Mottó:
Nem mondom azt, hogy
szeretem a 20. századi művészetet, de mégis rajongok érte, mert
a hagyományokat szeretem, és tudom, hogy egyszer minden, ami
valaha új(szerű) és ellen-művészet volt, hagyományossá válik.
A szub-kultúra
vonzásában
A pop art számára, a nagyvárosi
kultúra, ezerfejű szörnyeteg volt.
Nagyszerű ráérzéssel létrehozta
így például a combine painting (összerakott
festményt), vagy az enviroment (berendezett tér) műfaját
is. Ezek lehettek kitüntetett erővel bíró festmények és
szobor-alkotások is, ám ikonoklasztikus jellegű, romboló hatású
alpári förmedvények is.
A szub-kultúrák motívumvilága épp
úgy érdekelték, mint az eldobott áruk, a junk-kultúra (dobd-el
kultúra), melynek elemei belekerültek az alkotásokba. Jellegzetes
kifejezésmódjai voltak még a collage, azaz kollázs, az
assamblage (összeállítás). De vállalkozott egyetlen tárgy
óriás méretűre nagyítására (szimbólummá emelésére), vagy
(a szitanyomás elterjedésével) megsokszorosítására, esetleg
konzerv-, plakát-, embléma-, vagy bármilyen tucat-tárgy
felsorakoztatására is.
Arman: Ecsetek 2000-II
A megtévesztés eszközeivel másképpen
is hajlandó vol élni: jellemezhette az anyagszerűtlen használat
(a szürrealizmus egyik korszakalkotó műve: a szőrös csésze,
szendvics rongyból, jeget imitáló fólia, stb.) és különböző
tárgyak, eszközök, gépi alkatrészek összeszerelése... Sok
esetben teljesen oly logikátlan módon, hogy funkciójukat
elveszítve idegenség-érzetet és egyben újszerűséget hirdettek.
E funkcionálatlanság által, a
műalkotásba beépített elemek elveszítették önnön eredeti
jelentésüket. Ily módon például egy berendezett tér is,
mesterkéltségében heremetikusságot, elkülönültség-érzetet,
idegenség-érzületet keltett. A pop artban úgyszintén élő
inter-mediális akciók pedig még feszesebbé tették az idegen
valóságot...
Az imént említett combine painting,
asszamblage, enviroment... néha esetlen erőltetettsége mellé,
furcsább jelenségek is párosultak: ide tartozott az újrealizmus
(noveau realisme) melyet neodadaizmusként
szokás emlegetni, destrukciós ám játékos-gyermekes törekvéseinek
fura szólama miatt. (Akár „valódi” gyermekrajzok beágyazása
a festészetbe).
Joan Etcher: Pepsi Assemblage
Spontaneitás és
mesterkéltség
Az újrealizmus ugyanis azt vallotta,
hogy mindenki művész, és minden művészet!
E szélsőség ellentéte ugyanakkor, a
nyomában érkező hiperrealizmus mesterkéltségében,
túlzottan valósághű szeretett volna lenni. Festészete pedig,
aprólékosan (és egyben tényleg mesterien) megfestett
részleteivel, fotók felnagyításában merült ki, mely
precizitással a természetes látás és a művészi látásmód
kiegyenlítésén fáradozott.
A hiperrealizmus valósághűbb
szeretett volna lenni a valóságnál, pápább a pápánál...
Ebbéli igyekezetében azonban
leginkább személytelenné vált: a valóságot felcserélte a
látvánnyal, a felszíneset a mélységessel, melyet személytelenül
átszervezett, átértelmezett és kiüresített. Ezáltal egyszerre
dokumentáló jellegű, egyben illúzióromboló törekvéssé
vált...
Csernus Tibor egyik hiperrealista szemléletű műve
Újrealizmus(ok)
A Pop art-tal rokonítható a
Franciaországban megszületett újfajta, újrealista
festészet és az a sokrétűséget magába foglaló
szemléletmód, mely szerint az elértéktelenedett, erodálódott,
csupasz vagy szennyezett falfelületeknek is lehet jelentés-,
illetve esztétikai értékük. A többé kevésbé dekoratív,
spontán „felfedezett” érdekes anyag-felületek ugyanolyan
kihívást jelentenek az esztétikum felfedezői/élvezői számára,
mint egy klasszikus képben való gyönyörködés. A mindenben
felfedezhető szépség nem tesz nagy különbséget a létrehozott
és a talált értékek között. Ebben megegyezik a hatvanas években
bátran kimondott tendenciával, hogy minden művészet, ami
beépíthető a művész által diktált szellemi, gondolati,
esztétikai értékrendbe. A plakátragasztások visszatépkedése,
Yves Klein női test-lenyomatai, Arman nagy tömegben
felhalmozott, egybegyűjtött és felhalmozott eldobott tárgyai,
vagy a banális részletek képi felnagyítása után, ekkor már
eljutottunk az „elanyagtalanító” szándékig, amikor a mű maga
az ötlet és a megfogalmazása. A képi gondolatok verbális vagy
írott megalkotására való törekvéseivel, elejét vette a
konceptualizmus...
Yves Klein: Formidable. Nyomtatott akt-festmény
A Fluxus (áramlás) már a pop
arttal rokonított, újabb kilométerkő volt a hetvenes évek
művészetében. Egyre furcsábbak voltak a művészi
megnyilvánulások, és egyre tébolyultabbá vált a mű, a művész
és a közönség közötti interaktív viszony. Példánk a hang
nélküli koncert, amely vagy síri csendet jelentett, vagy a
koncertre előkészülő zenészek és hangszereik zörejét
tekintette „mű”-nek, vagy a hangszerek nem rendeltetésszerű
megszólaltatását tekintette „alkotásnak”.
A Fluxus csoport megalapítója George
Maciunas valóságos lángelme volt (persze nem a szó klasszikus
értelmében, de elismerésként mondva). Először különféle
„kiáltványokat”, felhívásokat tett közzé, zenei darabokat
írt majd ezek koncertjeit is megszervezte, Fluxus-fesztivált hozott
létre, később pedig többek között Fluxus-orvostudományt is...
Amely kitalációkkal, közönségét hol gondba ejtette, hol
felingerelte, hol kisajátította, majd akár „gyógyította” is.
Forradalmi gondolata volt, hogy „mindenki lehet művész, és
minden lehet művészet”...
A Fluxus-csoport egyik oszlopos tagja
volt George Brecht, aki kitalálta az „event” (esemény)
művészetét, amikor rövid,
tömör utasítások formájában megfogalmazott kis színjátékokat
mutattak be. Ezek rendeltetésszerűen feszültséget hozó,
feszültségeket levezető, akár a pszicho-terror eszközeit is
latba vető szituációs játékok voltak, és elvezetnek bennünket
a happening irányába,
és az újfajta művészeti irányok demokratizálásához...
Az
akcióművészet
Ezek az irányok pedig forradalmiak is
voltak.
Az akcióművészet, az 50-es
évek igazi cselekvésművészete volt.
A művész személyes közreműködésén
alapuló tevékenységére alapozott. Az allegorikus cselekvéstől,
az emberi, társadalmi vagy szociológiai vizsgálatokon át, a
politikai állásfoglalásokig, agitáló előadásokig, akár
demonstrációkig jutott el, és igyekezett mennél jobban
befolyásolni közönségét.
Ilyesfajta törekvéseket dédelgetett
a pop arttal egy tőről fakadó happening, azaz a „történés”,
melyet egy Allan Kaprow nevű művész talált
ki, és amely előre megtervezett, megszervezett élő színpadias
előadáson alapult. S mely ráadásul a közönség bevonását is
szorgalmazta, beleértve a közönség reakcióit, reagálásait,
impulzív vagy visszafogott jelzéseit, egyben válaszait a művész
rituális játékára...
Allan Kaprow: Fluids. Happening. Jégkockákból épített téglatest
Az amerikaiaknál jóval politikusabban
fogták fel a happening fogalmát az európai társaik, akiket
akcionistáknak is
neveztek, és akik még a 68-as párizsi diákmegmozdulásokban is a
művészeti megvalósulást látták. A francia akcionisták mellett,
érdemes megemlíteni a bécsi csoportot, és a korunk egyik
legnagyobb művészelméjének mondott német Joseph
Beuys-t, akinek művészi koncepciójában többek között
(ugyancsak) felfedezhető a happening és az akcióművészet
egyvelege.
A pop art és a vele rokon
környezetszemléletű irányzatok nagyban megváltoztatták a modern
művészetfelfogást. Irányzatai ezért radikálisnak mondhatók. A
művészetet ugyanis egy új, forradalmi koncepció megvalósítási
szándékával belemosták a mindennapi életbe.
(folytatás)
(folytatás)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2013. október 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése