80. Pétër László: A legszebb élet (Laikus gondolatok egy országépítőről) 1.rész

„Az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Aki ez alól kihúzza magát, az a népe árulója.” (Kós Károly)

Zsögödi Nagy Imre - Kós Károly, ceruza

A helytállás felkiáltójeleként megszívlelendő idézet. Szikár jelmondat a bukovinai székelyek első, az Al-Duna kanyarulataiba való kitelepítés évében született szellemi óriás, Kós Károly (Temesvár 1883- Kolozsvár 1977) tollából.

Amikor országa nagy bajban volt, akkor hallatta hangját a legtisztábban. Akkor cselekedett lelki egyensúlyának csalhatatlan pontosságával, amikor aggódásában minden igyekezetével azon volt, hogy valahogy segítsen fékezni Erdély és Magyarország nagy romlását. Pusztán a lelkiismeretével összhangban...

A sztánai Varjúvár, a zebegényi római katolikus templom, a kispesti Wekerle-telep tervező-építője, rekonstrukciós munkásságának köszönhetően Mátyás király kolozsvári szülőházának megmentője, és számos építészeti remek megalkotója, aki a biztos és kényelmes budapesti karrier helyett a bajba jutott szülőföldjét választotta és visszatért Kolozsvárra.

 A Kós Károly tervezte Budapesti Wekerle telep

Nem volt politikus. (Talán éppen ezért?) a történelem sodrának éles kanyarulatbába érkező hazáját nem hagyhatta cserben. Átlátva az ország tragikus helyzetét, azonnali cselekvésre szánta el magát. Hazatérve sarkallta, buzdította az erdélyi értelmiségieket a bénultság és az önsajnálatig terjedő érzületek kordában tartására, a józan ítélőképesség és a célelvűség mindenképpen megtartására, és a nélkülözhetetlen cselekvésre.

Kós nemcsak kiváló népi építész, grafikus, író és néprajzos volt, de kiváló szervező tehetség is. Trianon hírére az értelmiségiek köreit mozgósította. A közeledő „nagy romlás” megfékezésére szedte hadrendbe Erdélyben a művészeket, írókat, értelmiségieket és hozott létre általuk alkotó társaságokat. Bátor kiállást, összetartást, dacos ellenállást sürgetett az értelmiségi összejöveteleken. Sürgetésével pedig felelős helytállást, nemzetmentő kultúraterjesztést, új könyvkiadást, pezsgő művészi életet, magas fokú fegyelmezett öntudatosságot, töretlen irányú továbbalkotást kért fegyvertársaitól. Dacos frontvonalat húzott, hogy a nemzet lelkiismeretét képviselő értelmiségiek szervezetten álljanak ellen az elveszített területek önmagukba fordulásának, elemésztődésének és erodálódásának. A határon kívül rekedt pompás magyarság elvesz(t)ésének, pusztulásának. 

Sztána- Varjuvár, 1910

 

Dsida Jenőnek, a még igen fiatal rebellis költőnek, aki egyik nagy összejövetelükkor felolvasta századunk talán legmegrendítőbb költeményét, a Psalmus hungaricus-t, miközben elérzékenyedve átölelte, könnyezve mondta: „Te taknyos...”, monta és ölelte magához fegyvertársi szeretettel. Kós szerint, az ember akkor jár jó úton, akkor cselekszik helyesen és akkor kamatoztatja legjobb tudását, akkor éri el egy felnőtt értelmiségi teljes értékűségét, egyben úgy nyerheti el népének bizalmát, ha segíti és élteti azt a kultúrát, amelybe beleszületett. Ha viszonozza azt, amit kapott a szülő és felnevelő közösségétől.

Az Országépítőnek nevezett polihisztori tudással rendelkező erdélyi, egyébként szász származású építészünk szerint az emberiség első korszaka „a fa” korszaka volt. Gyakorlatilag az egész életét a népi kultúra továbbéltetésének szentelte, és minden, országot és népet „modernizáló” folyamatot igyekezett kordában tartani azzal, hogy Magyarországra is áthozta az erdélyi népi kultúra ősi építészeti elemeit. Megkülönbözetett figyelemmel tekintett a mesteri fafaragás művészetére, és a hagyományos népi építészet csodálatára, egyszersmind a népi hagyományok feltétlen szeretetére nevelte az egész országot. Ezzel együtt eredeti építészeti stílusával, az organikus építészet előhírnöke is volt. Nagy példaképe azoknak akiket manapság Makovecz Imre, Csete György... minálunk a már eltávozott Harkai Imre, és Valkay Zoltán organikus építészetét fűtik, éltetik. Kós sajátos (követhető, követendő) tervezői stílusa emlékeztet arra az igyekvésre, amely a monarchiabeli állapotok közepette megidézi a magyar népi építészetet. Méltó párja a nemzeti gyökérzetű nagyszerű Lechner-i szecesszionista törekvéseknek, melynek egyik pompás fellegvára Szabadka városában van, és a szintén zseniális Reichl Ferencnek, valamint Zsolnay Vilmosnak köszönheti pompás díszeit.

Kós Károly azt az építészeti stílust hozta létre, amely egyesítette magában a székely tájegységek logikus és remek építészeti formáit, stílusegységeit, faszerkezeti megoldásait. Nagy elhatározottsággal, a középkor letisztult formavilágát teremtette újjá. Természetes, funkcionális logikával gyúrta egybe a hagyományos népi építőművészet legjavát a nemzeti romantikával.

A népi fafaragás és díszítőművészet lecsupaszított, stilizált változatait, különös tekintettel a kalotaszegi motívumokra, a tiszta forrásból merítés módszereivel alkalmazta egy idegen széllel érkező áthidaló korszak előestéjén, mely immár holmi gyökértelen modernizmus jegyében erőszakosan terjedt. Ekkortájt a funkcionalitás réme terjeszkedett már. A Bauhaus beton-, és kubus-halmazának divatja a kezdetét vette. Merev németségével, nehézkes oroszosságával kezdett benyomulni Európa előcsarnokába... Az egyre nehezedő korban, ekkor már oda kellett volna figyelni mindenütt a múlt értékeit veszélyeztető lélektelen változásokra. Az új mellett mindig szükségünk van a régi megőrzésére. A hagyománytalanság ugyanis lélekveszejtő, közösséget romboló hatással van, még ha (reményeink szerint) örökösen újrarendeződik úgyis minden, akkor is... Frank Llyold Wright-nak természetesen igaza volt, amikor megfogalmazta a forradalmi és az erőszakos vagyis kierőszakolt újítások közötti különbségeket:

„ A forma követi a funkciót: ez lett a következő jelszó. Ezt is félreértették. A művészetet ekkor még nem próbálták az idegrendszer szférájába kényszeríteni: az idegrendszert sem tévesztették még össze a lélekkel. Arról volt szó csupán, hogy kisszerű emberek – kisszerű ésszel és érzékenységgel megáldva – összeollóztak egy pár felszíni hasonlóságot, amit aztán inspirációnak véltek és ily módon az építészetet a konfekcióiparral tévesztették össze...”

A huszadik század első negyedében nem csak a nyugat szenvtelenül és erőszakosan nyomuló, hagyománytipró építészeti és egyéb művészeti stílusai, hanem a keletről fenyegetően közeledő vörös veszély, a terjeszkedő kommunizmus árnyékában felfokozódó „találmányai” is közeledtek, sarokba szorítva a nemzeti hagyományok természetes vívmányait. A végsőkig lecsupaszított, idegennek tűnő „kitalált” formarendszerek valóban a múlt remek forma-gazdag hagyományait elvető szándékával, voltaképpen erőszakos megsemmisítő gépezetként kezdett el működni. Ezzel a gondolattal nem szeretnénk ördögűzésbe fogni, és nem szeretnénk megszépíteni az archaikus régmúltat sem, csupán azzal a gondolattal rukkolunk elő, hogy a hagyományoknak mindig megtartó szerepük van. A forradalmi újítások néha erőszakkal döntenek romba évszázados értékeket, pedig a lassabb ám folyamatos építkezés erőszakmentesen is meghozza az új eredményeket... A megállíthatatlan erodálódás penészes jegyeit minden érett/kiérlelt kultúra magában hordozza: egyszer el kell múlnia, hogy jöhessen valami más... Szükségtelen és fájdalmas felfordulásokat is okoz, ha a nemtelen politika a társadalmi mozgások erőszakos felkavarásával próbálja megváltoztatni a világot. Ilyen volt Trianon a mi számunkra. 

Kós egyik nagy sikerű könyve, az Erdély népi építészete, 1989. 

...

Szerencsénkre a hagyománytipró építészeti törekvéseknek a mai napig számos ellenlábasa is akad. A délvidéken i hetvenes-kilencvenes években dolgozó építészünk, Harkai Imre jó példa volt a hagyománytisztelők és értékmentők tiszteletet érdemlő szándékának. Harkai munkásságával ugyancsak a hagyományok átmentési szándékával dolgozott. A topolyai és a temerini háztípusok alapos feltérképezésével valamint újratervezésével, az építész humanizmusa, racionalizmusa és a bácskai ember igényessége találkoztak össze. A bácskai népi építészetet a modernizációs törekvésekkel ötvözve, Harkai etnológusi hajlamait is bátran kibontakoztatta. De a műemlékvédelem is szenvedélyesen foglalkoztatta, többek között a pusztulófélben lévő topolyai szélmalom helyreállításának és múzeummá avatásának az éllovasa is volt...

(folytatás)

(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. június 2.)