(Péter László rajza)
SZENTFÖLDA Szentföld legnagyobb hatású zarándoktemploma, a Szent Sír-bazilika együttese a keresztfa jeruzsálemi megtalálásának helyén már 335-re megépült.
A keresztkultusz elterjedésében meghatározó szerepük volt a zarándoklatoknak, melyek immár ekkor elterjedtek voltak. A zarándoklatokról szóló első úti beszámoló (Peregrinatio Aetheriae) 400 körül keletkezett. Jézus talán legelső ábrázolását a római Santa Sabina-templom egyik kaputábláján találjuk 430 körül. Egy VI. századi festett szíriai ereklyetartó dobozon (Vatikán, Museo Sacro) is látható a Krisztus-feszület. Keleten a bizánci és kopt liturgiában a főpap már két évszázaddal előbb használta a sztauroszt, a kézi keresztet. Oltárkeresztet is ekkortól állítottak.
A bizánci és a latin világ klasszikus találkozási területe a Szentföld és környéke. A feszületábrázolás nyugati kialakulása leginkább ezzel a találkozással hozható kapcsolatba. A kereszt liturgikus tárgyként vagy szimbólumként Nyugaton a VIII. századtól terjedt el. Még jóval a mohamedánok és más „eretnekek” ellen viselt XI–XIII. századi keresztes háborúk előtt elterjedtté vált a jelkép használata…
HAZATÉRÉSEK, TALÁLKOZÁSOK
A dél-bánáti Pancsovát elhagyva, dél irányába, a Dunával lefelé csurgó út egykor macskakövezett, ma aszfalt alá rejtett régi útja mentén az első település egy al-dunai (bukovinai) székelytelep, Hertelendyfalva. Egykor vegyesen németek, szlovákok és magyarok által lakott település volt, mely ma leginkább a szerbeké. Erre járok hazafelé, Székelyre…
A gyári ködökbe gyakorta burkolódzó Hertelendyfalva Felszegénél a kőolaj-finomító látványa állítja meg a tekintetünket, és teszi komorrá a környéket, bűzbe és gázokba fullasztva élő környezetét. Éjjelente a túlvilági tüzeket okádó, gigantikus installációknál elhaladva igen hamar elérjük Tárcsó (ma Starčevo) sokat látott települését. Tárcsó déli faluvégén, kis hídon átível az út az alig folydogáló Ponyovicon (Ponjawitz, ma Ponjavica).
Az S-ben kanyargó túlparton csendben meghúzódva itt vár engem minden alkalommal a titokzatos útszéli Pléhkrisztus, kinek a lábait vandálok letépték vagy lefűrészelték. Az időtlenül fürkésző magányával, melynek súlya miatt a lassacskán meggörnyedő fából ácsolt keresztje körött ritkul a levegő. Néha ködbe, szürkönyetbe, derengésekbe burkolózik, máskor meg delejes fények táncolnak körülötte. Néhanapján verőfény övezi, mintha fényezett aurája lenne. Hangulatváltó sziporkázásával minden egyes alkalommal elkápráztat. Egy alkalommal hazalátogatásomkor oly sűrűn havazott, hogy a zuhatagban az útról óvatosan lehúzódtam elé. Egy másik alkalommal csodás szivárványa volt… Azóta mindig megállok előtte, pogány vérű keresztényként úgy köszönök neki.
A Pléhkrisztusról pedig néhanapján azt sejtem, hogy a jelhagyása nem véletlen: felénk int, mondani akar valamit… Ő a homályos idők elhagyottságban is tovább élő, némán emlékező tanúja. Ő a számkivetett, aki nem mondott le arról, hogy egyszer még megszólítja mindazokat, akik mellette, de azokat is, aki ellene vannak…Tárcsónak ugyanis olyan múltja van, hogy elmondani nehéz.
A falut 1767-ben alapították, mindössze három évvel a székelyek számára tragikus madéfalvi vérengzés után. Arról is híres, hogy kőkori és bronzkori leleteket találtak a környékén. Történészi szemüveggel múltja a gazdag kultúrájú ókori népekről, régen-volt Duna menti településekről árulkodik. Bronzkor, vaskor, római kor… Honfoglalók kora…
A falu templomát megalapítása után száz évvel, 1870-ben építették fel: kegyura a Pénzügyminisztérium volt, és Szent Mór a védszentje. A falu katolikus és evangélikus lakossága osztozott rajta. Horvátok, magyarok és németek mindaddig, amíg a második világháború végén az etnikai arányok erőszakos megváltoztatása következményeként a német ajkú lakosságot csaknem mind egy szálig „kitelepítették”. Helyükbe érkezett az ő házaikba betelepített nincstelen földönfutó, délről érkező gátlástalan birkanyáj, mit sem törődve az egyként bűnösnek kikiáltott őslakosság sorsával, majd rövid időn belül lelketlenül belakta és egyben le is csupaszította házaikat, megbecstelenítette életüket.
A dél-bánáti Pancsovát elhagyva, dél irányába, a Dunával lefelé csurgó út egykor macskakövezett, ma aszfalt alá rejtett régi útja mentén az első település egy al-dunai (bukovinai) székelytelep, Hertelendyfalva. Egykor vegyesen németek, szlovákok és magyarok által lakott település volt, mely ma leginkább a szerbeké. Erre járok hazafelé, Székelyre…
A gyári ködökbe gyakorta burkolódzó Hertelendyfalva Felszegénél a kőolaj-finomító látványa állítja meg a tekintetünket, és teszi komorrá a környéket, bűzbe és gázokba fullasztva élő környezetét. Éjjelente a túlvilági tüzeket okádó, gigantikus installációknál elhaladva igen hamar elérjük Tárcsó (ma Starčevo) sokat látott települését. Tárcsó déli faluvégén, kis hídon átível az út az alig folydogáló Ponyovicon (Ponjawitz, ma Ponjavica).
Az S-ben kanyargó túlparton csendben meghúzódva itt vár engem minden alkalommal a titokzatos útszéli Pléhkrisztus, kinek a lábait vandálok letépték vagy lefűrészelték. Az időtlenül fürkésző magányával, melynek súlya miatt a lassacskán meggörnyedő fából ácsolt keresztje körött ritkul a levegő. Néha ködbe, szürkönyetbe, derengésekbe burkolózik, máskor meg delejes fények táncolnak körülötte. Néhanapján verőfény övezi, mintha fényezett aurája lenne. Hangulatváltó sziporkázásával minden egyes alkalommal elkápráztat. Egy alkalommal hazalátogatásomkor oly sűrűn havazott, hogy a zuhatagban az útról óvatosan lehúzódtam elé. Egy másik alkalommal csodás szivárványa volt… Azóta mindig megállok előtte, pogány vérű keresztényként úgy köszönök neki.
A Pléhkrisztusról pedig néhanapján azt sejtem, hogy a jelhagyása nem véletlen: felénk int, mondani akar valamit… Ő a homályos idők elhagyottságban is tovább élő, némán emlékező tanúja. Ő a számkivetett, aki nem mondott le arról, hogy egyszer még megszólítja mindazokat, akik mellette, de azokat is, aki ellene vannak…Tárcsónak ugyanis olyan múltja van, hogy elmondani nehéz.
A falut 1767-ben alapították, mindössze három évvel a székelyek számára tragikus madéfalvi vérengzés után. Arról is híres, hogy kőkori és bronzkori leleteket találtak a környékén. Történészi szemüveggel múltja a gazdag kultúrájú ókori népekről, régen-volt Duna menti településekről árulkodik. Bronzkor, vaskor, római kor… Honfoglalók kora…
A falu templomát megalapítása után száz évvel, 1870-ben építették fel: kegyura a Pénzügyminisztérium volt, és Szent Mór a védszentje. A falu katolikus és evangélikus lakossága osztozott rajta. Horvátok, magyarok és németek mindaddig, amíg a második világháború végén az etnikai arányok erőszakos megváltoztatása következményeként a német ajkú lakosságot csaknem mind egy szálig „kitelepítették”. Helyükbe érkezett az ő házaikba betelepített nincstelen földönfutó, délről érkező gátlástalan birkanyáj, mit sem törődve az egyként bűnösnek kikiáltott őslakosság sorsával, majd rövid időn belül lelketlenül belakta és egyben le is csupaszította házaikat, megbecstelenítette életüket.
(Fotó: A tárcsói Krisztussal esti szürkületben)
AZ ELTŰNÉS MISZTÉRIUMA
A Magyar katolikus lexikon rövid leírásában a falu történelmi múltjáról csak néhány alapadatot találtunk Tárcsóról, melynek útszéli megfeszítettjét elsősorban a fentebb leírt kiváltó okok miatt évek óta megsüvegelem. Tárcsó annak az útszélen árválkodó számkivetett Pléhkrisztusnak az otthona, amely település a második világháború végén kíméletlenül kilökte magából az elárvult lakosság immár nem odavaló részét…
De akik akkor a rossz oldalán álltak, mit sem tudtak erről… A kísértő vaksors elől a néma riadtságba menekülő túlélők pedig mélyen hallgattak mindenről évtizedekig. De nem lehetett felejteniük, mert akárcsak a bácskai vérengzések túlélőit, rossz gyermekként kegyetlenül földhöz vágta őket a történelem, hogy szinte beléroppantak, megsemmisültek…
A kitelepítés körülményeiről se több, se kevesebb szó ne essék annál, amit a sorsot kísértő emlékező szem- és fültanúk a második világháború befejeztekor megtörtént eseményekről elmondanak. A diadalittas győztesek, Tito partizánjai kíméletlenül és kegyetlenül bántak el Délvidék-szerte a védelem nélkül maradt, megfélemlíthető, legtöbbször más ajkú lakossággal, ha a gyanú legcsekélyebb árnyéka rájuk vetült. Megfélemlítésként, de élvezetből is, akárcsak az ókor keresztre feszítő barbárjai…
1944. október 22-én a szerb partizánok „hivatalosan” 82 férfit végeztek ki Tárcsón. A többinek sorsát két volt plébánosuk megjegyezte, jobban tudta… Ezért a hatalom erős figyelmeztetésében részesültek: Werner Ferenc (1913–91) plébánost 1944 őszén koncentrációs táborba hurcolták, de ő 1945. május 3-án szabadult. Ágoston Ferenc (1912–78) plébános 1953–55 között ült börtönben, de végül őt is elengedték, és a közel eső Kovinban (Temeskubin, Kevevára) halt meg.
A mára kimutatható lakossági számarányok a „felszabadulást” követően váltottak irányt. Míg 1935-ben 1900 római katolikus (1000 horvát és 900 német) élt Tárcsón, 1983-ra 771 római katolikus, közülük 687 horvát, 79 magyar, 30 bolgár, és mindössze 16 német maradt. 2000-ben mindössze 600 római katolikus lakott itt, ma még ennél is kevesebb…
UTÓÉLETA Magyar katolikus lexikon rövid leírásában a falu történelmi múltjáról csak néhány alapadatot találtunk Tárcsóról, melynek útszéli megfeszítettjét elsősorban a fentebb leírt kiváltó okok miatt évek óta megsüvegelem. Tárcsó annak az útszélen árválkodó számkivetett Pléhkrisztusnak az otthona, amely település a második világháború végén kíméletlenül kilökte magából az elárvult lakosság immár nem odavaló részét…
De akik akkor a rossz oldalán álltak, mit sem tudtak erről… A kísértő vaksors elől a néma riadtságba menekülő túlélők pedig mélyen hallgattak mindenről évtizedekig. De nem lehetett felejteniük, mert akárcsak a bácskai vérengzések túlélőit, rossz gyermekként kegyetlenül földhöz vágta őket a történelem, hogy szinte beléroppantak, megsemmisültek…
A kitelepítés körülményeiről se több, se kevesebb szó ne essék annál, amit a sorsot kísértő emlékező szem- és fültanúk a második világháború befejeztekor megtörtént eseményekről elmondanak. A diadalittas győztesek, Tito partizánjai kíméletlenül és kegyetlenül bántak el Délvidék-szerte a védelem nélkül maradt, megfélemlíthető, legtöbbször más ajkú lakossággal, ha a gyanú legcsekélyebb árnyéka rájuk vetült. Megfélemlítésként, de élvezetből is, akárcsak az ókor keresztre feszítő barbárjai…
1944. október 22-én a szerb partizánok „hivatalosan” 82 férfit végeztek ki Tárcsón. A többinek sorsát két volt plébánosuk megjegyezte, jobban tudta… Ezért a hatalom erős figyelmeztetésében részesültek: Werner Ferenc (1913–91) plébánost 1944 őszén koncentrációs táborba hurcolták, de ő 1945. május 3-án szabadult. Ágoston Ferenc (1912–78) plébános 1953–55 között ült börtönben, de végül őt is elengedték, és a közel eső Kovinban (Temeskubin, Kevevára) halt meg.
A mára kimutatható lakossági számarányok a „felszabadulást” követően váltottak irányt. Míg 1935-ben 1900 római katolikus (1000 horvát és 900 német) élt Tárcsón, 1983-ra 771 római katolikus, közülük 687 horvát, 79 magyar, 30 bolgár, és mindössze 16 német maradt. 2000-ben mindössze 600 római katolikus lakott itt, ma még ennél is kevesebb…
A megfeszített arcmásának elképzelt vonásai, a Pléhkrisztus láthatatlan arca a képzeletünkben megelevenedő, fájdalmas tekintetű, legyőzött istenember, aki Alfája és Ómegája volt az egykor meghurcoltaknak… Rogyadozva, eltűnőben is emlékezik rájuk még. A megdőlt és lassan feledésbe merülő feszület túlélő szemtanúja a hírhedt beresztóci (Brestovac) vagy pancsovai lágerekbe hurcoltak sorsának. Az útszéli feszületet valami miatt nem döntötték le. Talán attól tartottak, hogy úgy járnak, mint a székelyi buzgó magyar „partizán”, aki egymaga döntötte ki és ásta el a falu nyugati végén lévő útszéli feszületet, és röviddel később furcsa, „átkos” halált halt. Mert vannak az ateistáknak is babonáik…
A tárcsói Krisztus-sziluetten csupán néhány pisztolygolyó nyoma mutatja, hogy neki sem kegyelmeztek meg. Az útszéli feszület azonban él: mondhatni titkon lélek-zik, és körötte hol ritkul, hol sűrűsödik a levegő. Ma már csak ritkán süvegelik meg azok, akik észreveszik, hogy a világ régen átvállalt bűneinek cipelt terhe alatt is képes még kegyelemmel ránk tekinteni.
Ám azok, akiket megérint láthatatlanná vált arcmásának vaksi pléh-tükre, a múlt redőin át az ő kérdő tekintetét érzik… (Vége)
2012. január 23., hétfő. Magyar Szó, Üveggolyó melléklet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése