A szülőföld bennünk él, megmásíthatatlanul
Péter László, székelykevei születésű grafikus, illusztrátor, animátor az Aracs-díj egyik idei kitüntetettje. 1991 óta Magyarországon él. Erről így vall: ,,Számomra idézőjelesen - nem sokat számít, hogy odébb kerültem a szülőfalumból. Hiszem bizonyos értelemben úgysem tudtak volna mit kezdeni velem. De csak fizikailag távolodtam el, mintegy 424 kilométerre. Ha valaki azt gondolná mégis, hogy az ember csak úgy elillan a közösségéből mint a kámfor, és egyből «átmeszelődik», mert átszínezi az új környezete, körülbelül akkorát téved, mint Makótól Jeruzsálem.”
– Én lélekben mindig otthon leszek, és otthon is maradok. Napjában követem az otthoni történéseket. Előfordult már sokszor, hogy innen Magyarországról jeleztem, vagy írtam meg ismerőseimnek, hogy odahaza történt, vagy történik valami. Naprakészen informálódok…
Szülőfalumhoz, és a szülőföldhöz való kötődésem ugyanaz. Székelykevéhez és a Délvidékhez eltéphetetlen szálak fűznek. „Röghöz kötöttségem” már az „elcsángálásom” legelején is megmutatkozott. Egy idegen nagyvárosba kerültem, de lélekben otthon voltam, hazafelé figyeltem. Az otthoni észjárásom szerint próbáltam Budapesten megmaradni. Családom utánam jött, mert nem tudtam volna kikerülni a katonáskodást, és nem akartam felvállalni a Drávaszögben dúló esztelen háborút, amelyet a nagyszerb sovinizmus felkent diktátora táplált.
Bukovinai ősöktől származó székely vagyok. Virtuálisan immár gyermekkoromtól, eszmélésem óta megszokhattam, nagyszüleimtől és szüleimtől is sokszor hallottam, hogy mi „a jég hátán es megélünk, ha kell”. Ez egy olyan útravaló, mint amelyet a mesebeli királyfi kap hamuba sült pogácsa formájában…
Az 1800-as évek utolsó negyedében a szaporaságuk miatti megélhetést keresésükben, megkezdődött kirajzásuk Bukovinából: legelőször az Al-Duna kanyarulatába rajzott ki egy kb. 4000 főből álló csoportjuk, később még többen jöttek... Mocsarakat lecsapoló hősökké váltak. Összesen hét kisebb-nagyobb kirajzásuk volt: Erdély szerte, a Délvidéki területekre, le egészen Boszniáig (!), a múlt század húszas éveiben, Amerikától és Kanadától egészen Brazíliáig jutott belőlük… Az utolsó kirajzás 1941-től 1944-ig tartott. A második bécsi döntés nyomán, és a Románia és Magyarország közti lakosságcserére vonatkozó egyezmény megkötése nyomán, a Bácskába való átmenekülés volt (28 településre, Újvidék, Topolya, Magyarkanizsa, Szabadka és Zombor környékén), amely végül Magyarországon, a tolnai Völgység vidékén ért véget, Magyarországon…
Én kicsiben, 1991-telén népem kálváriáját éltem meg újra: léptékeiben sokkal kisebb volt, de a kényszerűségek miatt igen intenzíven. Az első hónapokban, hol itt, hol ott ébredtünk fel, rövidebb vagy hosszabb ideig tartó rosszabbnál rosszabb albérletekben, a bizonytalan továbbélésben, és én állandóan azt álmodtam, hogy otthon vagyok.
Amikor a hetedik albérletben voltunk, még mindig az otthonról és az otthoniakról beszélgettünk feleségemmel, ha egymás között voltunk. A kislányunk akkor már négyéves körüli volt, és egy reggel felébredvén, azt mondta: – Menjünk Jóska sógorékhoz!
Akkor mindnyájunkban eltört a mécses, mert Magyarországon egy számunkba távolságtartónak érzett környezetben laktunk, egy Herceghalom nevű faluban, Jóska sógorék viszont Székelykevén, a Nagyúton, a Lütőknél… Még a lányom is úgy ébredt, hogy Székelykevén képzelte magát…
És egyáltalán, nem mondhatom, hogy könnyebb lett volna az új élet elkezdése, mintha otthon maradtam volna. Szellemi és anyagi értelemben igen küzdelmes volt.
Mit tehettem volna Magyarországon. Meggyőztem önmagamat, hogy az otthoniak kálváriája és az enyém csak abban különbözik, hogy míg a többiek otthon maradtak és kínlódva vészelték át azt, amit a sors rájuk szabott, én Szent Kristóf hátán átevickéltem a túlsó partra, amely még áttekinthetetlen és ködös volt, hiszen akkor történt meg Magyarországon a „rendszerváltásnak” csúfolt pálfordulás, amely csak idén hozott némi forradalmiságot Magyarország újbóli felemelkedését előre vetítendő…
Mára már „megpuhultak” a dolgok, Magyarországon befogadtak bennünket, otthon pedig otthon vagyunk, amikor csak tehetjük hazaszaladunk, és lélekben mindig. Nyaranta még otthoni művésztelepekre is el-eljárok, ami nagyon fontos számomra. Mint ahogy a barátaimmal való folyamatos kontaktus, akár az interneten keresztül...
Két könyve is megjelent, az egyik szülőfalujához kötődik.
– Igen, az otthoni gyűjtéseimből és élményeimből, megéléseimből születtek. Az egyik téma: Székelykeve. „Vándor fecske hazatalál?” címmel írtam meg a bukovinai székelyek történetét, Mádéfalvától az Al-Dunáig. 17 éves forrófejű sutykó gyerekkorom óta foglalkozom az őseimmel, otthon bogarat ültettek a fülembe, és ennek eredménye is lett. Ha annak idején nem „csángálok el”, valószínűleg soha nem írtam volna végig, mert az otthonmaradás viszonylagos lenyugvást és „betokozódást” okozott volna nálam. Így viszont évekig cipeltem a témát, és a fontosnak tartott gyűjtéseim dokumentumait. Nem engedett el a téma, amíg ki nem írtam magamból.
A legszebb az volt, hogy Székelykevén éppen akkor mutathattam be a könyvemet (könyvünket), amikor a bukovinai székelyek 250 évesek lettek, amikor az Al-Dunára való telepedés 125-ik évét írták, és amikor a Székelykevéről elszármazottak első világtalálkozóját megszervezték otthon. Számomra ez felbecsülhetetlenül nagy megtiszteltetés volt.
A másik könyvemben, amely egy megmásíthatatlanná vált ígéretből és a nyughatatlanságomból ered, a Temerini TAKT történetét írtam meg, a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor (1976–2008) Hevér János és Ács József által fémjelzett monográfiáját. Előbb úgy gondolkodtam, hogy egyedül nem is tudom megírni, hiszen a meglévő dokumentációm sehogyan sem adta ki a teljességet. A délvidéki kapcsolataim, barátaim, ismerőseim, jóakaróim révén azonban egyre több dokumentumot halmoztam fel, és amikor Hevér János gyermekei titkon átadták „csak Péter Lacinak” a Hevér János által összegyűjtögetett, még megmaradt archív fényképanyagot, olyannyira megerősödtem egy szál hitemben, és a dokumentumanyagok is úgy felébresztették az emlékezetemet, hogy a fejemben szinte pergőképekben éltem át újra az én TAKT-élményeimet. Akkor már biztos voltam benne, hogy sikerül…
A harmadik könyvem pedig már készül, készülget… Majd két évtized után, azt kell mondanom, hogy újra és újra belelépek abba a folyóba, amelyről a régi görög filozófusok azt tartották, hogy nem lehetséges.
(Az óta megjelent a harmadik könyv is, "Keresztapám nadrágja - Al-dunai székely felemás és apró történetek" címmel, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése