Révész,
fényárnyékba kapaszkodva
(Révész
Róbert fotóművészről)
Ha
felütjük a Kortárs Magyar Művészeti Lexikon harmadik kötetét (Enciklopédia
Kiadó III, Budapest, 2001.) Balázs Arth Valéria tollából eredő mondatokkal
szembesülhetünk, melyekkel ekképpen sommázza Révész Róbert folyamatában alakuló
életpályáját, a kezdetektől fogva:
1991-től Magyarországon él,
szabadfoglalkozású fotográfus.
Munkásságának főbb ciklusai: fotografikai kísérletek, napsugaras
oromfalak a Dél-Tisza vidékén, dzsessz-zenészek, a zentai zsidó temető, az
aracsi romtemplom, a Szegedi Kortárs Balett, színházi (és táncszínházi) fotók
készítése. Könyvillusztrációkat, plakátokat készít, képei katalógusokban,
színházi folyóiratokban jelennek meg…
Nyilvánvaló, hogy e három
kiragadott mondatba tömörített művészi pályát számos kiegészítő elemmel kell
kibővíteni ahhoz, hogy megközelítőleg megkapjuk azt a szimbolikus képletet,
mely fotóművészünket tényszerűen vagy legalább is hihető módon, bemutatja. Nos,
Révész Róbert indulásától a Bika jegyében születettek kitartó és makacs
küzdelmeivel szembesülünk. Erre utal nyughatatlan ténykedése. Mellesleg, Révész
Róbert kiváló etno-zenész. Nem annyira mellesleg pedig, feltűnően vérbeli
fotóművész.
Külső és belső küzdelminek
folytonosságát, megszakíthatatlan, láncszerű folyamatát, Révész lakonikus
nyugalmával jellemzi. Látszólagos higgadtsága csak felszíni máz: alkotói
fellángolásai, szellemének nyugtalansága, örök-járása jól körvonalazható, ha
megtekintjük műveinek fejezetekre tagolható sokaságát, ciklusokra tagoltságát.
E fejezeteket kilométer-köveknek is mondhatnám, melyek nemcsak témájukban,
hanem technikai fogásokban, váltásokban, csiszolódásban gazdagok. A Bika földes
jegyében született Révész, Prométheuszként lángot, fényt (fényt le-képező
gépet!) visz magával egy nedves közegű tér-idő reláción át. (Aszcendense az
Ikrek csillagjegy, szemben vele a Nyilas. Talán innen eredeztethető a benne
lévő tüzesség)… Mondhatnánk, evez és haladásában megvilágítja környezetét.
A vadász és a vad
E-világi vizsgálódásainak,
szemlélődő, felfedező érdeklődésének ragyogó szegmenseit, és gondolati
tisztaságát, következetességét, tisztánlátását és belső fegyelmét kell
megcsodálnunk. Fotósorozatain tétovaságnak jelét nem látjuk, nem is láthatjuk,
mert oly erős önkritikával rendelkezik, hogy addig nem süti el „fegyverét”, a
fényképezőgépét, amíg nem látja elérkezettnek az exponálásra érdemes
pillanatot. Mint valamiféle mágikus vadász, kivárja, amíg az általa meglesett,
kiszemelt „vad” a tisztásra ér, szabad szemmel is tisztán kivehető célponttá
válik oly módon, mintha aranymetszésszerűen ágyazódna be egy tájba,
tájkompozícióba. E pillanatban érdemes lőnie, illetve kioldania gépét. E
(belső) szabály(h)-ozás, és szilárd önfegyelme miatt érezhetjük Révész
alkotásait telitalálatnak, fény-hozományát átütő erejű, a szemlélődőt magával
ragadó mágikus, magnetizált, tekintetet vonzó világképeknek.
Hunor
és Magor?
Révész
Róberttel 1982 nyarán, majd majd 30 éve találkoztam először, amikor a délvidéki
ifjúsági művésztelepre berobbant fényképezőgépével. Akkor ugyancsak a
fényképezés mezején vadászgató fotós barátjával, a szintén zentai (később már:
Zen-Tao is,) Hagymás Istvánnal (akivel talán akkor frissiben, az épp Temerin
felé autóbuszon ismerkedett meg) együtt látogatott el a tehetséges ifjú
értelmiségiektől nyüzsgő TAKT-ra. Micsoda találkozás, micsoda véletlen ez?
Csodálkozna rá az is, aki a véletlenek által elősegített
sorsszerűségekben nem hisz…
A két
fotós oly mértékben egymásra talált, mint az íjfeszítők népének két mitikus
hőse. A testvér-ség, a vér-testség nem mindig fizikai értelemben érvényesül.
