34. Pétër László: A szókimondó művész 3.rész

TOLLRAJZ
Benes József grafikáiról
3.rész

MŰVÉSZTELEPI SZEREPLÉSEK
Benest Magyarországra telepedése után is egy tucatnyi otthoni művésztelep visszatérő vendégként fogadta. Ahogyan egykor, 1958-tól az 1952-ben létesített zentai művésztelep tagjává vált, úgy a topolyai, óbecsei, écskai, Magyarországon a mártélyi, a makói művésztelepek munkájában is sokszor részt vett.

Régi grafika

Egy korábbi időszakban még a Zentai Művésztelep vezetője is volt. De egykor a zentai Első kísérlet néven elhíresült avantgárd képzőművészeti csoportban is dolgozott, amely Ács József fejéből kipattant ötlet volt.
Ács József ugyanis hitt abban, hogy a művészeknek is részt kell venniük a dinamikusan fejlődő társadalom újjáépítésében. Ehhez, úgy tűnt, a legjobb receptúra, ha a haladó szellemiségű szocialista országvezetéssel karöltve, közös szemléletmódban, azaz szolidaritásban, munkát vállal fel az „emberarcú” társadalommal. Ács József szándéka naivitásában is tisztességes, ám okosan kétirányú volt. Ami erőltetett volt az ötletben, abból is igyekezett valamiféle előnyt kovácsolni a művésztársadalom számára.

Így például az ötlet fonáksága, hogy a művész a termelői folyamatokat „felügyelheti”, elemezheti és serkentheti a maga eszközeivel. Nem vitathatjuk azonban, hogy számára is úgy tűnt, hogy az időszerű művészetnek a gazdasági, társadalmi és termelői kérdésekre is választ kell adnia.
A csoport hurráoptimizmusa néhány évig eltartott, de a főként Ács József által szorgalmazott működtetése már 1971-ben bevallatlanul is kudarcot vallott.
Ő maga is részben csalódhatott. Mindenesetre a csoport munkájában részt vevő alkotók, művészbarátok mindeközben külön opusaikkal a művészi élbolyokba törtek: akkorra már igen nagy ívű volt a munkásságuk.
HOGYAN LEHET REALISTA A SZÜRREALISTA?
A szürrealista és szimbolista törekvéseiről megismert Benes markáns képi világa a kezdeteknél is magában hordozta néhány korai meglátását, rajzi alapvonását. A torzó, a groteszk és a tragikus abszurditásában találta meg első igazán bravúros témáját. Holott vannak, akik tanácstalanul tárják szét a kezüket, és értetlenül állnak felkiáltójel-szerű képei előtt, néha pusztán a sokszor kíméletlenné fajuló témái miatt is.
Pedig kézenfekvő lehet (lehetséges-e?) a képi brutalitás magyarázata.
Benes talán úgy átérezte a ’44-es atrocitások súlyát, hogy a későbbiek során képtelen volt szabadulni a témától: ha személyesen nem is élte át az ártatlanok meghurcolásának égbekiáltó igazságtalanságát, nem tudta véka alá rejteni rettenetérzéseit a háború végén elkövetett délvidéki (és főképpen a bácskai) vérengzésekkel kapcsolatosan.
ECCE HOMO!
A Tisza mentén megszenvedett, szomorú némaságba burkolt és kővé vált riadalomba ágyaztatott szörnyű kivégzések emléke. Amiről nem szeretünk beszélni, de mégis: Kell.

(Madárijesztő)

Meg kell jegyezni az ártatlanok igaztalan mártíromságát: azokét, akik nem tudták, de nem is akarták megtagadni anyanyelvüket, hiszen bűntelenül vészelték át a háború vészkorszakát. Ezért aztán zsákba varrtan, rozsdás drótfüzéren lógva, bevarrt szájjal, kivert fogroncsokat kivérező véres ínycsonkokkal fulladozva, ezer kínos halált halva fejezték be életüket a Tisza menti kubikosgödrökben vagy a Tisza hűs folyamának iszapos ágyában. Mi ez, ha nem művészünk örökösen visszatérő motívumrendszerének egyik tartozéka? Benes, úgy tűnik, nem volt hajlandó feledni: és a néma tanú hitvallása, hithűsége a legerőteljesebb tanútétele az égbekiáltó igazságtalanságok megtörténésének.
Akiknek azonban szégyellniök kellett volna magukat akkoriban és a későbbiekben, a mai napig nincs egy cseppnyi szégyenérzetük. A művész szenvedjen miattuk is… A történelmi emlékezet kiaknázásával azonban ma sokan foglalkoznak, és talán képesek lesznek helyrebillenti az igazságtalanság összes szégyenoszlopát, és talán sikerül mégis örök időkre rásütni a bélyeget az egykor vérengző fenevadakra.
Ily ereje lehet a művészetnek is. És talán ebben a témakörben rejlik a saját magáról valló Benes József jelképes realizmusa is. A megtörténtekről valló tanú realizmusa valóságos, és összecseng a szimbolista szürrealizmus maradó hatásával. Mert együtt képes hatni azzal a képzelőerővel, amellyel Benes minduntalan felfedi a takargatnivalót. Állítása tehát, hogy ő egy Realista, egyenlő a való, az igazság kimondásával, és mindazzal, ami ebben az értelemben feltétlenül igaznak is bizonyul.

(Cím nélkül)

Benes józanult világlátásának egyik fő pillértét e témakör adta meg. Az agyonhallgatott, mégis hamisíthatatlan és megcáfolhatatlan bizonyítékok jegyében.
KÍMÉLETLEN JELKÉPEK
Vizuális élményünk a benesi festői, grafikai megfogalmazások nyomán az, hogy erőteljes tartalmi szimbolikákon keresztül érezzük átütő erejű kompozícióit. Mert ha mikrorealista módon is, de egy-egy jelképivé duzzasztott motívuma megragadja a figyelmünket. Az pedig nyomban átütő erejű hangsúlyt kap. Benesi jelképpé váltak az amorffá alakuló torz arcok, a szenvedő vigyorba burkolt, bevarrt szájak, sebek, testnyílások, a fájdalmasan megduzzadt, bugyorszerűvé vált korpuszok, az emberi vagy állati törzstestek, a végtagszerűvé váló, erősen megnyúló vagy karéjba hajló végtaglények. Alkotónk a krisztusi szenvedés stációit képes átélni. És nem kímél bennünket, közönségét sem, megélteti átéléseit velünk is. Nem spórol az idegeik táncoltatásával, és soha nem kegyelmez azoknak, akik a művészetet csupán a szépérzékünk könnyed játékának tekintenék. Azokkal sem kivételez, akik immár a megélt XXI. század szenvtelen szemfényvesztését, a szórakoztatóipar-jellegű, tarka üresjáratokban kifulladó, unalmas, kényesen kényelmes rigolyáit keresik napjaink művészeti vonulataiban.
MODERN DIKTÁTUMOK
Benesnél nem (csupán) arról van szó, amit a modern kor diktátuma nagy kihívásnak tekint: a békeidők nemtörődöm, önzésekbe, együgyűségbe bugyolált naivitását. A múlt elfekvő igazságtalanságait csomagolja át mai formákba. A téma pedig örök maradt nála. A variánsokat azonban számba vesszük, a formailag megújuló mondanivalót feltérképezzük. Benes ugyanis soha nem pihen, mindig újít. A benesi figurák ezért néha pőrén virítanak, máskor bugyrosan, szorosan lekötözve virítanak, és szinte szenvednek izzásukban… Néha pedig csak némán beleolvadnak a tájba. Ez a mágusi játék egyfajta imaginárius keretrendszere grafikáinak.
A tájak sem igazán sokfélék: általában simára visszafogottak, lecsupaszítottak, lepusztultak, a végtelen(ített) folyamok határtalan, sokszor töredezett partoldalain, vízpartjain.
Talán egy túlvilági Tisza: Kharón alvilági hajósára váró partjain.
A TÁJJAL EGGYÉ VÁLVA
Végtelen fóliasátrak hömpölyögnek emberi jelenlétre utalva, emberi életeket magukba zárva.
És megérinthetjük újra az alföldi táj vonulatát, mezőket, felszántott földeket, a megsebzett tájat is.
A kötegelt, összegöngyölt műanyag bálái, bugyrosra kötözött bálatestei, abroncsba fogott göngyölegei megkötözött emberi testekre emlékeztetnek. Ha a megsejtéseink ködösek is, érzületünk azonban nem csal, Benes utalásai egyértelműek. A mélypont ünnepélyét látjuk, miként Pilinszky Jánosnál is.
Benes a földbe ágyazás mozzanatait jeleníti meg: egyrészt a modern termelés eszközeként ismert fóliák bugyrai, másrészt a bugyrossá torzított, megkötözött, ormótlanná duzzadt emberi korpuszok tömege: mindkettő talajba ágyazva, földbe ásva, temetve. Torz figuráit negatív tartalmú szimbólumként emlegették valahol. Benes az utóbbi években erősen megnyújtotta, kiflibe csavarta, hajlította, meggyötörte. A leszíjazott, feldagadt bugyrok csillapodtak, a figurák lecsupaszodtak, sarlószerűvé, cipókká, kőtömbökké vagy éppenséggel szorongást keltő élettelen növényi kinövésekké, esetleg botsáskaszerűvé váltak. És mára ez a karcsúsítási módszer amorffá tette a benesi tájakat is: csupa derengés, színes ködcsillám, időtlen (idétlen üres) tér…
Terek, melyek felszívják, feloldják az emberi gnómok és gólemek sarjszerű kinövéseit, akár karomszerű nyúlványait… vagy babhüvelyre, kukoricacsőre is emlékeztető korpulenseit, torz, gombostűfejű lényeit.
SZÍNTISZTA IMAFÜZÉR
Benes visszafogott koloritja is megváltozott, a xerox-másolatokat régebben sokszor átszínező, a kompozíciót takarószínekkel kisegítő módosító elemek helyett immár egyre inkább nyúl a modern színes szitanyomat szinte túlfűtött koloritású újult lehetőségeihez.
Eme új lehetőségnek a behatárolt pereméig jutott el, és kísérletezik tovább. Egyre kifinomultabb, bársonyosodó, megbékélni látszó tájakba ágyazza és bontogatja formáit. A kompozíciója azonban rusztikusan egyszerű, letisztult maradt. Benes immár a jelzésértékű háttértáj térvilágát, feszített-bodrozó síkjait, derengő lankáit kutatja, ugyanakkor az egyre nagyobb méretű – teret feszítő, lepedőnyi – kompozícióit teregeti előttünk mindmáig.
És a lényegi mondandója nem változott…
Mindmáig ugyanazokat a motívumokat ismételgeti színtiszta imafüzérként.

(VÉGE)
2012. június 18., hétfő, Magyar Szó, Üveggolyó melléklet