„Az ember kötelessége, hogy a
maga népét szolgálja. Aki ez alól kihúzza magát, az a népe
árulója.” (Kós Károly)
Kós Károly a hetvenes években
A huszadik század tele volt
kisebb-nagyobb Trianonokkal, nagy kaliberű tragikus, félresikerült
„akciósorozatokkal”, amelyek során az irritált beteg, a
folyton felpörgő emberiség minduntalan kivetkőzött magából,
kidőlt tengelyéből, szinte szinte következetesen több kárt
okozva mint hasznot. A magyarság pedig kénytelen minduntalan
megemlékezni, emlékművet emelni nagy kudarcainak. Trianon, 1948,
Mohácsi vész, bácskai vérengzések...
Bár
kétségtelenül a győzelmeink (akár az erkölcsi győzelmeink)
emlékét is megőrizni vágyjuk. Mert volt nándorfehérvári
diadalunk is. És hiszen: Valkay Zoltán nagyszerű emlékmű-terve
is megépült, a zentai csata 300-ik évfordulójának Kós emlékére!
...
Trianon évében, 1919-ben jött
létre az eredményeit fitogtató, funkcionalitást dicsőítő
weimari Bauhaus is, és most ez adja a kettő összehasonlításának
alapját. A trianoni tragédiát nehezen megélő Kós Károly
(Temesvár 1883 - Kolozsvár 1977) tudó, hagyományféltő
építészetét, és a lázasan kísérletező diadalittas Bauhaus
iskoláját, amely dobozstílusával, beton-bunker-divatjával amely
voltaképpen hagyományellenes volt... Kétségtelen, hogy a Bauhaus
valamiféle szélsőséges haladás szellemét képviselte, amelyet a
modernizációs korhangulat hozott magával, és hogy a konstruktív
törekvések központja, gyűjtőhelye és központi szereplője is
volt. Alapvetően nincs is ezzel baj. Csupán az építészeti
hagyományokkal való ütköz(tet)ése okoz bizonytalanságokat... A
két koncepció ugyanis hatalmasan különbözök, szinte
kibékíthetetlen módon ellent mond egymásnak.
A Bauhaus lenullázta az építészeti hagyományokat, és a
formaképzés és a statikusság problémáit újragondolva új
módszerekkel közelítette meg. Felismerte, hogy a formálás, az
anyagok, alakítási módok, lehetőségek és a funkció, a
rendeltetés követelményeinek megismeréséből, feltárásából
fakad. Az anyagok ismeretével és az azokban rejlő lehetőségek
kutatásával új művészeti eszközöket adott tanítványai
kezébe. Működésének későbbi szakaszában fokozódó
szociális-társadalmi problémaérzékenység is jellemezte...
Azonban nem volt tisztje számolni azokkal a politikai változásokkal
és a hatalamas gondokkal, meghasonulásokkal, amelyeket a lelketlen
politika okozott. A hagyományokat elvető,
új embert kovácsoló,
uniformizáló gépezet egy
pillanatra olyan helyzetbe került, hogy
az újszerűsége imádatával képes lett
volna eltiporni az
évezredek során óvatosan
fejlesztett hagyományos népi
kultúrát... És ekkor már a
munkásosztály politikai elitje kézi vezérléssel sulykolta az
elszegényedett proletár-rétegekbe: „ A Föld fog sarkából
kidőlni...”. És kíméletlenül rombolni kezdte a
megcsontosodott, kiszámítható és lezáródott hagyományok
rendszerét. Ki is fordult magából, egy fél évszázad alatt két
alkalommal is. De a következő ötven évben sem hagyta nyugodni az
immár csak békére és háboríthatatlan nyugalomra vágyó
túlélőket...
Kós Károly által tervezett és elkészült épületek Sepsiszentgyörgyön
Visszatérve a forradalmi
újításokhoz: az elfeledtetés szándéka minden hagyományokat
tisztelő ember számára fájó gondolat. Az efféle törekvések
egy laikus számára is csak a magyarság
tömény gazdagságát, szerteágazó,
mégis egységbe fogott
népművészeti hagyomány-rendszerét
leíró kísérlet rémét
jelenti...
Kós Károly
gondolata is forradalmi volt. Azonban
ellentétes előjellel. A múltból
átmentett értékek átértékelésében, átrendezésében,
átszerkesztésében, valamint a modernizált
hagyományok megóvásának kidolgozott
stratégiájában rejlett. Küzdelme
egy magyarellenes korszakban,
a reményvesztett területek leválasztásával
és elveszejtésével vált fontossá, és
csúcsosodott ki.
Kós építészeti modernizációjában valójában a
hagyományok mentését tűzte ki célul.
Az erdélyi stílus Magyarországra telepítési
kísérlete a megtermékenyítő
értékmentés ritka, emberpróbáló
és heroikus partizánakciója volt, némiképpen reménytelen
vállalkozás. Mégis sikerült neki.
Mert Kós, akinek felmenői között
szép számban voltak szászok, mégis elsősorban a magyarságát
hangoztatta, vállalásaival országszerte csendes
tüzeket szított. Így
például Budapestre mentette
Kalotaszeg, Mezőség, Csángóország...
építészeti formakincseit, építészeti hagyományainak rendben
összegezett legjavát. Egész szabadszájúsággal:
megteremtette a modern népi építészet alapjait.
Az 1939-ben leégett bukovinai
Józseffalva házait tervezte meg, de a lakosság 1942-es végső
kitelpítése miatt, és a kedvezőtlen alakulások miatt ezen
modernizációs tervek megépítése elmaradt. Megmaradtak azonban
Kós ihletett rajzai, tüneményesen szép háztervei...
Kós Károly grafikája
Modern Kós
Kós azonban
még az 1910-es években
egészen más előjellel és
szélsőséges küldetéstudat nélkül
azon fáradozott, hogy
Budapesten és az ország negyedeiben:
lakóházaiban, villáiban, vagy lakótelepein, széthintse építészi
tudásának legjava-remekeit. Ma is csodálatosan szép, ritmusos,
mégis szigorú rendbe zárt a tervei alapján megépült
Wekerle-telep. Úgy látszik,„előredolgozott”. Mert előérzetei
hamarosan kezdtek valóra válni, és az első világháború végén,
oly hurkot kötöttek a pompás kultúrájú magyarság nyakára,
mely béklyótól a mai napig nem sikerült megszabadulnia.
Amikor Erdélyben a felbátorodó
martalóc politikusok, falánkságuk rémisztő bizonyítékaként
az addig kitűnően működő közigazgatási, oktatási és
kulturális intézmények nyakába telepedve máris fojtogató
intézkedéseket foganatosítottak, (nehogy az ingyen megszerzett
területek kicsusszanjanak a markukból), a rebellis építészet
fogta magát és „Nem hagyom!” felszisszenéssel, visszatért
Varjúvárába. Hazatért és szítani kezdte régi tűzhelyének
parazsát.
Kós nevéhez fűződik az
Erdélyi Helikon megalkotása, az irodalmi élet nagyszerű
újraszervezése is. Az építészi, irodalmi és grafikusi
tehetséggel egyszerre megáldott bölcs munkássága, jelentette a
dacos túlélés stratégiáját. Ez a ma heroikusnak tűnő döntése
nem volt veszélytelen, de számára egyetlen céllá vált. Az
emberfeletti próbálkozás, a menteni vágyás pedig manapság
ritkaság. Ma leginkább a szenvtelen túlélés anyagiakat hajszoló
logikájával kezdtünk gondolkodni, az össze-zizzentett
nemzetköziség jegyében gondolkodunk és dolgozunk. Talán már egy
új korszak másféle túlélési ösztönét örököltük meg.
Minden esetre, manapság furcsán néznek azokra, akiknek a nemzeti
kultúra és az önazonosság tudata a Bibliájuk, és legalábbis
régimódinak tartják őket...
A széllel szembemenő Kós
vállalása viszont emberileg és közösségileg is sikeres volt.
Keménykötésű magyar értelmiségi
társakra lelt, akik
őrangyalként szolgálták Erdélyt. S
bár Kós halálával
megtorpant, mégis tovább döcögött a székely
öntudatosság szekere. Kós helytállása, szépen
példázza az értékmentő
kitartást, dicsőíti egyediséget
és az „arc-haikusságot”
és a külhoni magyarság
önbecslését élteti tovább.
A nagy szakadás kora
óta eltelt nehéz
időszakban helytálló keménykötésű
értelmiségi réteg hatalmas
munkáját eredményező Kós
igyekezete irányt mutatott,
nem volt hiábavaló. A
házsongárdi temetőben megtartó
oszlopok alapjai alatt
nyugszik, és nemes
baltával faragott arccal
büszkén néz felénk ma
is.
Kós Károly rövid
vallomásával, Benkő Samuval
folytatott beszélgetésének rövid de
megszívlelendő részletével fejezzük
be az írásunkat.
„Én bizony
Isten, alig tudom
elválasztani, hogy nálam mi az irodalom és mi az
építészet.
Úgy látom,
hogy a kettő nálam
anyagában különbözik.
Az építész felhúzza fából,
kőből, téglából, vasbetonból a maga épületét.
Az író pedig felépíti a nyelvből
a mondandóját.
Az egyik megnézi a házat,a másik
megnézi az embert. De mind a kettő jól szemügyre veszi a házat,
a környezetet, amibe ház is, ember is beleilleszkedik.
A kettő bennem együtt élt.
Hogy melyikben fejeztem ki magamat?
Hát az építészetben. Hiszen ez volt a tanult mesterségem.
De mellettem
mindig élt valami más
is. Szerettem az embert
és szerettem az ember
környezetét.
És ahogy
mondtam, szerettem a
históriát. Az embernek
mint embernek a történetét.
A teremtő, a
gondolkodó embernek a
múltját.
A LEGSZEBB
ÉLET, AMIT MAGAMNAK EL
TUDTAM KÉPZELNI "
(vége)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése