33. Pétër László: A szókimondó művész 2. rész

TOLLRAJZ
Benes József grafikáiról
2.rész

Első emlékeim zsenge ifjú koromban, az akkor immár Magyarországon élő Benes Józsefről, a muzslyai művésztelepről valók. Ott 1976-tól Rácz János, Sziveri János, Barta József, Sziveri Rózsa, Fenyvesi Ottó, Szűgyi Zoltán, Juhász Illés, nagyjából az akkori ifjú Új Symposion-isták egész hada, és persze Gyuráki Zsiga, Papp Feri, Jánosi Laci, Berki Guszti, a temerini ifjú titánok gyülekeztek az akkoriban, induló, de a temerini TAKT javára végül szerepét átengedő ifjúsági avantgárd művésztelepünkön.

Benes József – a szerző illusztrációja

De találkoztam vele a későbbiekben is: a Forum épületének folyosóján, ahová barátaihoz látogatott el. És emlékszem, hogy egyszer a temerini TAKT-ra is eljött, éspedig az ifjú tehetségeket folyamatosan istápoló, bátorító Ács József és talán a művésztelep-szervező Hevér János kedve miatt. Hogy megnézze, mit csinálnak a fiatalok, hogy – esetleg – egy „eligazító” előadást is tartson. A szervezők erényeinek egyike az volt, hogy képesek voltak ismert képzőművészeket, művészettörténészeket, írókat is megszólítani, és rábírni, mozgósítani őket a fiatalok kedvének, alkotói vágyának fokozása érdekében. Meglehet, hogy akkor az előadásból nem lett végül semmi, de az bizonyos, hogy Benes immár híres-hírhedt anekdotázó és kedvcsináló képességének, szenvedélyesen vagy kedélyesen vitázgató, társalgó tehetségének is a bátorító szándék volt a lényege: és igen jóízű, jókedvű és hangulatos volt a látogatása.
KÉT KIS ZENTAI TÁJKÉP
A későbbi emlékeim a nyolcvanas évek elején folytatódnak, amikor már kezdtem megismerni a néha furcsa ízvilágú, sokféle, ám jól felismerhető közös vonásokat is megörökölt délvidéki magyar művészetet, amely azóta is számtalan boncolgatni való, megválaszolni érdemes kérdést vet fel bennem.
A délvidéki táj varázsa sohasem enged el bennünket…
Akkoriban épp az egyik újdonsült fényképész barátomat, Hagymás Istvánt kísértem haza a temerini TAKT nyári táboráról. Pontosan azzal a céllal, hogy a zentai múzeum gyarapodó képzőművészeti gyűjteményében megmutathassa nekem Benes Józsefnek két, számára roppant fontosnak tűnő, akkor kiállított festményét, amelyeket nagyon szeretett és csodált. A zentai Tisza-partot ábrázolták, erősen síkszerűsítve. Pontosabban: a túloldalt, talán nem is a Tisza, hanem a Léthe folyó túlvilági túlpartját… Csontváry szimbolizmusának kései hatását vélte bennük felfedezni!
Ez nyilván költői túlzás is lehetett, habár a gondolatot azóta egyre hihetőbbnek találom… A szimbolista töltetű alkotói törekvések leginkább az egyéni stílusjegyek felett uralkodnak, és elsődlegesen valamely vezéreffektusra, frekventáló jellemzőre összpontosítják a figyelmünket. Képesek monumentalitásérzetet kelteni, és ebben van a legfőbb erejük is… A rokonító szándék is és a rokoni vonzerejük is épp ebben a sallangmentessé változtatott, hatalmassá vált életérzésben rejlenek.
A képeket pedig megnéztük, kielemezgettük.
Benes akkor annyira fontossá vált a számunkra, hogy még aznap megnéztük a hotel ebédlőjében az Ács Józseffel közösen elkészített, impozáns, kétrészes freskóműveiket is: az 1697-ben lezajlott dicsőséges Zentai csatát, mely képnek „kétnyelvűségéről” történetek kerengenek, és a könnyed témájú, ám felettébb fajsúlyos Kocsmai jelenetet is… A Zentai csata vázlatait Benes, míg a Kocsmai jelenetet Ács tervezte meg. Nagyszerű munkák, ám a legérdekesebb dolog bennük mégis az, hogy a közös kivitelezés eredményeként a két mű stílusjegyeiben is ikertestvérré vált. Azóta is éltetik kettejük erős szellemi rokonságát.
A Royal Szállóban nem csak a páros óriásfestményekkel ismerkedhettünk meg. Benes Tiszavirág sgrafittója is ott látható, Tóth József költő verseitől megihletve. Igaz, hogy azóta már áthelyezték a recepció fölé három részre vágottan, majd újra egybegyógyítottan, a terem régi közfalának elbontása miatt. A művet azonban nem engedték megsemmisülni.
Benes Józsefnek akadtak még köztéri művei: a becsei általános iskola Plasztikus fala 1975-ben, a Tornyosi színezett fa emlékmű 1976-ban, a Bakteriofág tűzzománc mű 1982-ben készült el Szegeden.
AZ ANEKDOTÁZÓ MŰVÉSZ
Jóval később, 2003-ban úgy esett, hogy Benes Józseffel együtt, meghívott grafikusként én is dolgozhattam a Lendvai nemzetközi képzőművészeti táborban. A bukovinai székelyek védelmezőjének, Hadik András édesapjának városában, Hadik Mihály törökverő hadvezér megvédett várában.

(Műholdtáj)

Itt sokat beszélgethettem Benessel, mert a lendvai vár egyik közös, romos állapotban lévő alagsori műtermében dolgoztunk mindketten, ahol a bennünket meghívó intézményigazgató, Gerics Ferenc folyamatosan jófajta lendvahegyi nedűkkel, kiváló fehérborokkal traktált. A vidék talajösszetétele és az éghajlati viszonyok nem igazán felelnek meg a vörösborfajtáknak, ezért soha nem is erőltették az oltványtelepítésüket. Megmaradtak az ízes-tüzes olaszrizlingnél, elegáns chardonnay-nál és a kiváló lendvai tramininál.
Míg Benes József egy elfogadható szitanyomó gépnél, én Gálics István nagyszerű, a múzeum által megörökölt rézkarcprésén küzdhettem. Küszködtem is vele, nem volt könnyű Gálics István kezének nyomán dolgozni a hatalmas présen. Állandóan a lepkéi röpködtek lelki szemeim előtt…
A műteremben csak ketten dolgoztunk, Benes József alig pár méterre tőlem gyakorlottan, könnyedén szitázott… Ekkor meggyőződhettem arról, hogy semmi túlzás nincs abban, amit művészünkről állítanak. Türelmes, életvidám, barátságos és felejthetetlen jó humorú anekdotázó, aki zsinórban tudja mesélni a zentai, szabadkai, topolyai művésztelepi élményeit, vagy az Újvidéken, Belgrádban, Párizsban, Kecskeméten vagy Budapesten megélt művészkalandjait.
Ha a népi kultúrában lenne otthon, élő mesefaként emlegetnénk. Ráadásul igen hatásosak a történetei, mert a hangsúlyt, pontot is mindig oda teszi, ahová kell.

JELKÉPISÉG, MONUMENTALITÁS
Az imént felemlegetett régi, kisméretű olajképek pedig, amelyek a zentai Tisza-partot ábrázolták, valamiféle monumentalitást sugároztak. Mágikusan vaskosnak, kontúrosságukkal visszafogottnak, mégis elnagyoltnak tűntek. Kompozíciójuk egyszersmind azt a szimbolizmust sejtette, amely a későbbiekben sajátja is lett a később már gyorsulásban lévő, erőteljes hatású szitanyomatokat préselő benesi opusban. Azok a megkötözött, bugyros testű torzók, amelyeket megálmodott, egy lecsupaszított, majd eldurvított életérzésből fakadtak. Végül ezek a sok esetben riasztó, túlhízott kőtömbnek, bugyros zacskónak hihető kötözött testek, jó pár esztendeje, immár fóliasátrakként épültek be a tájba… Mára immár pálcikaszerűvé, botsáskaszerűvé változott, növényivé lett formákká alakultak át! Mert manapság immár rovarnak vagy épp növényi törzsöknek látszó kreatúrái is vannak. Benes képeinek nem ritkán sokkoló a hatásuk: ám a lényegük, mondandójuk és a hatásuk szinte alig változott. De nem ismétlődések, hanem újratermelődések, metamorfózisok. Az eljellegtelenedés, a személytelenné válás és a személytelenné vált fájdalom érzetét keltik.
A keretet feszítő, bodrozó táj meddő ajándékai, amelyek lassan elenyésznek, belesüppednek az alföldi tájba…
TÖRÉSEK ÉS RÁNCOK
Benes Józsefről sokan tudják, hogy pályáját politikai színezetű, őt megfélemlíteni igyekvő törekvések immár kezdetekor kettétörni igyekeztek.

(Haláltánc)

Friss diplomásként ugyanis előbb a Zentai Gimnázium rajztanáraként, majd a zentai múzeum munkatársaként dolgozott. A helyi képtár vezetésével bízták meg, ahol a gyűjtemény szaporításán kívül, a kiállításokon, képbemutatókon kívül hamarosan irodalmi művésztársaságokkal is programokat kezdett szervezni. Ebből lett a baj. Valamiféle gyanúba keverték. Egy idő után a helyi pártbizottságban kegyvesztetté válhatott: végül már házkutatást is tartottak nála, és állítólag még börtönbe is csukták nehezen megokolható felforgató tevékenykedésért… Ma már nehezen érthető, ám a fiatal, szabad szólású művészember ügye politikai színezetet kapott. Normális időkben az, amit tett vagy nem tett, mondott vagy nem mondott, sima köznapi fricskázás lehetne. Meglehet, Benes Józsefet egykoron valamiért, talán ártalmatlanul szarkasztikus megjegyzései miatt távolították el a galériából és egyúttal a Délvidékről.
Valami hasonló dolgot műveltek a nyolcvanas években Sziveri Jánossal is. Ő vidékünk költőóriásává vált, ám végül igen korán az életével is fizetett, talán épp a Villonhoz fogható rebellissége, dacossága és a rendszert nem tisztelő nemtörődöm ellenállása miatt.
Évtizedeknek kellene eltelnie még, amíg az egykori hatalom gépezetének kiszolgálói, túlélő végrehajtói belátnák, hogy hibáztak.
Mindenesetre Benes még 1978-ban távozott Jugoszláviából, és azóta Magyarországon él. Veszíteni bizonyára veszített valamit. Az otthon közelségét, a megszokott közösségének szeretetét.
Mégis, a sors kegyetlennek tűnő kényszerítésében amennyit veszített, ugyanannyit nyerhetett is. Élettapasztalatot az új közösségektől, rácsodálkozó biztatásokat az új művészbarátságoktól. És amit magával vihetett, az megtermékenyítő hatású volt.
(folytatjuk)
2012. június 11., hétfő, Magyar Szó, Üveggolyó melléklet