48. Pétër László: MINDEN ELLEN (1. rész)

Mottó:
Nem mondom azt., hogy szeretem a 20. századi művészetet, de mégis rajongok érte, mert a hagyományokat szeretem, és tudom, hogy egyszer minden, ami valaha új(szerű) és ellen-művészet volt, hagyományossá válik.

1. XX. század

A 20. század első izmusai olyan fecskék voltak, amelyek a realista törekvésket megzabolázták, majd fokozatosan olyannyira elsorvasztották, hogy már nem is valóságot, hanem valamiféle kigondolt valóságot és belső gondolati tartalmakat tükröztek és közvetítettek. Amelyek vadak, találékonyak, tudományosak, komolyak/komolytalanok... és pszichológiai (de akár rejtett patológiai) tételekként is szerepelhettek a modern társadalmi miliőben. De természetesen jelen voltak a játékos kedvű, elkeseredett, találékony, rebellis, elmélyülten gondolkodó, stb. művész megrögzött gondolataiban is.
Az impresszionista elszakadás után, a posztimpresszionista felszabadultság vadhajtásaként született meg az avantgardizmus, amelynek irányzéka képezte a legújabb kor művészetfonatának gerincét.

Mindenkor populáris művészet(ek)

A művészet szinte minden emberi korban, valahol annak a felvilágosultságának adta jelét, hogy olyan vizuális tudomány, amely nem csak a kiváltságosok és gazdagok számára létező. Olyan határok nélküli szellemi istáp, amely közösségi, kulturális, hatalmat dicsőítő, hagyományörző vagy akár „gazdasági” érdekeltségű tevékenység is lehet.

A képalkotó tehetség fitogtatását, az öncélú ábrázolást, egykor nem igazán tartották értelmes elfoglaltságnak. Viszont megrendelésre dolgoztak. A magaskultúrájú birodalmak, civilizációk észbontó építkezéseit tervezték meg a legapróbb részletekig, dekorálták és zsúfolták tele irányítottan, pontos információkkal. Nyilván saját koruknak, és az utókornak is üzentek, egyúttal pedig az örökkévalóságnak is alkottak, rettenetes szuggesztív alkotói erőket felszabadítva.
Mennél későbbiek voltak, annál jobban megértjük őket, hiszen életükről, szokásaikról, gondolkodásukról annál több információval rendelkezünk. Így tudjuk, hogy nem csak ünnepélyes és tökéletes vasszigorral alkottak, de kétségtelenül voltak igen elterjedt, divatossá lett szabadosságaik, sallangjaik, elhajlásaik is...

Pompeiji falfestmény - Bachhanália

 

Ezek az ósdi művészeti remekek azonban, egykor megrendelésre készült művek voltak, amelyek kétségkívül az emberi szépérzék mindenkori meglétére utalnak világunkban. Vegyük csak példának a római kori gazdag családi lakóházak díszítő jelleggel készített mitológiai jeleneteket ábrázoló fali képeit, vagy sok esetben olyan provokatív falfestményeit, amelyek meglepő szabadosságától eláll az ember lélegzete is. Például a pompeiji lakóházakban fellelt erotikus/erotomániás falfestményeket.

Kereszténységet kifigurázó ókori graffiti

 

De elgondolkozhatunk az ókori „graffiti” maradványokon is, amelyek igen változatos fali firkák, fali karcok, jelszerű vagy akár karikaturisztikus rajzolatok formájában köszöntek előre az őket felfedező 20. századnak. Ezeknél a néha igen szabatos, sokszor obszcén tartalmú üzengető feliratoknál és ábráknál tudjuk meg, hogy az ókori ember épp olyan (téveteg, találékony, rövidlátó, káromkodós...) természetű hús-vér ember volt, mint a mai, akkor is ha történetesen még csak nadrágot sem visel(hetet)t: hiszen azt a honfoglaláskori hun, magyar törzsek ajándékozták Európának...

Őszinte törerkvések, megkötöttségekkel

Egykoron azonban mégis bizonnyal, általánosan jellemző volt a törekvés, hogy a képalkotó mesterség fennkölt legyen, mert az ábrázolni tudás: isteni adottság. Általában, holmi önös/öncélú művészkedési ténykedések helyett, a tehetséges művész akkor még „csak” amolyan istenfélő, alázatot tanúsító mesterember volt, aki főként megrendelésekből élt, s ami miatt mindenkor tekintettel volt a közösség igényeire. Vizuális ábrázolásaival, megfogalmazásaiban a lehető legközelebb került elsősorban az uralkodói, de ha éppenséggel lehetett, a szélesebb társadalmi rétegekhez is. Vagy Isten(ei)hez, hiszen tökéleteset akart alkotni.

A templomi művészetek divatjának elterjedésével például ez teljesen nyilvánvaló szándék volt.
Az egykori Mester, mindenképpen azt érez(het)te, hogy felsőbb értékrendű, fennkölt(es) célok szolgálatában áll. Legtöbbször ugyanis az uralkodói akaratnak kellett kedveznie, és az Isten(ek) akaratának kellett megfelelnie. Ráadásul egyszerre közérthetőnek, időszerűnek, esztétikusnak és élvezetesnek is kellett lennie. Ezért hű követője volt a parancsolatoknak és megfogalmazott, lajstromba vett kéréseknek. Egyszersmind azoknak, amelyek komoly jelei/jelképei voltak egykoron, a természetesen/ütemszerűen váltakozó, növekedő és/vagy épp lebomló civilizációs és kulturális vált(oz)ásoknak: azaz le/épüléseknek.
Ennek ellenére azt mondják, hogy a régi korokban, a „l'ar pour lar't” eszmének még híre-hamva se volt...
Amely Lucifer-i szemléletmód, a lélek felszabadultságának erejével maga a populárissá vált művészet, és szerves része a modern kori vívmányainknak. Pedig megvolt az akkor is, csak a mai kor embere számára eldugva, kevésbé észrevehető helyen és módon. És aki megszokta az abszolút függőségeket, az nehezen veszi észre a (művészi) függetlenedés irányába mutató jeleket...

A középkortól a felvilágosodásig

A kereszténység megszületésével, majd későbbi elfogadásával és széleskörű elterjedésével, az érintett földrészeken javarészt istenfélő, Istenkövető, szakrális művészetről lehetett beszélni.

A korabeli művészlelkek abszolút ikonosztatikus kényszeredettsége, vallási meggyőződése és/vagy követő magatartása, előtte és utána is évszázadokig megkötötte a a szárnyalni vágyó képzeletet és az önállóan ötletelő gondolatképzést, meg az ügyes kezeket. Alkotásvágyában is szinte önsanyar-gató módon, a tanítvány a mestertől a receptúrák, kánonok által már biztosított, meglévő/megkötött stílusjegyeket tanulta el. Ezeket gyakorolta be és variálta, manipulálta a legtöbbször közös munkák, megtervezett ábrázolások, alkotások létrehozásánál. Szívós munkával lassú fejlődést biztosító, alap-ágyazott tevékenység volt a művészi...

Isten kiméri a Földet

Van egy bizánci stílusú Teremtőt ábrázoló kép, amely megfogott. Majd egy 12. századi kódex-illusztráció, miniatúra, amely tervező-szerkesztő szerzetesként ábrázolja. Végül egy 13. századi, középkori francia miniatúra a Bécsi Österreichische Nationalbibliothek-ban, amely fantasztikus természetességgel ábrázolja a „lázas munkában lévő” teremtő Istent...
Az alázatos alkotó, a szerzetesnek hitt ismeretlen művész/illusztrátor, „A Teremtő kiméri a világot” címmel ötletesen gondosan megfogalmazva, olyan építészhez hasonlítja Istent, aki körzővel a kezében szerkeszti az univerzumot, illetve a föld(kerekség)et. Az ábrázolás tökéletessége fontos volt mindenkor, főként a számmisztikai kódexek, a tökéletesnek tudott isteni geometria és az „erős” korszakokban végletekig megmagyarázott, szőrszálhasogató vallási értelmezések és kánonok segítségével.
A reneszánszban, majd a barokk és a klasszicizmus korában újrafogalmaz(ód)ott megvilágosodások művészetében már egyre jobban elvált a körülményesen kibontakozó világi művészet az egyházitól. De a kereszténység górcsöve alatt vizsgálgatott vallásos szemlélet addig igen jól tartotta magát és nagy rangja volt a művészetekben.

(folytatás)

Megjelent: Magyar Szó, 2013. július 8. Üveggolyó melléklet