Nekem úgy tűnik, érdekes párhuzamba állítható Hunor és Magor, valamint Révész
Róbert és Hagymás István szellemi én-képe, képmása. A fogadott testvérek értő
tehetséggel alaposan felvértezett képlete és szimbolikája ugyanaz, csak más szellemi
folyamat következménye. Azonban a testvérek egymás iránti bolygó-szerű
vonzását, vonzáskörét és mozgását, az egymástól függetlenül működő, de egymás
vonzáskörében mozgó fizikai és szellemi tömegek harmonizálását tapasztaljuk meg
- ha „párhuzamba állítjuk őket”. Felettébb könnyű így döntenem, minthogy István
Révész Robi rév-képeinek egyik legkiválóbb tolmácsolója. Megérzésem szerint
bizonyára egyikük se bánja, ha nevük (mint ahogy képeik is) írásomban egymás
mellé kerülnek, egymás közelségében vannak.
Másrészt,
félelmeim is vannak, hogy Révész Robi művészi pályájának megfelelő
tolmácsácsolására talán nem leszek igazán képes, hiszen István róla készült
élvonalbéli karcolatát, melyet Robi kiállítás-megnyitó szövegeként írt, nem
találom felülmúlhatónak. „Überelni” elemzését azonban megkísérlem a saját
nyelvezetemen is elmondani, amit Révész művészi arcképén meglátok.
Együtt-hatás…A
Bika és a Szűz
Jó okom
van arra, hogy Hagymás Istvánt (Szűz jegyű) már írásom bevezető
szakaszában megemlítem. Ezzel nyilvánvalóvá szeretném tenni, hogy az ő
személyének fontosságát ki szeretném hangsúlyozni a révészi alkotói opus
kapcsán. A fényképész barátok között oly erős személyi, baráti és szakmai
kötelék van, amely művészi, zenei, sőt emberi megnyilvánulásaik mindenkori
párhuzamát jelzi. És bár világ-képeikben, akárha korai kísérletez(get)ő
munkáikban nem csak hajszálrepedésnyi, de szinte kozmikus méretű eltérések is mutatkoztak,
korán rájöttem, hogy egyazon spontán ráhangolódásukkal, egymást kergető
körkörös pályán mozognak. Ismerkedésüktől fogva érezhették, hogy itt valami
olyan baráti szövetség köthető, amely kettejük ön-azonosságtudatát egymás felé
kormányozza, és együtt-hatásuk csakis erősíti alkotói hitvallásukat.
Anno,
világképeik még kialakulófélben, oly mértékben egymás vonzáskörébe kerültek,
hogy ma már jól kivehetően egymás ténykedésétől függetlenül is
elválaszthatatlan kettősséget jelentenek. S bár eddig felmutatott eredményeik,
a képanyaguk egymásétól jól elkülöníthető, kikerekedett művészeti opus, a
szellemi rokonság minden körülmények között kimutatható. Pedig ma már egyikük
sem lakik Zentán. Hagymás István immár negyed évszázada a mai Szlovéniában, a
muravidéki Lendva szőlőhegyeinek jótékony árnyékában lakik, Révész Róbert pedig
megmaradt a szőke Tisza partján, és Szegeden él, szülővárosa közelében. Tehát
több száz kilométer választja el őket, de mintha az ikrek ösztöneivel, ösztönös
megérzéseivel rendelkeznének. A Bika és a Szűz, még így is érzik egymás
szellemi „közelségét”.
Nevek,
nevek…
Bár nevek
elemzésben nem vagyok túl jó, mégis hiszek abban, hogy érthető-értelmezhető
nevünk összhangban van, vagy legalábbis nagymértékben harmonizál földi
létünkkel, tetteinkkel, cselekedeteinkkel. Még egyszer kihangsúlyozandó
Istvánnal elemző szenvedélyének meggyőző erejét, rögtön Révész névelemzésével
is kezdhettük volna írásunkat. István
írói vénájával és jelképtári felkészültségével, nagy tudású, alapos és orvosi
tudással felvértezett név-boncnokot feltételezünk, és ismerünk fel, aki
elemző-készségével, elemzői képességével, immár régen megállapította és meg is
fogalmazta, hogy a reánk testált nevek életpályánkat is meghatározó mélységes
predesztinációja érvényesül életünkben. A szokatlan megközelítéseket
bagatellizálók egyre szűkülő körét győzte meg ezen álláspontjának
szilárdságáról.
Révész,
Rév-ész…
Mi sem
egyszerűbb, mint rálátni Révész nevének és egyéniségének megkapó azonosságára.
A kérdés, hogy nevének rétegelt jelentése(i) egybevágnak-e e földi
tevékenységével, akár szakmai, akár életviteli értelmezésében.
Nevében
él a nemzet - mondja a magyar. Ahogyan egy (Kárpát-medencei) ország, hagyományos
(keleti módon) hithű népének nevét hirdetve (híresztelve, tovább éltetve, tovább-érlelve,
gyarapítva zászlajára tűzi, és) beleépíti országnevébe-képviseletébe (pl:
Magyar-ország, Hun-nia, Szerb-ia, Török-ország, stb.,stb.). Mintha mi
mindannyian a nevünk szimbolikáját, értelmezését, értését és nyugtázott
elfogadását követnénk életünk során. Legyél az, aki vagy – szól
jelmondatunk. Vagy még inkább érvényes: Merj annak lenni, aki vagy.
Nevedben is. Úgy tűnik, hogy sokak számára ma már „idegenül” cseng e szlogen,
de sok alkotó számára elfogadható!
A ma még
kibogozható értelmű vezetéknevek legjavának valamiféle ősi értelme van. Ezen
értelmet, megértést, kódolt információkat tartalmazó (el)viselőinek
továbbhagyományozója büszkén viselheti őseinek rangjelét. Csak szemelvényesen
sorolunk fel néhány érdekes, megkapó vagy éppen megszokott vezetéknevet hosszan
sorolható vezetéknév-tárunkból. Pl. Király, Császár, Nemes vagy Báró társadalmi
rangot fogalmaz meg, még ha sokszor csak megtéveszt bennünket. Nem mindig valós
az a név (hány királyi sarjunk lehetne akkor a mai napig), de így is
nagymértékben meghatározza viselőjének magatartását. Van úgy, hogy eredetileg
csak véletlenül, és pejoratíve született ragadvány-, vagy csúfolónévből
származik. Ismert a mai magyar szleng nyelvezetéből, ha rámondják valakire:
Király vagy! De megjegyzi még: úgy viselkedik, mint valami kiskirály! És
tényleg, lyukas cipőben, vagy mezítlábasan, kiskirályként is viselkedhet
valaki. (Párhuzamként: ha még emlékszünk a mezítlábas pásztor Matyi, a későbbi
Mátyás király koronát megbabonázó történetére, aki botját a földbe szúrva,
rózsát növesztett…)
Foglalkozását
illetően az Agyagos, Fazakas (Fazekas), Kovács, Molnár, Faragó, Kocsmáros,
Kecskés, stb. is mindent megmagyaráznak nekünk. Vagy ha éppen arra vágyunk,
találhatunk még közösségi, társadalmi rangot, eláruló vezetékneveket is. Pl.
Bíró, Vitéz, Darabont, Hős, Levente, Katona, stb.)
Ezen
nevek jelentésükben egyfajta értelmező, tolmácsoló magatartásra késztetik
viselőjüket. Vagy eleve meghatározzák a pályájuk során miheztartásukat,
viselkedésüket.
A RÉVÉSZ
név-rokonai a víz-közeliséget jelzik, Hajós, a Csónakos, a Ladik(i), a Bárkás,
a Kormányos, a Vízi-Vizi-Vizy, vagy akár Halas, Halász (hal-ász, hal-ál), a
helységnevek közül: Sajkás (!) és még
néhány vízi vagy vízparti szereplő.
Révész
vezetéknevében is benne foglaltatnak olyan ősi magyar kifejezések, amelyek
végtére is rejtett meghatározói Révész egyéniségének és művészetének. A
Révész folyami szakma, bennünket a túlsó partra átsegítő szellemi lény , kinek
találékonysága (Ész), egyik hatékony fegyvere is. Vízen járó
alkalmatosságával oda-vissza ingázik, lebeg, úszik. Ezt a görög mitológiából is
ismert figurát az őskorban is ismerhették, hiszen barlangrajzok,
barlang-rajzolatok és, -vésetek bizonyítják a túl-világba vetett hitüket. A mi
korunkban a révész mitikus alakját már egy keresztény-hitű világ hőseként,
Szent Kristóf néven tiszteljük, aki magát Jézus Krisztust (Népek Krisztusa!) is
átcipelte lelkünk titokzatos folyóján.
Csónakja,
szere: fény-hang-szer…
A mi
Révészünk uralja a vizet és a szakmáját. Időnkint megzabolázza a néha
rakoncátlankodó, folyamot, vízhullámzást, örvénylést. Rendet tud tenni, mert
rendet kell neki teremtenie a vízen. Sokszor és bátran merül le az időnként
friss és áttetsző, időnkint zavaros vagy sötét vizekbe, melyekben úszni, is tud.
Csak Ő tudja, hogyan uralja a vizet és úszó alkalmatosságát is. Ugyanis a
Révész szakmáját ősidőktől fogva alaposan ismeri, tudja, bírja és uralja.
Munkaeszközét illetően megosztott, két külön szférára tagolódik foglalatossága.
Az egyik az általa jelképesen és valósan is kormányozott rév, ladik, csónak
vagy csiklik, (siklik, síklik, sík lik, sík lyuk…) illetve bármilyen formájú
vagy kiképzésű vízi jármű, legyen az, henger-testű, amelyet a múltban és a
jelenben is egyaránt használ az erre érdemesült. Védszentje lehetne méltán
Szent Kristóf, Christophoros, a Krisztus-vivő, aki a vízzel való küzdelemben,
révészként élte le életének második szakaszát. Révész közelsége a vízhez, a
Tiszához, illetve a zentai Tisza-parthoz a vérségi kapcsolattal egyenértékű. Fotóművészünk
immár két évtizede elköltözött városából, de eme vérségi kötöttsége örök
hűségre kötelezte. Mindig hazajár, visszatér, mint valami fel-feldobott kő,
vagy vízen kacsázó kő, amely folyamatosan igényli az inercia által kivetett,
szakaszosan el-elcsapódó asztráltestnek a víz felszínéhez való visszatérését.
Így Révész Róbert a víztől elszakadni nem tudás útját járja, és mindig
visszatér választott szülőhelyéhez, választott közösségéhez, választott
barátaihoz is. Ha hazatér, általában első dolga az, hogy megnézze a város alatt
elfolydogáló, Zenta városát tápláló ősi folyót, a Tiszát. És ha módjában áll,
vízre száll egyik-másik, a folyóval lélegző barátjával. No, igen, gondolom, ez
a vízbe merülésként is értelmezhető rítus, amely meghatározója közös Tisza
iránt érzett szeretetüknek, kellő fajsúlyt kell, hogy kapjon. Egyszerű dolog, a
név utáni szimpla beazonosít(gat)hatás, hiszen tudjuk, hogy alkotásai meggyőző
ereje szerint a lélek csónakosával találkoztunk Révész személyében. Csónakja,
szere: fény-hang-szer… Írja Hagymás István Révész Robi méltatásában, az
óbudai Fonóban megrendezett nagy kiállítás-megnyitóján…
Zenta
– Zene – Zen-Tao
Mint
említettük volt, Révész Robit a zenéhez, a zenéléshez is külön szálak fűzik. A
nyolcvanas évek elején egy meglehetősen érdekes Tisza-menti hangszer, a citera
vonzásába került az akkoriban már Délvidék szerte és Magyarországon is méltán
népszerű csókai népzenész barátja, Borsi Ferenc révén. Amikor először
meghallottam ördögi citerálásukat, a népzenéből fakadó egyénített, fergeteges
örömzenélésüket, csak arra tudtam gondolni, hogy ez a csodálatos zene egy
sámánisztikus elemekkel bíró, révületbe (Rév-ületbe) kergető, vagy hajszolni
tudó találmány.
Zenébe
révedés…
Akkoriban
sokfelé muzsikáltak együtt, és mindenhol zseniális újszerűségükkel arattak
sikert, ahol eljátszották az előre megálmodott, átbeszélt és kikísérletezett
muzsikájukat. Büszkén mondhatom, hogy több kiállításomat nyitották meg
improvizatív zenéjükkel. Kettejüket akkor még nevezték így is: Garaboncos
együttes…
A
Garaboncos együttes három-négy év intenzív együttzenélés után fokozatosan
megszűnt létezni, mind Borsi Feri, mind Révész Robi új utakat kezdtek járni.
Részben pedig akkori mindennapos elfoglaltságuk akadályozta őket abban, hogy
együtt tovább gyakoroljanak. Borsi Feri megtartotta magának a „tiszta
forrásból” népzenei hagyományőrzés elméletét, és magas fokra vitte annak
tanulmányozását, és tolmácsolását: a népzene szeretetének feltételek nélküli
átadását, át-hagyományozását szolgálja ma is.
Révész
Robi, ugyanabban az időben ifjabb Burány Béla – Pöcökkel, is muzsikált még
nagyon intenzíven.
Így
párhuzamosan futott a két zenekar. Ketten, meglehetősen sok változatát
próbálták ki a népzenei hagyományok és az afro-alapú muzsika ötvözésének. Robi
eközben, időről időre hangszereit is váltogatta, mintegy kipróbálván saját
magán, mely hangszer is hozzá illőbb. A szájharmonika (mert valójában ezzel
kezdett zenélni 16 évesen) és citera után következtek: a furulya, kaval,
tárogató, klarinét, alt szaxofon, didgeridou (ejtsd: didzseridu,
ausztrál bennszülöttek fúvós hangszere), ütősök, és végül a legelemibb
ösztönöket is megindító, szív-ritmusának hangján megszólaló csángó gardon, (ütőgardon).
Ez utóbbi lett talán legigazibb kedvence, és úgy tűnik, a szaxofonnal kitűnően
bánó Burány Béla szintén szívbéli barátjával hatalmasat alkotott kettősük.
Erre az
időszakra esik a Révész Robi által megálmodott és évente megrendezett zentai
múzeumi őszi képzőművészeti tárlat, amelyek zenés megnyitóihoz már kettejük
újfajta zenélésére is feltétlenül szükség volt! Az együttzenélések ekkor
mindkettejük részéről más zenész barátaik befogadására is alkalmasak voltak.
Így az alkalmi zenekarrá alakult, és minden évben változó összetételű
zenészcsoportok mindig valami meglepő és katartikus élményű, néha
performanszokkal tarkított izgalmas műsorszámmá változtatták a megnyitókat.
A
kiállítók száma legelőször három volt: Révész-Hagymás-Péter, majd négyre, ötre,
hétre bővült, mígnem 2005-ben immár kilencen állítottak ki együtt:
képzőművész-barátok.
Az együtt
játszó zenészbarátok neveit is hosszasan sorolhatnánk: Révész Róbert, ifj.
Burány Béla – Pöcök, Borsi Ferenc, Szokolay Dongó Balázs, Fábri Géza, Mezei
Szilárd, Lajkó Félix, Hagymás István, a Dresch kvartett, Ágoston Béla, és a
Mehari Garoba Zenekar, Bulatovic Gabriel, Burg Balázs, stb., stb.
Indulásának
és fényképciklusainak, ha úgy tetszik, immár kilenc korszakának leképezésére
szeretnénk vállalkozni.
Első
fényképek és fotografikai kísérletek (első ciklus)
Révész
legelső bemutatott fényképei szimbolikusnak mondható összefoglaló, tömörítő
képsorok voltak. Emlékszem a TAKT közös tárlatán kiállított két korai munkájára
(1982-őt írtunk akkor), melyek már nagyfokú érzékenységről és
koncentrációképességről vallottak. Az első fényképen opusának kezdete volt
látható, melynek tárgya egy hátra fordított csónak ívelt
bordázat-csúcsának kinagyított képe, melynek szimmetrikus íve Révész
monogramjaként csónak-révész relációjával elindította önnön művészi
pályáját.
Másik,
ekkor kiállított képe volt első fotografikái egyike: a szitakötőszárny egy
rézsút a képbe ékelt, kinagyított fotónegatív, fekete háttéren felvillanó
erezet-folyam, bársonyos háló. Meglepő volt ennek az erezetnek tökéletes,
érrendszer-szerű játékos rajzolata – így rajzolt Isten keze – akár a Tejút
csillag-folyamának egy sejtelmes szövődménye, ki-takart, kivágott
reprodukció-szelete, akár egy evező, amely utal az előző csónak
használatára. (A címe azonban ennél többet is sejtet: Vulva).
Révész
Robinak tehát már indulásakor, megvolt evezője, és a hajója is, amelyet hamar
elkötött a parttól, hogy elindulhasson végre kockázatos kimenetelű vízi
túrájára. Bennem úgy él, hogy e két képpel indított a saját mikro-, és makrokozmoszát
megismerni vágyó Révész Robi. Az Ősidő a jövőben…
Ez a cím
valójában átvét volt az Art Ensemble of Chicago fekete zenekartól. Ők találták
ki az Ancient to the Future-t. Annyira magával ragadta a zenéjük és eme
jelmondatuk, hogy teljesen azonosult a címmel is. Az Ősidő…
fényképsorozat elsőként Zentán bemutatott kiállításának ciklusa a révből
indulás jó hátszelével, megtörtént. A bennünk élő, szabad szemmel
láthatatlan világ feltérképezője, megkristályosodott anyagok (Anya-G) óriásira
nagyított struktúráiba álmodta meg képződő magánmitológiáját. Sorozatának
kép-címei a misztikum bűvöletéből erednek. Még meglévő kiállítási meghívójából
lépésről lépésre követhetjük alakuló szimbolikáját, ekképpen tagozódnak, és
ekképpen értelmezzük őket:
Nagy
Bumm:
az ősrobbanás, az energia áradása, a Nap és a Tűz keletkezése. A Gleccser és
Kehely ábrázolásának roppant természeti erők szüleményei. A Megváltó és a
Nő a kereszténység mítoszának alakjai, ősapa és ősanya-képletei. A Vulva
I és II, a létezés misztikumának igézetében „születtek”. Az emberiség
archaikus őseinek hiedelemvilágából vett motívumai (Phallikus képződmény,
Sámán, Életfa, Áldozat) a beinduló emberi energiák nyomán észlelt
periodikus és minőségi váltásokat követi. A Spirális, és a Koponya
szimbolikája a külső (makro)világ, és a belső (mikro)világ párhuzamba állítását
jelzi. A Metamorphozis valamiféle metafizikai átalakulást álmodik. A Hová
megyünk? pedig, egyenesen beleröpít bennünket a múlt és a jövő örökös
körforgásába…
Napsugaras
oromfalak a Dél-Tisza vidékén (második ciklus)
Talán
feltérképezési szándék indíthatta el a népszerűvé vált napsugaras
oromzat-ciklusát. „A” Révésznek ez a
sorozata immár az archaikus, vagy népi kultúrájú, eredetű jelrendszerekbe való
elmélyülését jelezte, tehát már az archaizmust magába foglaló múltat, még
pontosabban a közel-múltat ábrázolta, amely még nem kopott el, bennünk
él népi hagyományaink révén. A zentai, és Zenta környéki falvak nagyszerű népi
építészetének művészeti remekeit, a napsugár-szerű, halszálkás, bordázott, vagy
rombuszosan, csónakszerűen (vulvatikusan) összeillesztett oromzat-együtteseket
(és egyéb néprajzi jellegű emlékeket) ábrázolja. Később a ´90-es évek
elején-közepén Valkay Zoltán építész-építőművész barátja készülő könyvéhez (Zenta
építészete) közösen kezdték el módszeresen feltérképezni, összegyűjteni
azokat a házoromzatokat, amelyeket Révész Robi már a ´80-as évek közepe és vége
felé fotózott, csak úgy saját magának… A 80-as években a magyarországi
Táncház-találkozók nyomán divatossá vált népzenei hullám kapcsán született meg
a délvidéki Népzenei Fesztivál népzenei anyaga, Bodor Anikó néprajzkutató
nagyszerű népzenei válogatása bakelitlemezen. Emlékezetes a számunkra, hogy a
lemez borítótasakjára Révész Robi e ciklusból kiválasztott fotója került fel,
talán azon okból, hogy mintegy rontás ellen óvó mágikus szemként
őrködjön romlatlan népi, népzenei kultúránk felett…
Sámános,
Napsugaras oromzatok 2. (harmadik ciklus)
A
Napsugaras oromzatokat 1990-ben Révész Robi külön ciklusként is megvalósította,
imaszőnyegként fény-írta, majd Negatívba fordította az ily módon erőnövelt
kompozícióit. Ezzel a belső energiákat felduzzasztó Napsugaras oromfalai
három árnyalatban (fekete, egy-árnyalatos szürke és fehér)
leegyszerűsítve, jelkép-, és mintázatszerűen „grafikásítva” pompáznak.
E
sorozata nem esik egybe a délszláv háború 1991-ben oktalan módon kirobbant,
terrorista módszerek által felszított őrjöngő pusztításával, és a Drávaszögben
megkezdett kegyetlen harcaival, amelyek véglegesen tönkrezúzni igyekeztek a
Dráva és a Duna találkozásánál egybeékelődő árpád-kori magyar falvak
szorongatott népcsoportját. Utóbb azonban úgy tűnik, hogy Révész erős látnoki
hatással bírt, mellyel előrevetítette a később bekövetkező tragédiát. Bár
fényképei a bácskai Zenta értékeit őrzik, fotósorozatának, megkövesedett,
„befeketedett” képi levonatainak hatásfoka a pusztuló Drávaszög építészeti
kultúrájának archaikus vonásait, és évszázadokon át megőrizni tudó népi
kultúrájának arculatát idézi, mélyen tragikus és látomásos színezetben.
A
dzsessz-zenészek sorozat (negyedik ciklus)
A dzsessz
szenzációs világkörüli körmenete nem kerülte el a Délvidék magyar közösségét
sem. Így Zentán is megszülettek a jó népi hagyományokon nevelkedett világ-vágyó
művészek, képzőművészek, fotósok, néprajzosok, zenészek… Révész Robi nagyszerű
hallását nemcsak a dzsessz abszolút értésével, hanem képi leképezésével is
megvalósította, amikor Dormán László dzsessz-értő fotóművész nyomán, saját
zenei révületeit megvalósította. A zenei pillanatok tévedhetetlen kiválasztásával
és nagyszerű megragadásával, a dzsessz hiteles vajdasági tolmácsolójává vált.
Első maradandó értékű fotója egy amerikai fekete szaxofonos és zongorista
Charles Gayle, zongora fölé görnyedő fohászát örökíti meg az 1986-os újvidéki
Dzsessz Napok plakátján, amely az ugyancsak dzsessz-rajongó kanizsai grafikus,
Bicskei Zoltán szervezői munkájának jóvoltából került a világ legjobb zenéit
befogadó városba, Újvidékre.
Egyébként
a magyarok azt tartják, hogy a dzsessz magyar népzenével történő fuzionálása,
az etno-dzsessz egyik legfrappánsabb példája a kultúrák minden akadályokat
átívelő univerzális, szabad világának.
A zentai zsidó temető (ötödik ciklus)
Mementó.
A zentai zsidó temető végső alkonyának pillanatait őrzik Révész Robi fotói. A
tragikus és értelmetlen pusztítás köveket is megemésztő fájdalmát, élők és
holtak szimbolikájának megfejtését tűzte ki célul, amikor óvó és eltakaró
gazrengetegéből kiszabadította a jelképi ábrákkal gazdagon díszített
sírköveket. Szökkenő szarvas, szimmetrikusan egymásba forduló mágikus kezek,
kéz-levonatok, Szomorúfűz… értelmüket vesztett, immár ködbe merülő jiddis
írásjelek. Egy vészkorszak néma tanúságtevői. (A sírköveknél, Révész számára
nagyon lényegesek voltak a természetes úton bennük lévő fossziliák, főleg csigák,
amikről tudjuk, hogy lélekszimbólumok.)
Az
aracsi romtemplom (hatodik ciklus)
Révész
Robi a ´90-es évek közepétől jár az aracsi romtemplomhoz: feltöltekezni. Több-kevesebb
rendszerességgel. (Legelső alkalommal, Tari Istvánnal és Valkay Zoltánnal járt
ott). A délvidéki szimbolika erejével bíró épületmaradvány, amelyet Révész Robi
2005-ben az Aranykor c. közös őszi tárlaton állított ki Zentán első ízben,
minden bizonnyal leginkább szakralitása miatt fontos. Fontos annak ellenére,
hogy egy kicsit dokumentum jellegű. Színházon kívül, Robi ritkán fotózik
kimondottan szakrális térben! Mint jelezte: Aracs kivételével,amely
helyszín mérhetetlen energiával tudja feltölteni…
A
Jel-színház és a Szegedi Kortárs Balett színházi és más táncszínházi fotók
(hetedik, kettős ciklus)
Szín,
Tér, Színtér, Pad, Szín, Színpad, Ház, Szín, Színház, Tánc, Játék, Táncjáték,
Mozdulat, Mozgás, Táncmozdulat, Színház, Mozgásszínház. Ragozhatjuk még sokáig,
egyre megy… Révész újabb felfedezettjei a színészek és táncosok. Az örök nyugalommal
szemlélődő Révész-bika, erejének teljében hirtelen felfedezett egy kitörési
lehetőséget immár statikusnak vélt, már-már korai fázisában majdnem
beskatulyázott opusából, és rejtett erőforrásaiból merítve megzabolázhatatlanul
előre tört. A mitikus erőket felszabadító test-mozgás lendületével,
szabadba röpítő inerciájával és örökítő erejével felkavarta az eleddig
statikusnak, a zen-tanításának megfelelően mély kútba révedés nyugalmi
állapotának tengerét.
Révész Jel
Színház-i mozgásszínházi fotósorozata elemi ösztönök és elemi erők
összecsapásának elragadó pillanatai. Az ember végre megmutatkozik (Ecce homo),
akár Isten-teremtette valójában is, teljesen pucéran, és táncra perdül. Mert a
tánc felszabadít örökösen cipelt, szenvedett terheink alól. Testünk mozgása
örömmel és kínnal, örökmozgó-mozgáskényszerrel áldott meg mindnyájunkat. A test
gyönyörű kényszere és gyönyörre vágyása - a játékos mozgás…
A Jel
Színház sorozat, vagy a Szegedi Kortárs Balett és megannyi más erőtől duzzadó,
mozgást kívánó tánccsoport táncot lejtő emberi lényei erejük kifejtése közben test-szimbólumokként
mutatkoznak meg Révész fotóin. A színészeket a Nagy József mozgásszínházában
korlátlanul tobzódó mágikus realizmus kikeményített fény-árnyék hatásait tetten
érő fotósunk kalodába tudja zárni. Tafota-rongyokkal, rafinált szerkezetekkel
küszködő, megküzdő gombakalapos figuráit, az emberiség végzetes tragikumát
kifejező néha nevetséges, néha torz, néha elesett emberi lényeit, mementóként
zárja be camera obscurájába.
A másik,
kortárs színház, táncszínház, táncos-sorozatának vadjaira azonban selymesebb,
lágyabb közegben vadászik. Őket sokszor (köd)fátyolba burkolja fotós barátunk,
oly törékenyek... Miként Michelangelo kőből félig kibontott, sziklából magukat
kibontó, szabaduló rabszolgái, kolosszusai, e porcelán-törékenységük ellenére
küzdenek az őket ölelő, fojtogató sötétséggel, az ősködökkel, őselemekkel.
Szabadulásuk pillanatában pedig teret hódító tánclejtésükkel babonáznak minket.
Révész Robi e sorozatában sötétségből előtűnő, ívelt fényben fürdő emberi
testeket, nimfákat és faunokat, örömmel szarvasként szökkenő, párban kígyózó,
osonó, gyötrelemben és gyönyörben vonagló, néha-néha megtorpanó vagy néha éppen
magukba omló táncos figurákat ír képbe. E sorozatban mutatja meg, hogy igazán
korlátlan ura a fényképezőgépének.
2002-ben
mutatta be a Közép-Európa Táncszínház és a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház,
Horváth Csaba Barbárok című kortárs táncművét. Az előadásról készített
„barbarisztikus” vadságú mozdulat-leképezések iszonyú feszültségekkel telített
kimerevítések Révész Robi fotóinak fajsúlyosságát még inkább kidomborította.
Így járt fotóművészünk a „Megbombáztuk Kaposvárt” című darabbal is, maga is
megbabonázva feszes tempóban dolgozott velük. Célja immár nem a dokumentálás, hanem
a katartikus élménysorozat élményének továbbvitele. Hogy is mondtuk,
gyermekkori játékunkban? Tüzet viszek…
Révész
Robi, talán az eddig legnépszerűbb fotósorozatát mutatta be rövid idő alatt,
vagy fél tucat helyen.
És az
emberek hol vannak? Tájfotók (nyolcadik ciklus)
A
2008-2009-ben megszületett fekete-fehér ciklus, melyet élőben nem láttam,
kemény kihívás. Plánfilm-szerűen elnyúló keresetlen, spontán ráérzéssel
ellesett, leképezett fotósorozat, mely nélkülöz minden tudatos komponálást. Ami
kimarad a képből, az nem létezik számára, és számunkra is csak az a titkokat
ölelő természet, amely önmagát valósítja meg, se nem szép, se nem csúnya, se
nem rossz, se nem jó… Csak önmagáért létezik: de nem öncélúan, és
önmegvalósító: de nem önző módon. Épp csak: van. Létezik. Minden erre irányító
erőszakos létre kényszerítő körülmény és logika hiányzik belőle, és mégis él,
burjánzik. Ez a felfedezése, a természet újszerű imádata Révész Robi sajátja.
Párhuzamba állítható Hagymás István a kilencvenes években álmodott Mura-sorozatával,
amely táj, víz és növényzet kapcsolatának vízben megtükröződő, megkettőződő
ünnepélyét hirdeti, és mégis egészen más. Egyikük sem rest kimondani, mi
emberek kimaradhatunk belőle bátran, mert hiába tartjuk önző módon a teremtés
koronájának magunkat. Földet, élővilágot, tájat, közösségeket és egymást ölő
trónbitorlói vagyunk a teremtés mítoszának. Mi, emberek kimaradtunk a kettejük
által feltérképezett természetből. Kimaradtunk belőle. Nem vagyunk. Nem vagyunk
része az általunk letarolni szándékozott, érintetlenségében tündöklő
természetnek. Nem vagyunk részesei az ős-fák érinthetetlen szentségének, és a
bujaságukban nyújtózó füveknek, vadvizeknek. Révész Robi titokban mutatja meg
nekünk, embereknek, hogy mit kellene szeretnünk, és hogy mit kell tisztelnünk,
csak önmagunkat komolyan vevőknek.
Az
édenből kirekesztve…
Fény-hozó
(absztrakt, festői sorozat) fotói (kilencedik ciklus)
Legújabb
sorozata Révésznek a színekben utazás. A megzabolázhatatlan fények, árnyékok,
árnyalatok impresszív-impresszionista hatásának pompás kavalkádja, ismét egy
olyanfajta ráközelítés eredménye, amely a valamikor régen, kísérletező ifjú
fényképészt idézi. Révész Robi első bemutatott ciklusa, a fotogram technikájú,
felnagyított fekete-fehér mikro-kozmosz most mintha színekben visszaköszönni
látszanék. Témájában azonban más, technikailag pedig teljesen újszerű –
digitális kamerával készített. Révész Robi most egy harsányabb új világot
fedezett fel. A modern festészetben, az 1900-as évek legvégén kibontakozó
színpompás, a fény és az árnyék hatásaira építő (plen air) impresszionizmus, és
a huszadik század avantgárd vonulatába illő expresszionizmus ötvözetét idézi a
bravúrosan megválasztott fríz: kő-moha benőtte, ütött-kopott, tépett, csiszolt,
erodálódó felületek masszív, ugyanakkor könnyed levegővételű, harsány és mégis
mértékkel bánó, ízléses skálája. A természet expresszív festőisége pedig már
első képeinél oly erőteljessé válik, hogy emberi kézzel, festői tehetséggel nem
utánozható, mert: A legjobb festőművész is hibázhat, de a természet nem.
Miként
Révész Robi sem, amikor e szinte tökéletes, fényárnyékba kapaszkodó
látványkompozíciókat megörökíti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése