“Fegyverek
között hallgatnak a múzsák”
A
művészet a pompás vallási ikonosztáz(ok) teljes körű megalkotását mindvégig
segítette. És úgy tűnik, hogy az értelmezések és a tálalásuk révén, a
múló/változó idők során valóban sok elméleti jellegű ellentmondásosságot
kellett kiegyengetnie. Így keletkeztek és kerekedtek ki az igazzá, hihető
mítosszá vált csodatételek, amelyek még valahol az ősködből elősejlő világ
teremtésével kezdődtek el, nagy léptékben fogalmazva: Noé bárkájával váltak az
ember számára felettébb izgalmassá, majd Mózes kősziklából vizet fakasztó, a
Vörös-tengert is szétválasztó fantasztikus tetteivel folytatódtak, végūl pedig Jézus
csodatételeivel, majd csodálatos feltámadásával fejeződtek be az újkor
hajnalán. Ha ugyan befejeződtek.
A korabeli vallásideológia idővel jól kimerevített álláspontjainak
következetes/szigorú betartását, maga a hozzáértő művész oldotta meg
véglegesen, látványosan és hatalmas eredményességgel. A művész, azaz a Mester
főszerepre ítéltetett. Képzelőerejével és jól sikeredett alkotásaival fokozta a
keresztény hitvilág utáni kíváncsiságot, vizuális varázslataival igazzá tette
annak hitvallását, és kivívta csodálatát, népszerűsítve azt. Közvetítő
szerepet, nemes feladatot vállalt fel tehát mindenkor, és e szerepkör felért
egy hídépítő cölöpverő csökönyösségével, egy tanult hittérítő meggyőző tehetségével,
egy leendő ház, szilárdító megalapozásának hasznosságával.
Ennek a feladatnak persze örömmel tett eleget, és mintegy ezer éven át,
a magas reneszánsz Európán való áthullámzásáig, közönségének nem is akart a
görög mítoszokkal enyhén elegyített bibliai történeteknél előkelőbb, népszerűbb
és élménydúsabb művészi témákat feltálalni. A kereszténység nyilvánvalóan,
vandálokat, barbárokat leigázó erejével terjeszkedett, hogy végül uralma alá
vonja Európát. Ekkorra már, szellemiekben és anyagiakban is oly erőssé vált,
hogy a vallási hierarchiát megteremtvén, az intézményesített pápaság által, szó
szerint erőszakkal is diktálhatott. Így akadálytalanul terjeszthette a tanait,
mindeközben az épp hogy felfedezett kontinensre is elkūldte a vállalkozó kedvű,
buzgó hittérítőit, biztosítékképpen a konkvisztádorait is…
A
magas-művészet pedig természetesen átvette, és továbbsugározta eme
vallás-ideológiailag szigorúan proklamált hangulatot. A mesterek tehetsége
által terjedő és népszerűvé váló alkotóművészet, minden szempontból maximalista volt.
Pszichológiai, pedagógiai befolyásával, aktuálpolitikai vallási, és utólag
művészettörténeti szempontból nézve is szinte kifogástalan, tipizálható
remekműveket vonultatott fel.
De
a szenvedés, a bűntudatra sarkallás és a depresszió mélyített hangulatait,
árnyalt hatását is felfedezni véljük minden
beérő, fontos korszakában. A hajdan népszerű vallástörténeti példázatokban, a
bibliai történeteket megjelenítő „áthallásos, átérzéses” művészi megoldásokban
is megtalálta a kūlönfeladatát. A folyamatosan tökéletesedő művészi
technikákban és műfajokban, az egyre merészebben megfogalmazott vallásos
jelenetekben, elképzelt kompozíciókban, figuratív formációkban kūlönös erővel
elevenedett meg, és teljességgel hitelessé vált a keresztényi mondavilág.
Kultusz és hódolat
Persze,
valójában nem csak holmi művészi-stilisztikai megoldásokra gondolunk.
Azonban úgy tűnik, hogy a sokszor olvasni alig
tudó, buzgó hívők tábora, a fali képeket, mozaikokat, freskókat vagy faragott
szobrokat megcsodáló ámuló, műélvező templomi közönség okult/nevelődött a
művészek által sokszor megálmodott, sokféle módon prezentált, meseszerűen
lekerekített "jelenettáraiból". A hívő ember már tipizáltan, jól
megfogalmazottan és kanonizáltan kapta a fontos információkat. Ami számunkra
nemcsak a vallási tételek alapos kidolgozottságát, de azt is jelenti, hogy a
valahai nagy mesterek, a kompozíciós jelenetek leginkább esztétikai mércével
mért különbözőségei ellenére, majdnem teljesen ugyanazt a jelképrendszert
használták. Természetesen, kisebb nagyobb, stílus-béli kūlönbségekből adódó,
kevésbé jelentőségteljes és csak-csupán párhuzam-árnyalatokban eltérő
jegyekkel.
A Mesterek azonban még az általuk megélt, földrajzilag és demográfiailag
ismerős kép-elemi egységekkel is külön bajlódtak. Csakis így jelenhettek meg a
koruk-béli itáliai, pannóniai, vagy német-alföldi tájak, táblaképeik hátterein.
A gótikus és reneszánsz kori táblaképeken, garmadával. De a festményeiken
ábrázolt bibliai személyek, figurák öltözéke is igazodott a festő korához, a
korabeli divatos öltözködési szokásokhoz. Példának vehetjük M.S. mesternek a
török hódoltság idején megfestett képeit, ahol még a keresztre feszítés jelenetének
római katonái is, korabeli török ruházatban feszítenek...
M. S. mester szenvedő Krisztusa a török katonákkal
A helyi jelleget a helyi
színezet, a couleur locale jelentette.
Emiatt a művész korára és társadalmi-földrajzi környezetére sajátosan jellemző
motívumok összessége néha erőteljesen, néha visszafogottan, de jól észrevehetően
jelen van a műalkotásokon. Miközben a Mester akarva-akaratlanul összemosta a
múltat a jelennel, képi megfogalmazásaival így is a vallási propagandát
erősítette.
Mai szemmel nézve, teljesen nyilvánvalónak tűnik az is, hogy mind az
alkotások által közvetített vallási/információs halmazzal, mind az érzelmi
kisugárzásukkal, a nemes korszakalkotó művek voltaképpen sokszor fojtogató,
félszegen kódolt bűntudatot is árasztottak magukból. Eme bűntudatnak a hívő
emberekbe sulykolása pedig, egykor valószínűleg az egyūttérzés, de a
"megtérés" útjára terelés és a lojalitásra sarkallás (vagy
kényszerítés) volt. De, talán leginkább a lojalitás érzetét erősítette. Mert a
vallási és a világi hatalomnak egyaránt nagy szüksége volt a hívek általi
támogatottságra.
A
Mester kénytelen volt a hitelesség bizonygatása miatt ábránd-eszközeit,
képzelőerejét is latba venni. A régi szövegfordítások ugyanis állítólag
szándékoltan irányított torzításoktól, vagy vé(le)tlen hibáktól hemzsegnek. A
fordítók egytudóságából adódóan a régi, hitelesnek tartott szövegek tele vannak
kisebb-nagyobb, félreérthető, értelemzavaró torzításokkal. Ádám bordájától
kezdve... Máig sem tudhatjuk pontosan, hogy például Jézus tanításait mily mértékben
formálták át szükségtelenül torzító elírásokkal, és mennyi a lehetséges,
szándékos, kimutatható tévesztés. Itt van például egy a sok közül: az
"evangélium" görög kifejezésének nem “tartsatok bűnbánatot” az igazi
értelme és a hiteles fordítása. De nem is az, hogy “hintsetek hamut a
fejetekre”! Hanem ez: változtassátok meg a lelketeket, a gondolkodásmódotokat, hogy
új Életet tudjatok kezdeni.
A megfejthetetlen Istent keressük minduntalan…
A bűntudat táplálása
De mire szolgálhatott egykor, és mit takar
mindmáig, a híveket bűntudattal riogatás? Amikor mára jóval
öntudatosabbak, "felvilágosultabbak" vagyunk? Miféle idejétmúlt
kordában tartást szorgalmaztak/szorgalmaznak ma is? A bűntudat sugallatának,
mesterséges fenntartásának, állandó feltüzelésének ugyanis kell, hogy legyen
különleges oka. Talán a középkori ellen-szegülések, lázongások és a (vallási,
gazdasági) forradalmak miatt sulykolták a minduntalan megvezetett pórnépbe? Ha
csupán azt a szerepjátékot szántak neki, hogy minden gonosztettben,
öldöklésben, népirtásban csakis az ő felelősségüket firtathassák, az kimeríti a
rosszindulatúság vádját. De sokkal több annál.
(folytatás)
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó, 2015. február 2., hétfő)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése