázó jellegű illusztrálására használták. A könyvek azonban zsúfolásig megteltek ismeretterjesztő és arcképeket ábrázoló rézmetszetekkel… A rézmetszet mint könyvdísz csak a XVII. században tűnt fel, leginkább pedig a XVIII. század Franciaországában lett divatossá. A kor legjelesebb francia művészei: Boucher, Fragonard, Janinet, Eisen, Oudry. Verseskönyveket, regényeket, almanachokat díszítenek rézmetszetű mellékletekkel. Oly nagy volt a keletje az ilyen könyveknek, hogy alig akadt olyan szépirodalmi kiadvány, amelyet rézmetszet ne díszített volna.
Ekkoriban jelentek meg a fametszetnél bonyolultabb technikák is. A fametszet változatos, ám keményen behatárolt lehetőségei által megszokottá vált. A nehézkessé váló technikájának hanyatlását a jóval érettebb, több esztétikai élvezetet nyújtó, virtuóz rajztudást igénylő teret hódító másik illusztrációs eljárás, a rézmetszés művészete követte, mely Itália földjén az ötvösművészetből fejlődött ki.
A RÉZMETSZÉS FELFEDEZÉSE
A legrégibb igazi rézmetszet, amit eddig találtak, 1446-ból való, német metszet, a Passió egyik jelenetét ábrázolja…
A grafikai vésetek elődjeit már a legrégibb ókorban felfedezték, csupán egy apró kiegészítő mozzanat elmaradása miatt nem kezdtek grafikákat nyomtatni már jóval korábban. Tudjuk azt, hogy már a mintegy négyezer évvel ezelőtti kultúrák (pl. asszír, akkád birodalom) is ismerték az ősi pecsételős technikát és a pecséthenger által nyers agyagra vonható, számtalanszor megismételhető rajzolatok, dombornyomatok alkalmazhatóságát. Ugyanúgy, egykor az ókori népek is díszítéseket, betűjeleket véstek az immár nemesfémből, aranyból, ezüstből, rézből(!) készült vázákra, tükrökre és csészékre. Ezeket a véseteket akkoriban csak be kellett volna festékezni, s valamilyen anyagra, nedvesített gyolcsvászonra, preparált áztatott állatbőrre, hártyára… lenyomtatni, levonatot készíteni, hogy rézmetszetet kapjanak!
De sem az ókorban, sem pedig a korai középkorban erre a lehetőségre nem éreztek rá.
Korabeli itáliai források szerint a XVI. századbeli Tomaso Finiguerra, az ismert firenzei ötvösművész találta fel 1450 körül a rézmetszet technikájának „ősét”. Niellolemezeket készített, az ezüstlemezek véseteit réz, ezüst és kén keverékéből nyert fekete festékkel töltötte ki. Ezt a fekete masszát beégette az ezüstlemezbe, s a lemezt utána simára csiszolta. A niellomunkákat a későbbi századokban Tula vidékén, Oroszországban készítették. (Innen a „tula-ezüst” általánosan ismert elnevezése). És a magyar népi díszítőművészet csontba, szaruba, fába vésett vagy rótt művészi rajzolatait megörökítő mesteri „spanyolozás”, vagyis a viaszozás technikája is ezen az eljáráson alapszik.
A XV. században jelentkeznek tehát először a papirosra lehúzott rézmetszetű rajzok. A rézmetszet feltalálása az ötvösökhöz állt a legközelebb, mert ők dolgoztak finom vésőkkel a fémlapokon, s bizonyára közülük készített valaki először igazi rézmetszetet.
A rézmetszet technikája alapvetően különbözik a fametszetétől. Amíg az utóbbi technikát magasnyomással készítik, mert a nem nyomandó felületeket kimetszik, és csak a nyomásra szánt felületeket hagyják meg, addig a rézmetsző által a metszett vonalakba dörzsölt festéket mélynyomással sajtolják át a lemez felületét letörölve a nedvesített rongypapírra, mely a sajtolónyomásnál a festékkel telt mélyedésekbe nyomul, és felszívja a festéket. Legelőbb az ősnyomdászat korában találkozunk rézmetszettel díszített könyvekkel. Hollandiában, Franciaországban és Németországban csupán a könyv magyarázó jellegű illusztrálására használták. A könyvek azonban zsúfolásig megteltek ismeretterjesztő és arcképeket ábrázoló rézmetszetekkel… A rézmetszet mint könyvdísz csak a XVII. században tűnt fel, leginkább pedig a XVIII. század Franciaországában lett divatossá. A kor legjelesebb francia művészei: Boucher, Fragonard, Janinet, Eisen, Oudry. Verseskönyveket, regényeket, almanachokat díszítenek rézmetszetű mellékletekkel. Oly nagy volt a keletje az ilyen könyveknek, hogy alig akadt olyan szépirodalmi kiadvány, amelyet rézmetszet ne díszített volna.
(William Blake angol költő, festő, grafikus és nyomdász – a szerző illusztrációja)Mindeközben megjelent a porondon egy hatalmas képzelőerővel bíró, profetikus megnyilvánulásairól ismert, elszigeteltségben élő angol költő-, festő-, grafikusóriás is. William Blake (1757–1827), akinek korát megelőző tehetsége a réz- és acélmetszés technikájának fergeteges felszabadultságát jelezte, és akit profetikus szellemiségéről, burjánzó képzeletvilágáról, metafizikai adottságairól/szenvedélyéről szeszélyes félbolond művészként ismertek, alkotóként saját magának nyomdásza is volt egyszerre. Metszeteit szinte a festmény hatását idézve előbb a felesége segítségével egyedileg színezte is, majd végül a színes nyomatok technikáját is kikísérletezte. Kora meg sem is értette: a misztikum irányát követő lelkében romantikus, ám a végsőkig szubjektív művészete a szimbolizmus és a szürrealizmus előhírnökeként kezdte tisztelni – immár halála után – a XX. században.
A FAMETSZET VISSZATÉRÉSE
A rézmetszet feljövő korszaka minden művészi bája és finomsága ellenére a könyvművészet terén hanyatlást jelentett. A rézmetszettel illusztrált könyveknek nem volt olyan harmonikus összhatásuk, mint a betűk formaértékével egyező fametszetnek. A rézmetszet gyorsabb volt, ám mégsem nyújtotta azt az eszményi könyvillusztrációt, mint a korábbi idők egyszerű fametszetei: az egyes vonalak értékei nem eléggé határozottak, mint a fametszetnél.
PRAKTIKUSSÁG, NÖVELT PÉLDÁNYSZÁM
Ennek ellenére 1870 körül mindinkább elterjedt az acélmetszet, amelynek technikája egyezik a rézmetszetével, de óriási mennyiség nyomását is kibírja. Jóval keményebb, ám nehézkes a metszése, a rézmetszet lágyságával szemben túlságosan rideg.
Könyvművészek, nyomdászok, kiadók, látván azt az ellentmondást, amely a könyvnyomtatás és a rézmetszet technikája között fennállt, több ízben próbálkoztak a fametszet felújításával. Fáradozásuk azonban a rézmetszet divatja miatt sokáig hiábavaló volt. A rézmetszet több mint másfél százados kultuszának az angol Thomas Bewick vetett véget a fametszet egy új eljárásának alkalmazásával, újszerűen, a változatos tónusokkal való manipulálással.
A fametszet, bármennyire furcsa, a divatossá vált rézmetszet után majd másfél évszázaddal mégis ismét divatossá vált. A rézmetszet nem volt képes harmonikusan beilleszkedni a betűágyba, és minden finomsága ellenére idegenszerűen hatott a könyvlapokon…
A tónusos, színes fametszet lényeges technikai eltéréssel készül. Míg a régi, vonalas fametszetet a fa rostjai irányában munkálták meg, a tónusos fametszetet a rostokra merőlegesen vésték. A tónusos fametszet lágy, árnyalati finomságaival megközelítette a rézmetszet hatását, és csakhamar az egész világon elterjedt. Franciaországban érte el művészi fejlődésének csúcspontját, Gustave Doré készítette el illusztrációit a nagy klasszikusokhoz. (Cervantes: Don Quijote, Rabelais: Gargantua és Pantagruel, La Fontaine meséi).
Bewick finom pontokkal és vonalakkal különböző tónusértékeket teremtett, a legvilágosabb felülettől a legsötétebbig. Munkáival Európa-szerte osztatlan sikert aratott. III.György király is nagy rajongója volt…
A nyomdászat technikájának dinamikus fejlődése, a folyamatos újítási és jobbítási kísérletek forradalmasították az illusztráció műfaját is. A klisékészítés az eredeti metszetektől a fotóeljárással készített klisékig, majd a fényképezéssel filmre vitt ofszeteljárásig ívelt, egyszerűsödött a mai napig. Mindez az illusztrátorok számára új lehetőségeket és persze technikai könnyítéseket hozott: ám az illusztrálás nehézségeit továbbra is a művész rátermettsége, ötletessége és tehetsége határozza meg.
2012. március 5., hétfő, Magyar Szó, Üveggolyó melléklet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése