44. Pétër László: JELET HAGYNI (1.rész) - A megújulás szándékával

Tollrajz II

(Ezek a sorok, magángondolatok.

Valószínűleg nem tükrözik a művészettörténészek pontos kimutatásait, vagy a teljes valóságot: csupán a jobb megértésem vagy/és értelmezésem szándékával születtek...

Ilonkának)

20. századi „aláfestések”

Az absztrakt művészet, a kezdetekkor lehetett akár mágikus, vallásos, misztikus vagy akár racionális indíttatású, a valóságtól elvonatkoztatott látásmód és életérzés, érzékelésmód is. Minden esetre a realista szemléletmódban gyökerezett: ám a 19. századi realizmus szemléletének korosodásában, de immár a megszokottá vált impresszionizmustól is elrugaszkodva, végül meghasonlott: a művész, megátalkodottan és nagy hévvel igyekezett elkülönülni, valami teljesen újat szeretett volna megélni és megteremteni (újra és újra). És nem csak különválásában, vagy a művészember tovább-fejlődési szándékában volt forradalmi(as).

Az absztrakt művészet így született meg, nagy valószínűséggel 1910-ben.
Hogy mi végre? Nem tudjuk. Talán csak a folyton megújulás szándékával.

Absztrakt és avantgárd...

A kósza, csapongó érzékek birodalmában, bezártság-érzetet levetkőzni igyekvő, sokszor túlfűtött érzékiség tömkelege - jel volt. Jel a kitörésre.

Eleinte pusztán menekülés lehetett a megszokottól, vagy a néha igencsak zaklatott és idegesítően tétova valóságtól. Erőltetett hamisságoktól, megfáradt eszméktől, gondolatoktól, a valótól elvonatkoztatott újszerű elvágyódás, egyben opiátus megújulni vágyás volt. A válságos életszemléletből való kijutás, az önfeledtségben való kötetlen lemerülés, kisvártatva egyre felerősödő felhangokkal utat tört magának, zabolátlanná vált, és végül megállíthatatlan kalandor barangolásvággyá lett. Az elavultság érzete elsőrendű feladattá tette a megunt művészeti jelenségek mindenképpen felszámolását, holott a tenni vágyást a határozott ám eleinte még kuszának tűnő gondolatiság jellemezték.
Az öncélú művészkedés ellenében, a „Terra incognita”, az új területek, fehér foltok felfedezése, meghódítása, feltérképezése a képzőművészetben, elsőrendű feladatává vált a feltörekvő ifjaknak.

Izmosodó izmusok világa

Mindeközben, mélységes társadalomkritikai késztetést/készenlétet is jelentett az akkor fiatal művészek mozgolódása.

És ezek után a még ugyancsak realista indíttatású, de a tárgyi valóság ábrázolásától irtózó, elrugaszkodni akaró avantgárd törekvések, sorra születtek meg. Hogy csak néhány nevesebbet említsünk meg közülük: a fauvizmust, expresszionizmust, kubizmust, futurizmust, dadaizmust, szürrealizmust...

Ám a felszín alatt sok más kevésbé közismert, kísérletező kedvű, lépcsőzetes elrendeződésű kettős látás-, és ábrázolásmód volt még. Egymásnak ellenszegülő pólusaikkal, vagy lírai vagy éppenséggel geometrikus (hol széteső, hol matematikai pontosságra törekvő, összeálló) törekvésű furcsa meglátásaikkal. Izgága vadhajtásaikkal, bejáratlan, látomásos vagy épp véletlenszerűen megkezdett ismeretlen csapásaikkal...

Minden esetben, az újdonsült stílusok, az izmusok, néha perelő/perlekedő hangnemben meghirdetett programjaikkal jöttek létre. Mind-mind a megcsontosodott világnak, a kiöregedett divatnak, a társadalmi igazságtalanságoknak, az ósdivá vált, kinőtt szokásoknak, vagy a konzervatív szemléletmódnak szegültek ellen.
És megébredtek, felkerekedtek végül a mindenkor lobbanékony fiatal géniuszok, akik elégedetlenségüknek hangot adtak. Hatalmas kérdőjelekkel, parolákkal, felkiáltójelekkel. Tüzet csiholva, világmegváltó szándékkal „programot” hirdettek, zászlót bontottak, és innen már nem volt visszaút...

Már nem volt visszaút

A kezdetekre hagyatkozunk leggyakrabban.

Legtöbbször a transzcendens iránt vonzódó mongol-orosz orosz Vaszilij Kandinszkij 1910-es években megfestett sorozatképeire hivatkozunk, aki Münchenben szinte részeges festői gesztusokkal élt.
Kandinszkijnak kiváló eidetikus memóriája volt. Gyermekkora óta, bizonyos színeket barátságosnak, másokat barátságtalannak élt meg. A színekhez folyamatosan (zenei) hangokat is kapcsolt. Képei erőteljes szinesztéziák.

A tárgyi ábrázolás valóságmímelésétől korán elvadult, ám színes-zenei akvarelles aláfestései mégis zseniálisan valóságalapúak. „Kéz-, és lábjegyzeteiben” érhető tetten oly mértékű elvontság, amely élményszerűen, természeti élmény-hűséggel alkot. Festőnk a valóságra alapozott.

Minthogy frissítő felszabadult erőket, nagyszerű életérzést sugall, egyben erősen impulzív és manipulatív is. Felfedező és világ(meg)változtató szándékkal, egyszerre építő és romboló jelleggel bír, ábrázolás-módja bátor és több mint határozott. Ám még automatizált ösztönösségek, gesztusok tarkítják. De ami esetében igazán meglepetésként hat, Kandinszkij egyszerre természetesen érzéki, de már absztrakt és non-figuratív!
Elvont és tárgy nélküli, mégis sűrű asszociációkat keltő.
Talányos, gesztusokból és jelszerű ábrákból, természettörmelékekből állnak össze izgalmasan vibráló és hullámzó kompozíciói. Lírai hangvételű és szűzies. Festészete ünnepélyesen konkrét (azaz elkülönített-elkülönülő), és abszolút (azaz a valóságtól elvonatkoztatott, elvonatkoztatható).
Kandinszkij a múlt század legelején egy szélsőségesen kerek világ széttört érzéki attitűdjeit gyűjtögette csokorba. A geometrikus ábrázolás brutalitásától elég messze volt még, de már közelített feléje.

Lázas, lázadó

Összhatásában tehát, Kandinszkij forradalmi volt.

Minden esetre, az absztrakt és az avantgárd törekvéseknek nagyon is megfelelt a lázas, lázadó, bátorkodó szemlélet-módja. Kialakulásuknak voltak előjelei és előzményei: küzdelmek árán felfedezett rész-egységei voltak, melyek hosszas vajúdások után jöttek létre.

Az avantgárd és az izmusok pedig, az 50-es évekig komoly meghatározói voltak számtalan művészi érdeklődésnek, érdekeltségnek, irányvonalnak, illetve a szinte kötelezővé váló művészképzés előrehaladtával (iskolákban idomított) tanult irányultságoknak, melyekkel ambivalens jelleggel, egyben állandó összetűzésben is volt...

(folytatás)

 

Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2013. május 6.