40. Pétër László: MIRKÓ (1. rész)

Tollrajz II.

Megkülönböztetett figyelemmel...

Nem is oly régen Molnár Imre-Mirkó művészi pályájának első stációiról Zsáki István festőművész, a Topolyai Művésztelep házigazdája beszélt lakonikus tömörséggel, megnyitva Imre egyik kiállítását az Art Gallery-ben. Egy másik kollégája, Gyurkovics Hunor munkásságáról felemelő szép gondolatokat közölt az Aracs folyóiratban... Nem oly meglepő, hogy egynémely művészember művésztársai munkásságát kíséri nyomon, azonban a nyilvánosság előtt kevesen fejtik ki igaz véleményüket. Kollegiális és egyben baráti gesztus azonban, ha ilyesmire vállalkoznak, és korszakaikról, opusaikról jól tájékozottan ésszerű, élvezetes, találó, pontos és elismerő gondolatokat tudnak mondani. Jelentősek e gondolatok a művész számára, talán jelentősebbek annál, amit a kritikus mond, és mondandója a közönség számára is egyaránt hihetőbbnek tűnik, még akkor is, ha alapjában véve a műkritikusi elemzés a mérvadóbb és szakszerűbb... A sziváci születésű művész a szegedi Juhász Gyula Főiskola képzőművészeti szakán végezte tanulmányait 1988-ban. Grafikus és festő egyszerre. 1990-től Szabadkán dolgozik rajztanárként. Közösségi alkotóember, és lehetséges, hogy képzőművészeti munkásságának egyik komoly sarkallója az azon művésztelepeken való alkotómunka, amelyekre évente visszajár. Különös varázsa van a közösségben alkotásnak, mely derűs és egészséges dolog, mely során olykor eruptív természetű, olykor visszafogott ünnepélyességű versenyszellem alakul ki a művésztársak között. A szellemi pezsgésnek kultikus helyei a művésztelepek, és ezért boldog lehet az a művész, akit évről évre visszavárnak valamely művésztelepre vagy alkotótáborba. Ez ugyanis elismerésüket jelzi, művészi pozíciójuk elismertségét, és a valahová, valamely alkotói közösségbe tartozásukat is erősíti. Mirkó többek között a Mártélyi, az Ó-Moravicai, és a Tállyai, Művésztelepek meghívottja is volt már. Mostanság, évről évre a Makói és a Zentai Művésztelepekre hívják. A Q csoport és a 9+1 tagja volt, ma a zentai Grafikai Műhelyé. 1997-től tucatnyi egyéni kiállítása volt Szabadkán, Újvidéken, Szivácon, Budapesten, Dunakeszin, Topolyán, Makón. Számtalan közös kiállításon vett már részt: a Vajdaságban, Szerbiában, Magyarországon, Macedóniában, Montenegróban, Bulgáriában, Spanyolországban, Törökországban, Romániában, stb. 2007 óta a Vajdasági Képzőművészeti Szövetség tagja. Alkotói tevékenységével többek között Ninkov Kovačev Olga és Kerékgyártó István művészettörténészek, Torok Csaba író és Gyurkovics Hunor képzőművész is behatóan foglalkoztak. Balázs Arth Valéria, nagyszerű munkájában, a Délvidéki Magyar Képzőművészeti Lexikonban írt róla megkülönböztetett figyelemmel, a Magyar Szó hasábjain pedig nem oly régen, Csík Mónika költő elemezte grafikáit élményszerűen, élvezetesen, olvasmányosan...

Mirkó már alkotói pályafutása elején szakított a látványhoz szolgaian kötődő hagyományos megjelenítési módokkal. Főbb technikái melyekkel időt nyerhet kifejtésükhöz, megvalósításukhoz: a linómetszet és az akvarell... Mindenképpen fő vonulatához kell emelnünk tus-toll rajzait is. Élményszerű ötlettárát mindig magánál hordja, vázlattömbjei hemzsegnek a jobbnál jobb ötlet-jegyzeteknél, melyeket a későbbiekben „kibont”, de ezek önálló rajzokként is jól funkcionálnak. Művészetét a nyolcvanas évek közepétől a 90-es évek elejéig tartó periódusában kemény tárgyiasság jellemzi. Ám a felfokozott expresszivitás is észlelhető munkáin, olykor valamiféle erőteljesen szimbolikus, vagy még inkább: metafizikai erő hatja át a kompozícióit, melyekben háttéranyagként sűrűn ábrázol valamiféle szerves anyagnak tűnő (növényi, állati?) csírákat, magvakat, indákat, fonadékokat vagy inakat... Deszkatörmeléket, széteső, széthulló kerítés-, és abroncsszövedékeket. (Ezek mintha Noé bárkájának maradék eresztékei lennének...) Egy jól felismerhető stílusegységbe rendezi motívumait. Mindenkor jól felismerhető alkotásai vannak: bárha a széteső és/vagy éppenséggel összeálló univerzumot, a mikro-, és makrokozmosz eresztékeinek, abroncs-kötegeinek látványos perfor(m)álódását, vagy a kozmikus sűrítményt, légies vagy légtelenített közeget benépesítő szellem-lényeit, furcsa mitikus alakzatait, celluloid-fonadékait, kreatúráit, báb-játékait, bábfigura-istenségeit ábrázolja...

És szürrealizmus...

Némelykor a mágikus realizmust, és a csodálatos Maurits Cornelis Escher tótágas világának rafinált labirintusait, vagy Orosz István megzakkant, csavart légtereit, az „oly mindegy, mely oldalról szemléljük” közegét juttatja eszünkbe. Azonban Mirkó metafizikai tulajdonságokkal is bíró kompozíciói elsősorban, erőteljes szürrealisztikus töltéssel bírnak, és fokozottan nyomon követhetők a kompozíciót bármi áron uralni akaró álomszerű alakzatai, képzetei...

A szürrealizmus, melyről a két világháború között kialakult megfogalmazás szerint kellene beszélnünk, a stílus és az ideológia egyvelege. Keletkezése, középkori és újkori előzményeit tekintve, nem mai történet. Az álomkergetők kenyere ugyanis az ember mindenkori zabolátlan képzelőereje miatt jóval régebbi, mint gondolnánk... Ha csak a Van Ayck testvérek (Hubert és Jan) szokatlan képzelőerejét, Brueghel vad és gátlástalan fantáziaképeit vagy William Blake hol vad, hol a paráznaságig felfokozott, hol mélységes vallásos áhítattal megfogalmazott, hol kihívón-mívesen szimbolikussá tett grafikáit, illusztrációit említjük meg példaértékű előfutárként, világosan láthatjuk azt, hogy a túlburjánzó gondolkodás az álmok, a bibliai történetek, vagy éppenséggel a hiedelmek és a babonák által, valamint a túl erőteljesen működő emberi képzelőerő miatt, ősidők óta hallatlan erejével végigvonul a művészi ténykedéseken. Úgy tűnik, hogy a XX. sz. első felében érkezett meg a valós megszületésének pillanata. Ekkor, erőteljesen kikristályosodva, oly erőnléti pozícióba került a baloldali kötődésű rebellis dadaizmus felfokozott tevékenysége nyomán, hogy a két világháború közötti Franciaországban, később Németországban és másutt is, erőteljesen manifesztálódott, megéledt, megerősödött és ezúttal ténylegesen népszerűvé váltan tarolt... Létrejöttének oka, hogy az első világháború befejeztével nem oldódtak meg az ellentmondások a polgári társadalmakban, hatalmas elszegényedett néprétegek keresték igazukat, és a robbanásig duzzadt gazdasági, társadalmi feszültségek miatt, Oroszország után végül éhséglázadásos forradalmak törtek ki Európa más országaiban is. Itt kell rácsodálkoznunk arra a tényszerűségre, hogy a szürrealista törekvések a művészi érzékenység eme fellegvárából, ellentmondásosan épp a materializmusban tobzódó politikumot támogatták, és ez teljesen új vonás volt, hiszen a művészeteket eleddig általában nem a materializmus légköre uralta... Mindenesetre, a huszadik századi társadalom-politikai fejlemények olyan kényszerű gyomorkorgásos mozgásokat indítottak el a művészetekben is, amelyek az alkotók politikai eszmevállalását, szókimondó bátorságát és józanságát tették próbára. Így a Németországban megébredő expresszionizmus új valóságként, elsőként a Híd (Die Brücke) csoportosulásával fogalmazza meg társadalomkritikáját. Mellesleg említjük meg, hogy e forradalmi csoportosulás a grafikát, elsősorban a fametszetet (a későbbiekben: linómetszet) egyenrangúnak tartotta a festészettel és szobrászattal... De ugyanakkor a francia szürrealisták is hasonló kritikai elgondolásokból, az egyre inkább eldurvuló társadalmi történéseket figyelték meg és vették alapul, valójában politikai szélsőségességek érzetével viaskodva fogalmazták meg frissiben alakított stílusegyvelegüket. Talán rossz előérzettel, némi ellentmondásokkal, de heroikusan... Mindeközben megfogalmazva egy újabb világégéstől való félelmüket is. A társadalmi igazságtalanságok ellen tiltakoztak, miközben az újabb káosztól is rettegtek. Újabb zűrzavarokat jósoltak meg és balsejtelmeiket fogalmazták meg alkotásaikban: forradalmi terrort gerjesztettek, ugyanekkor pedig szabadságért, világszabadságért kiáltottak...

Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2013. március 25.