Az Al-dunai székelyeknek, Székelykeve a világ közepe

"Ott a világ közepe, ahova a botod leszúrod"- mondja az erotikus utalásokat sem nélkülöző mondás...
Kerek története nincsen a székelyi világ közepének. Legalábbis én nem hallottam otthon ilyen meséről. Bizonyos apróságok léteznek, ezek talán kirakják a képet, de a dolog csak mindenféle megközelítésből magyarázható.

1. Bukovina elvesztése után, sok keserűség közepette, magukat is meg kellett győzniük abban, hogy egy új tündérkertbe kerültek, és erre kiéhezetten, nagyon vágytak: új otthonra, amit szerethetnek.

2. Talán a falu neve, Székelykeve, népük nevével, lett annyira megható a számukra. Hertelendyfalva, Sándoregyháza: ezek a falunevek mindenről árulkodhattak, de nem arról, hogy kifélék lakják őket.

3. Az Al-dunai letelepedés után, sokáig nem igazán fogadta el a székely telepeseket a bánáti népesség. Vad fajtáknak tartották őket. "Olyan egytudók"-nak mondták őket, kelekótyáknak, műveletleneknek, tetveseknek, iszákosoknak, különcöknek. Így aztán, részben kényszeres elkülönülésük egy időre tartósította fenenagy öntudatosságukat is. A még Bukovinába visszajáró, vagy Bukovinából áttelepülni igyekvők hasonlítgatták a két vidéket: hol a jobb sors lehetősége, hol könnyebb a megélhetés, hol: hagyják őket békén.

4. Ők maguk ugyan "elmaradottak (maradiak), régi szokásúak" voltak mindig, de igen erősen ragaszkodtak hozott hagyományaikhoz. Kellően zárt és terebélyes, sok gyerekes családi közösségeket alkottak. Nem szívesen "modernizálódtak", nem ültek egykönnyen a másfajtába, és ünnepeiket is másképpen ünnepelték. Úgy tartották, hogy nem is szabad nagyon keveredni más fajta népekkel. A húszas évekig pl. vegyes házasságokról, paltyénekkel, németekkel, palócokkal alig lehetett hallani. A paltyénekről (katolikus bolgárok) azt tartották, hogy "azoknak a népeknek, sose voltak cigánnyai". (Ez annyit jelentett, hogy ők maguk azok). A németeket irigyelték is a gazdagságuk miatt, nagy parasztportáikat, úri házaikat azonban sose szerették. "Akkor inkább a tisztes szegénység". De meg a palócoknak is külön kocsmában volt a helyük, kényeseknek mondták őket.

5. A helyi szokások összemosását csak az Olvasó-, és Kultúrkörök a húszas évektől erősen ható erejével, az ötvenes évekre valósították meg a más vidékekről (főként Bácska területéről) ide érkező tanító értelmiségiek.
6. A hatvanas-hetvenes évekre a falu népességét homogenizálták, pártneveléssel is. Csak a székelyek "névbe, népbe" kapaszkodása maradt meg.
Székelykeve, ahol a legnagyobb tömbközösség kialakult, volt "a székelyek főggye" sokáig, ők maguk büszkék voltak az újra sajátnak mondható területre.

7. Olyannyira, hogy nem is szívesen mozdultak ki tartósan a faluból. Nyelvismereti okai is lehettek a faluhoz kötöttség erős érzetének, a riadt ragaszkodásnak: sok volt a rác a környéken. A másféle magyarokat, elmagyarosodó paltyéneket, magyarul is beszélő németeket megszokták, a "szőrösnyelvűeket" nem. (Jóval későbbi időkben: a nagynéném, aki anyámtól alig két-három évvel volt idősebb, húsz éves korában merészkedett el először Kovinba -Kevevárára-: szerbül a haláláig nem tanult meg). Kimenni otthonról, a faluból: csak a határba, töltés-építeni, mocsarat lecsapolni, gazdálkodni.

8. Írtóztak a nagy távolságoktól, mert a korábbi kényszerűségek miatt állandó vándorlásban, menekülésben voltak korábban. Ezért talán a hatalmas ragaszkodás. Aki egy időre kicsit távolabbra került a falutól (ezen belül, ha valaki pl. más faluba ment férjhez):
"A mejjem kalánnya* csak úgy kalimpált, amikor mentem elfelé".
"Alig vártam, hogy meglássam a falu tornyát!"
"Toronyiránt futtam haza"!
Ausztráliába kivándorolt: "Csak Székelt meglássam még eccer!"
"Hál' Istennek, hazajöttünk: mühezzánk!"

mejjem kalánnya*- szívem tájéka

9. A székelyiek (székelykeveiek) a mai napig nagyon büszkék a falujukra, pedig hírnevét talán mindössze azzal érdemelte ki, hogy Európa legdélebbi magyar települése.