“ Fegyverek között hallgatnak a múzsák”
Új világ
Nem teljesen
világos, feltett szándék volt-e a megújíthatónak hitt császárság tovább
él(tet)ése, vagy csupán spontán zajlottak az események? Constantinus császár,
aki i.sz.330-ban megalapította a birodalom keleti fővárosát, Konstantinápolyt
(azaz Bizáncot, azaz a még későbbi Isztambult), felismerte, hogy a
kereszténység engedélyezésével csak erősítheti a saját hatalmát, ugyanis azt
már nagyjából a birodalom valamennyi népe elfogadta. Még ugyanebben a században
Theodosius a birodalom hivatalos vallásává is tette a keresztényt. Amikor pedig
375-ben Európa határain megjelentek a hunok, akik Európára törve, germán és
szláv törzseket is űztek maguk előtt, a birodalom terūletére özönlő
menekūltáradat és később a barbárok betörései is, a fosztogató hadjáratok és a
nehezen tartható rend miatt, 395-ben végūl ténylegesen kelet-rómaira és
nyugat-rómaira osztották magát a császárságot. A római állomásozó hadtestek 410-ben
már azért kényszerūlnek feladni Britanniát, mert a vizigótok kifosztották
Rómát...
Később a germán beözönlés a nyugati terūleteket oly kellemetlenūl
érintette, hogy 476-ban már tulajdonképpen felprédálták a birodalmat, és
gyakorlatilag ők tették le trónjáról az utolsó római császárt. Nesze neked,
birodalom és magaskultúra...
Ám azt lehet
mondani, hogy még időben megtörtént mind a keresztény vallás beve(ze)tése, mind
a pusztuló hatalmas birodalom felosztása. A Kelet-római császárság, Bizánc
néven ugyanis még vagy ezer évig fennállt, és a kereszténység görögkeleti, azaz
ortodox szárnyát éltette tovább. A
művészet átalakítása, ahogy korábban a görög-római realisztikus ábrázolásmód
kifejlesztésekor, megint szerencsés kimenetelű volt. És itt már nem csak
kifejezetten az építészeti remekeikre gondolunk, hanem még inkább a
festészetre, a faliképekre, az enkausztikus, fatáblás ikonképekre, a mozaikokra
vagy a magas szinten művelt ötvösművészi zománcképekre... A bizánci stílus
sematizmusa és erőteljes megkötöttsége, elejétől fogva a realista
ábrázolásmódot felūlíró, lényegre törő, egyszerűsítő "lapos" kánon
volt, melynek ikonszerűsége szigorú erkölcsös életet sugallt keresztény
híveinek, és ez hatalmas, eredményesen végrehajtott feladata volt a bizánci
művészetnek. Nem mintha nem tudták volna felvenni a versenyt a
"nyugati" stílusjegyeket megöröklő, de leginkább a görög és
etruszk-római hagyományokat követő kedvelt realisztikus ábrázolásmóddal…
A jó pásztor, korakeresztény művészet, katakomba, II-III.sz.
A nyugati keresztény művészet feléledő természet-utánzásra hajazó
törekvései viszont a későbbi visszafogott romanikus, majd a gótikus és
reneszánsz időkben megélt, csúcsra járatott művészet természetutánzó szándékát
eredményezték. A kétdimenziós alkotásokon mindinkább megjelenő perspektivikus
ábrázolásmódot, törekvésében és színvilágában a valóság vizuálisan erőteljes
megközelítését jelentette, míg a szobrászatukban a már említett tökéletes
realizmust...
A két különvált
irányzat, az ikonosztatikus szigorúsággal és a vele ellentétes
naturalista-realista lágyításokkal, ezzel a két hatalmas ívű, de egymástól
nagyon is eltérő művészeti szemlélemóddal, törekvéseiben fantasztikus szépséget
és gazdagságot biztosított az emelkedett, vallási tematikájú magasművészet
számára.
A bizánci stílus
keleti hagyományokat ötvöző érettségében szinte teljesen konzerválódott, és
évszázadokig szinte csak a másolás erejével éltette a művészeket. De a nyugati
szárny, szemléletmódja szerint szabadabban szárnyaló és így fejlődőképesebb
volt, fokozatosan megszülető, újító szándékú egyéni stílusjegyeket és egymástól
tartalmilag és minőségileg is elkūlönūlt mesteriskolákat eredményezett.
A későbbiek során
még inkább az érett reneszánsz utáni művészeti tendenciáknak, a kialakuló újító szándéktól
"elszállt", negédessé váló manierizmusnak, bravúros baroknak,
mítoszigenlő klasszicizmusnak, romantikus historizmusnak, akadémizmusnak vagy,
a sokkal későbbi időkben, a XX.században a forradalmi nyugati modernizmusoknak,
mint amilyen az avantgarde volt, már semmiféle bűntudata, vallásos vagy
konzervatív-hagyományos érzülete nem volt. Az újonnan felfedezett művészeti
lehetőségek, csupán uralkodni vágytak, még ha csak rövid ideig is…
Jézus…
Számunkra
most mégis izgalmasabb és előbbre való a kérdés, hogy annak idején Jézusnak
egyáltalán, jutott-e eszébe, vagy célja volt-e egy intézményesített vallás,
példának okáért a zsidókeresztény egyház megalapítása? Avagy, a Fiú földi
jelenléte csak annak bizonyítéka volt, hogy ő az Isten-atya országának
létezését vagy megvalósítási szándékát valójában a földön szerette volna
megvalósítani? Vajon, mint oly sokszor a körülményes vallások megalapozása
esetében, az "oszd meg és uralkodj" elve szerint létesült-e a ma
ismert zsidó-keresztény egyház (is), és valójában földi hatalmat szolgálva, a
népek és a kultúrák olvasztótégelyeként működött/működik? A római egyház
ugyanis átvette a megtérített népek kultúrájának egy részét, szinte
szolgálatkészen átformálva azokat. De átalakított sok mindent, melynek során
néha a hitelesség is kárát látta...
Tudjuk/tudni
véljūk, hogy Jézust az i.sz. 27-től számított három és fél éven tartó
szolgálata, tanításai miatt, és talán mert tanítványokat is bevont a
“munkájába”, irigyei próbálták elūldözni, hiteltelenné tenni. A zsidó előljárók
ugyanis féltékenységūkben felzendítették ellene a köznépet, majd perbe fogták,
és végül i.sz. 31. tavaszán Pontius Pilátus által kereszthalálra ítéltetett.
Ellentmondásosnak tűnik, hogy Jézus a feltámadása után, tanítványait még
felkészítve a kūldetésūkre, csak az újszövetségi egyházat alapította meg.
Viszont, holott a zsidó vezetők a mai napig nem fogadták el megváltónak, és
vallásukban csak az ószövetségi könyveket ismerik el isteni eredetűeknek,
valamilyen oknál fogva mégis részesei lettek a keresztényi egyház
megszervezésének. Talán éppen az egykor Saulusként, majd Szent Pálként ismert
igehirdető tanításainak segédletével? E sorok írója hiányos, és sok esetben
ellentmondásos adathalmazokat gyűjtögetve olvasgatott mindezekről. De
elsősorban nem is az egyházi dogmák kialakulására és helyességére kíváncsi,
sokkal inkább arra a millőre, amelyből a vallásos művészet eredhet.
Ám éppen ezért az
Ó- és Újszövetségi testamentumok gyűjteményével, a Könyvek könyvével, vagyis a
Bibliai szövegek összességével is foglalkozni kellene. Viszont folyamatosan
pörgő világunkban mindegyre olyan összetettségekkel, bonyolult alakulásokkal
találkozunk, amelyek kérdéseinkre újabb kérdéseket, és többrétegű, más és más
szempontból, szemszögből leszűrt meglátásokkal válaszolnak. A múltnak azonban
vannak kevésbé megközelíthető, örökre kibogozhatatlan titkai is. Azt kell
gondolnunk, hogy a meglévő hatalmas, sokrétű adattárak halmazával és
segítségével végūl egyszer csak mégis sikerūl összebékíteni a hatalmas
ellentmondásokat, amelyek során kialakítható lett a csodálatos és néha
ideológiai ellentmondásokkal teletűzdelt, változataiban mégis egységesnek
mondható, de kérdőjelket és felkiáltójeleket minduntalan felvető
zsidó-keresztény vallás...
Mert Isten létében nem kételkedhetünk. De felmerül bennünk sok kérdés:
például hogy mi a különbség a valóságos Jézus hitűek és az ortodoxia forrásai
által sugallt alternatív elmélet követőinek ideológiai szándéka között? Az új
vallás egyeduralmának ūnnepélyes kihirdetése után, mit takarhatott a bűntudat
folyamatos éberen tartása, serkentése a hívőkben? Miért sulykolták elejétől
fogva a hívők agyába: bűnösök vagytok, tartsatok bűnbánatot... Hiszen az
egészséges, tiszta, keresztényi léleknek büszkén kellene viselnie a nemes
jellemvonásait?
És hogyan hatott a bűnbánat erős sugallata a korabeli művészetre? Volt-e
fölös nyomás a művészeken? Kik voltak a műalkotások megrendelői, milyen
elvárásokat fogalmaztak meg, mely tanokkal, hogyan készítették elő a
megrendeléseiket? Minden bizonnyal voltak szerzetes-művészeik, akiknek nem
okozott gondot mindez… Nem egy kiválóságot ismerūnk közülük. De mivel a
kora-kereszténység korszakában csak ritkán jegyezték őket, kilétūk nem is volt
oly fontos, hiszen Isten dicsőségére hangyaszorgalommal alkottak, ezért nevük
javarészt feledésbe merült. A reneszánsz korszakáig azonban mégis egyre több
ismerős akad.
Gondoljunk csak Fra Andgelico-ra, az angyalszárnyakat növesztett mesterre…
(folytatás)
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó, 2015. január 26., hétfő)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése