Tollrajz II.
(Ezek a sorok,
magángondolatok. Valószínűleg nem tükrözik a
művészettörténészek pontos kimutatásait, vagy a teljes
valóságot: csupán a jobb megértésem vagy/és értelmezésem
szándékával születtek...)
A neoavantgárd
Az izmusok még
javában divatoztak, mégis
a második világháború
után a bejáródott és kikristályosodott, de immár
lassan kifáradó, megjegecesedett stílusirányzatok pótlására,
megújítási szándékkal feszes és kissé hidegnek tűnő
neoavantgárd törekvések képződtek.
A neoavantgárdot, a nyugat találta
fel valamilyen indokkal. Talán válaszul a szocialista rendszer és
a szocrealizmus diadalittas hurráoptimizmusára, majd keményen
diktált csökönyös és eltökélt világmegváltó erőlködéseire,
de semmi esetre sem kényszeredetten. Akkorra sokak számára
nyilvánvalóvá válhatott (volna), hogy a marxizmus világmegváltó
elmélete nagy humbug: és talán mindezekért, lényegében nem volt
filozófiai rend(szer) amely eltökélten ellenáll neki. Nem
lesöpörni akarta, csupán nem vette figyelembe, vagy ha igen,
törekvéseit nem vette túl komolyan...
Itt most el kellene gondolkoznunk
arról, hogy vajon volt-e komoly eszmei és filozófiai háttere a
nyugati, laza neoavantgárdnak? Egyfajta egzisztencializmus lehetett,
mely kifáradást levetkőzni akaró határozottságot takart...
Meghatározó
szemléletmódbéli változások
határozták meg a neoavantgárd
megszületését és egzisztencialista meggyőződését. A szigorú
behatároltságát, új forradalmi rendjét, arculatát.
Az újraértelmezett, szabadon
átütemeződő, a politikai és egyéb
viszonyok következtében szintén
újrapolarizált és a
megosztottságra kényszerülő művészi
törekvések világát.
(H)idegháború
A hidegháborús
viszonyok, a két egymással
versengeni kész új birodalom,
a szuperhatalmak, azaz a
kelet és a nyugat világa,
uszályhordozó al-táboraikkal
egyetemben, olyan művészi
törekvéseket segíttek szárba
szökkenni, amelyekre nem
volt példa még. A
beskatulyázható művészeti irányzatok
és stílusok szentség-fogalmát,
lelkes-lelketlen profanizáltságú, a
néhai művészi hozzáállásokhoz
képest immár „tiszteletlen”
törekvések követték.
Ezek összetevői
lehettek, többek között a politikum, a
technikai fejlődés, az
ökológiai válság, valamint az
urbanizálódás vad hajszáiban
vaktában is felgyorsult
folyamata. De például az
emberiség bűnözési hajlamának
hullámzásában riasztó méretű
ragályos duzzanatai, vagy akár a
nemzetközi méretű mindenféle
skandallumok is hatottak.
Mint ahogy hatott a régebben komolyan vett, ma már megmosolyogni
való, átverés-ízű (álságos, mert erősen kivételező)
demokrácia...
Vagy a talmi és
az értékes fogalmának,
értelmezésének erőteljes átrendezése,
póluscserélődése, vagy az emberi
kapcsolatrendszerek, kapcsolatok humanoid
elfogadottságának erőteljes (vagy
erőltetett?) torzulásai, a
család válsága, stb.
Azt gondolhatjuk azonban, hogy a
neoavantgárdnak nem volt igazán késztetése, törekvése arra hogy
a szocialista művészeteket maga alá gyűrje. Szerintünk nem sokat
törődött vele, legfeljebb furcsának tartotta. Rövid idő alatt
mégis, nehézkesen, lapos kúszásban, csalétekként, óvatosan és
megállíthatatlanul csempészte át szerzett szabadságát,
vívmányait a túloldalra, és végül átterjedt a szocializmus
által uralt féltekére, hogy végül legyűrje annak egy másfajta,
jó szolgálatba állított „demokratikus” irányzatát.
Mégis csak mindig minden, amiről a
feltörekvő és politikailag is polarizált új művészet tudomást
vehetett akkoriban, számított mint eszköz: és mint cél is...
Meghirdetett
programok és
valamiféle öncélúság
A 20. század
második felének felettébb bonyolult művészeti
rendszerének alakulásait tovább szemlélve,
rájöhetünk arra hogy
nemcsak a társadalmak, de a művész is válságos időszakát éli
meg folyton, és talán bizonyos világválság-érzetek
miatt jön létre az egyre
bonyolultabb elméleti rendszer
egy-egy új átütő erejű
gondolattal...
A mindenkor újraformálódó
művész-világ láthatólag örökösen küzdeni akar
(és nem csak menekülni a
valóság elől), de (akár
ha talán világmegváltó
szándékkal) néha csak felszisszen,
figyelmeztet, lappangó vagy nyílt kaján kritikai megállapításokat
tesz: elkötelezi magát, angazsálttá válik. Sok esetben szinte
anarchista módon fogalmaz: levetkőztet, egyszerűsít,
míg egyes jelenségeket megdicsér, magasztal, felemel,
másokat alábecsül, megbélyegez, fricskáz, kigúnyol.
Esetleg demisztifikál: leleplez, megfoszt, talán a régi „szép
új világ” öncélúvá , újfent
magamutogatóvá vált
látvány-szerűségeinek hanyatlásban lévő
sallangjaitól? És mindezt sokszor
hatalmas kritikai érzékkel
teszi...
Egyre megy.
Mert célkitűzéseiért célszerűsíti
az irányelvét.
És ez immár maga a neoavantgárd,
mely a végsőkig szélesíti
paletta-tárát, és végül már
olyan alig követhető stílusegyvelegeket hoz létre,
mint az informel, a
tudományos és technicista
irányzatok, a pop art
és annak a rokon
jelenségei, mint pl. az
akcióművészet... Felsorolásuk helyett
mondjuk csak így: sűrű
elágazásokkal rendelkezik.
Anyagtalanítási
kísérletek
Egy újabb impulzív
világlátás nyomán most a
művész eljutott egy
időszerűbb (időbenibb) felismerésig,
és törekvéseiben szinte anyagtalaníthatja
alkotásait: elméleti takarásában,
burkoltan vagy harsányan
verbális vagy színpadias
játékával. És immár az önkifejező
gesztusait is valóságos művészi
produktumként értelmezi és
kezeli.
A művészi
„produkció” ekkor már sok esetben nem
igazán tárgyiasul, legalábbis nem a szokásos módon.
Néha csak a celluloid filmszalag
örökíti meg katartikus
vagy a közönség számára nehezen felfogható pillanatait
(pl. happening, body art, performance,
konceptualizmus, stb.)...
Mert a művészi
produkció, vagy a
létrejött műalkotás ekkor
már szárazon hidat szeretne képezni,
áthidalót az alkotó és
a befogadó (a közönség,
vagy a cél-közönség) közötti
hatalmas szakadék fölött.
Az új
művészeti törekvések megélésére
vágyók zöme azonban legtöbbször még
nem eléggé érett ahhoz,
hogy felfoghassa a törekvő
művész időszerű
gondolatait és
produktumait.
Valamiféle
fáziskésésben van, és valahol
mindig utána
kullog, és
általában
kisebb-nagyobb
félre-, vagy elértésekkel fogja
fel a
művészeti
produktum vagy
produkció lényegét.
Ez nem valós
befogadóképességének hiányát, nem a valós
hibáját, azaz korlátoltságát jelzi,
hanem a szokatlannak, az
újnak, az ismeretlennek,
és passzív kreativitás-felfogásának
határait. Mert csak a
művész az, aki átél,
megért, és szentül hisz önmegvalósításában,
felfedező őrültségeket visz véghez
amiatt, hogy közölhesse a
világgal sajátos eszmefuttatásait, ideáit,
felfede(ze)tt igazságait, vagy
megálmodott ötleteit,
valóság-kép(let)eit...
(folytatás)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2013. május 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése