TOLLRAJZ –
Lírai szösszenet Nemes István angyali világáról
(1. rész)
(1. rész)
„– Szia Jóember!” – írtad vissza nemrég, nem is sejtve, hogy rejtett célom is van a baráti megszólításommal… Érdekelt ugyanis, hogy a meglevő forrásanyagok figyelembevételével jóváhagynád-e, hogy épp én (aki egyébként messziről figyelem ténykedésedet a világban, és mellesleg évek óta…) írjak is most a madarakat és angyalokat festő Nemes Istvánról: úgy, ahogy én szeretnék.
„Kedves barátom – írtad tovább –, ez a szabadságod határain belül van. Abba én nem avatkozhatok bele, még ha szerepelek is névlegesen. Az írásodban az általad alkotott valaki, valami fog szerepelni, és én ezt érdeklődéssel veszem, bár saját magammal nemigen foglalkozom ezekben a dolgokban… Felhívnám a figyelmed, hogy a Magyar Szó karácsonyi számában egy egész oldalon foglalkoztak munkáimmal, meg hát velem is. Nem lesz ez félreértve, ha ennyiszer »tetszelgek« az olvasó előtt?”
Nem, kedves barátom, ebben nem lesz semmi félreértenivaló. Angyalaid megszólítottak engem: mostanában többször is. Nem halogathatom tovább megírásukat. Nem feltétlenül művészettörténeti vonatkozásait helyezném előtérbe most munkásságodnak, bár egy misét mindenképpen megérne ez is: nagyon komoly fogódzói lennének egy efféle feltérképezésnek. Mégis, inkább angyalaid élményszerűségéről, szerethetőségéről, titokzatos átalakulásairól írnék elsősorban. A líra bújócskát játszik bennem néha… Ezért szerettem volna még hosszasan elbeszélgetni veled, mielőtt írnék Rólad és a festményekben kivetített lelkületedről, tehát Tenmagadról… Beszélgetésünk azonban rövidebbre sikeredett: ám hamar rájöttem, hogy ennyi most elég is lesz írásom elkezdéséhez. Mert a titkokat részleteiben érdemes meglesni, megfejteni, és ehhez nem feltétlenül kell aprólékosan kikérdezni az emberfiát. Így leleplezni titkait… Elég csak meglebbenteni a titokfátylat, mely némiképpen álcázza, elrejti, örökérvényűségét leplezi, de ugyanakkor fel is minősíti: talányossá és felettébben izgalmassá teszi az alkotó műveit. Majdnem így fogalmaztam: az alkotói koncepcióját dicséri… Ám igaz az is, hogy ezzel még csak a magam véges látásáig jutottam, juthattam el. Csak Önmagamig…
Nem, kedves barátom, ebben nem lesz semmi félreértenivaló. Angyalaid megszólítottak engem: mostanában többször is. Nem halogathatom tovább megírásukat. Nem feltétlenül művészettörténeti vonatkozásait helyezném előtérbe most munkásságodnak, bár egy misét mindenképpen megérne ez is: nagyon komoly fogódzói lennének egy efféle feltérképezésnek. Mégis, inkább angyalaid élményszerűségéről, szerethetőségéről, titokzatos átalakulásairól írnék elsősorban. A líra bújócskát játszik bennem néha… Ezért szerettem volna még hosszasan elbeszélgetni veled, mielőtt írnék Rólad és a festményekben kivetített lelkületedről, tehát Tenmagadról… Beszélgetésünk azonban rövidebbre sikeredett: ám hamar rájöttem, hogy ennyi most elég is lesz írásom elkezdéséhez. Mert a titkokat részleteiben érdemes meglesni, megfejteni, és ehhez nem feltétlenül kell aprólékosan kikérdezni az emberfiát. Így leleplezni titkait… Elég csak meglebbenteni a titokfátylat, mely némiképpen álcázza, elrejti, örökérvényűségét leplezi, de ugyanakkor fel is minősíti: talányossá és felettébben izgalmassá teszi az alkotó műveit. Majdnem így fogalmaztam: az alkotói koncepcióját dicséri… Ám igaz az is, hogy ezzel még csak a magam véges látásáig jutottam, juthattam el. Csak Önmagamig…
A háromlábú kék ló éjszakája
ANGYALEMBER
Nemes mesterem, Te azonban remekelsz, mint mindig: nézegetem az interneten is látható álom-képeidet, és azon töprengek: lehetséges-e, hogy évek óta szinkronban, mindketten az angyalokkal, az angyalok világával foglalkozunk? Hogy leginkább annak látjuk értelmét: és mégis, teljesen másféleképpen nézünk rájuk, mást látunk bennük? Másféleképpen éljük meg őket?
Mert nem feltétlenül az érzelmességünk, hanem az érzékenységünk vezérli őket ábrázolandó világunkba: legbensőségesebb igazságérzetünk szerint, létünk vezérfonalaként. Mindenesetre, sajátosan a magunk körletében maradhatunk ezáltal. Anélkül, hogy érintkezési pontjaik bántanák, kiegészítenék vagy megcáfolnák egymást: egymás igaz-látását. Még hogy kontroverz, átláthatatlan és bonyolult: áttetsző és éteri világ ez! Megfellebbezhetetlenül önálló és egyedi. Egyszeri és megismételhetetlen, mint maga a jó tulajdonságokkal megáldott vagy megátkozott, megátalkodott természetű angyalember, aki fennkölt magányában mégis titkolt reményeket ápol, melyben örömteli metafizika van. És ráadásul nem kevés lírai szürrealizmus: végezetül, szinte cinikusan öntörvényű módon egy csöppnyi absztrakt impresszionizmus és egy jó adag Csontváry-szellemiségű szimbolizmus is vegyül még…
És a jelkép és a motívum, mely nálad erőteljesen megjelenik: a pasztellszínekbe öltözött rejtelmes és mozdulatlan, mondhatni megkövült elíziumi mezőket idéző álombéli táj és a benne termő kortalan ligetek, erdők fái, vagy a benne élő, rejtőző, csak a kiválasztottaknak megmutatkozó, engedelmes angyali lényeid, melyek elválaszthatatlanok egymástól… Mint a toll, a tollpihe a tollazat-koronától, amely kitinbe, szaruba burkolva körülveszi, körülövezi, egybefonja és benövi a titokzatos, titkot sugárzó lények korpuszait, és elválaszthatatlanná válik tőlük…
Nemes mesterem, Te azonban remekelsz, mint mindig: nézegetem az interneten is látható álom-képeidet, és azon töprengek: lehetséges-e, hogy évek óta szinkronban, mindketten az angyalokkal, az angyalok világával foglalkozunk? Hogy leginkább annak látjuk értelmét: és mégis, teljesen másféleképpen nézünk rájuk, mást látunk bennük? Másféleképpen éljük meg őket?
Mert nem feltétlenül az érzelmességünk, hanem az érzékenységünk vezérli őket ábrázolandó világunkba: legbensőségesebb igazságérzetünk szerint, létünk vezérfonalaként. Mindenesetre, sajátosan a magunk körletében maradhatunk ezáltal. Anélkül, hogy érintkezési pontjaik bántanák, kiegészítenék vagy megcáfolnák egymást: egymás igaz-látását. Még hogy kontroverz, átláthatatlan és bonyolult: áttetsző és éteri világ ez! Megfellebbezhetetlenül önálló és egyedi. Egyszeri és megismételhetetlen, mint maga a jó tulajdonságokkal megáldott vagy megátkozott, megátalkodott természetű angyalember, aki fennkölt magányában mégis titkolt reményeket ápol, melyben örömteli metafizika van. És ráadásul nem kevés lírai szürrealizmus: végezetül, szinte cinikusan öntörvényű módon egy csöppnyi absztrakt impresszionizmus és egy jó adag Csontváry-szellemiségű szimbolizmus is vegyül még…
És a jelkép és a motívum, mely nálad erőteljesen megjelenik: a pasztellszínekbe öltözött rejtelmes és mozdulatlan, mondhatni megkövült elíziumi mezőket idéző álombéli táj és a benne termő kortalan ligetek, erdők fái, vagy a benne élő, rejtőző, csak a kiválasztottaknak megmutatkozó, engedelmes angyali lényeid, melyek elválaszthatatlanok egymástól… Mint a toll, a tollpihe a tollazat-koronától, amely kitinbe, szaruba burkolva körülveszi, körülövezi, egybefonja és benövi a titokzatos, titkot sugárzó lények korpuszait, és elválaszthatatlanná válik tőlük…
Angyal
APRÓ ROKONÍTÁSOK
Kissé belebonyolódva lírai szösszenetembe, végül is csak mostanában olvastam el a Tolnai Ottó írását Rólad. Valahogy elkerülte a figyelmemet, nem is tudtam esszéisztikus töprengéséről, amellyel megtisztelt Téged. Az utóbbi időkben valahogy kimaradtam örökösen tépelődő titokfejtéseiből, érzékeny merengéseiből.
Így az általa aposztrofált angyalfestő életéről is kevesebbet tudtam… És nem eleget arról, aki most képlékennyé, közérthetőbbé vált rejtett énjének/életének főbb állomásaival: kezdve a hódsági magányától Belgrádig, Újvidékig s (talán) legvégső stációjáig, Bajáig. De fogalmazhatjuk így is: Mácsvától Milánóig… vagy: Makótól Jeruzsálemig…
Írásban sokszor szinte az unalomig lassú vagyok. Nálam egy írás néha hetekig vagy hónapokon át is készül, mert modorosan terjengős tudok lenni, és élményszerűen, aprólékosan tanulmányoznám azt, ami érdekfeszítő és fontos lett a számomra. Nemcsak körülírni kelletik: de főként érzelmileg belemászni a téma velejébe. Ha ez sikerült, tudom, jó helyen járok…
De ez a fajta tanulmányozás nem feltétlenül abban nyilvánul meg, hogy Milánó és Isola Bella fátyoltisztelő kékje, moszatzöldje, égett sziénája: ködös derengései, a reneszánsz Leonardójának sfumatója lenne. (Ha csak erről lenne szó… de sokkal több ennél…) Művészettörténeti vonatkozásában is a legérdekfeszítőbb.
Nem, most a történelmi vagy még inkább a mitológiai múlt homályából előmerészkedő, megfejthetetlen angyalaid érdekelnek. És a ködellő álmokból előtüremkedő ős-állat-képeiden sokáig elmerengek: háromlábú lovaidat, unikornisaidat, kacifántos ördögfiguráidat, kecskebakjaidat, manókáidat csodálom, ahogyan átfordulnak a látható világunkba. Valahol (és talán a leginkább) festői világodat Szűgyi Zoli haikuverseihez rokonítanám, mert hozzá hasonlatosan az aprónak tűnő, ám rejtelmes csodákat fogod fel, és ezen felfedezettjeidet miniatűr ékszerdobozkáidba rejted, egyedivé teszed…
Relikviává teszitek, avatjátok, és szerényen felmutatjátok őket nekünk.
De mindenképpen értelme lenne a művészettörténeti rokonításoknak is, persze…
A korai reneszánszból felívelő, még tökéletlennek mondott perspektivikusságot épp hogy felfedező, fejtegető, tanulmányozó és néhanapján lehetetlen módon megfordítva használó mohazöld árnyalatokat teremtő Paolo Ucellótól Csontváry álombéli titokzatos magányos cédrusáig, vagy a nemrég ellopott, borzasztóan drága, szerelmeseket ábrázoló festményéig, vagy még inkább a magyarok történelmi magány(osság)át sejtető/megjósló/idéző mágikus, delejes világáig terjedhet a Te gondolatmeneted…
A középkori Itália langymeleg mohosságától, mediterrán mezeitől a híres Pannónia nemes lelkületű Hunyadi Mátyásának a reneszánsz tavaszába nyíló lapályosságáig, vagy éppenséggel a valaha boldognak mondott, ma kevésbé vadregényes huzatosságáig.
Én azonban úgy látom, hogy leginkább az ősködökből előburjánzó, rejtelmes lényeidtől az álombéli szentekig, a profán angyalokig terjed figyelmed. Csendes szemlélődéseid közben az álombéli, ködbe burkolt, alig kicsomagolt, leheletfinom tájaid titkait, rejtélyességeit (rejtélyességedet) talán magad sem akarod teljességében megmutatni, vagy kiismerni teljes egészében. (Folytatjuk)
Kissé belebonyolódva lírai szösszenetembe, végül is csak mostanában olvastam el a Tolnai Ottó írását Rólad. Valahogy elkerülte a figyelmemet, nem is tudtam esszéisztikus töprengéséről, amellyel megtisztelt Téged. Az utóbbi időkben valahogy kimaradtam örökösen tépelődő titokfejtéseiből, érzékeny merengéseiből.
Így az általa aposztrofált angyalfestő életéről is kevesebbet tudtam… És nem eleget arról, aki most képlékennyé, közérthetőbbé vált rejtett énjének/életének főbb állomásaival: kezdve a hódsági magányától Belgrádig, Újvidékig s (talán) legvégső stációjáig, Bajáig. De fogalmazhatjuk így is: Mácsvától Milánóig… vagy: Makótól Jeruzsálemig…
Írásban sokszor szinte az unalomig lassú vagyok. Nálam egy írás néha hetekig vagy hónapokon át is készül, mert modorosan terjengős tudok lenni, és élményszerűen, aprólékosan tanulmányoznám azt, ami érdekfeszítő és fontos lett a számomra. Nemcsak körülírni kelletik: de főként érzelmileg belemászni a téma velejébe. Ha ez sikerült, tudom, jó helyen járok…
De ez a fajta tanulmányozás nem feltétlenül abban nyilvánul meg, hogy Milánó és Isola Bella fátyoltisztelő kékje, moszatzöldje, égett sziénája: ködös derengései, a reneszánsz Leonardójának sfumatója lenne. (Ha csak erről lenne szó… de sokkal több ennél…) Művészettörténeti vonatkozásában is a legérdekfeszítőbb.
Nem, most a történelmi vagy még inkább a mitológiai múlt homályából előmerészkedő, megfejthetetlen angyalaid érdekelnek. És a ködellő álmokból előtüremkedő ős-állat-képeiden sokáig elmerengek: háromlábú lovaidat, unikornisaidat, kacifántos ördögfiguráidat, kecskebakjaidat, manókáidat csodálom, ahogyan átfordulnak a látható világunkba. Valahol (és talán a leginkább) festői világodat Szűgyi Zoli haikuverseihez rokonítanám, mert hozzá hasonlatosan az aprónak tűnő, ám rejtelmes csodákat fogod fel, és ezen felfedezettjeidet miniatűr ékszerdobozkáidba rejted, egyedivé teszed…
Relikviává teszitek, avatjátok, és szerényen felmutatjátok őket nekünk.
De mindenképpen értelme lenne a művészettörténeti rokonításoknak is, persze…
A korai reneszánszból felívelő, még tökéletlennek mondott perspektivikusságot épp hogy felfedező, fejtegető, tanulmányozó és néhanapján lehetetlen módon megfordítva használó mohazöld árnyalatokat teremtő Paolo Ucellótól Csontváry álombéli titokzatos magányos cédrusáig, vagy a nemrég ellopott, borzasztóan drága, szerelmeseket ábrázoló festményéig, vagy még inkább a magyarok történelmi magány(osság)át sejtető/megjósló/idéző mágikus, delejes világáig terjedhet a Te gondolatmeneted…
A középkori Itália langymeleg mohosságától, mediterrán mezeitől a híres Pannónia nemes lelkületű Hunyadi Mátyásának a reneszánsz tavaszába nyíló lapályosságáig, vagy éppenséggel a valaha boldognak mondott, ma kevésbé vadregényes huzatosságáig.
Én azonban úgy látom, hogy leginkább az ősködökből előburjánzó, rejtelmes lényeidtől az álombéli szentekig, a profán angyalokig terjed figyelmed. Csendes szemlélődéseid közben az álombéli, ködbe burkolt, alig kicsomagolt, leheletfinom tájaid titkait, rejtélyességeit (rejtélyességedet) talán magad sem akarod teljességében megmutatni, vagy kiismerni teljes egészében. (Folytatjuk)
Sámán-tánc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése