49. Pétër László: MINDEN ELLEN (2. rész)

Mottó:

Nem mondom azt, hogy szeretem a 20. századi művészetet, de mégis rajongok érte, mert a hagyományokat szeretem, és tudom, hogy egyszer minden, ami valaha új(szerű) és ellen-művészet volt, hagyományossá válik.

A tökéletes utáni vágy

Ez a középkori eredetű művészetfelfogás tehát még tartotta magát, és dogmatikusnak mondható.

A vallási/világi kiegyensúlyozottság csökönyös érzülete ugyanis évszázadokon át oly mértékig konzerválta, hogy a tökéletesség elérésének vágyával, már-már tényleg „örökérvényűvé” tette munkásságukat. Status quo? A fennálló állapot, alkotói statikusságuk megingathatatlannak tűnt. Azt éreztette velük, hogy isteni eredetű teremtői kegyekben részesültek, mert hiszen nekik az feladat jutott, hogy az örökkévalóságnak alkossanak.
A mesteremberből lett művésznek, felkentségéből kifolyólag, Isten teremtő munkáját kell sugallnia, imitálnia, táplálnia és tovább vinnie. Láttatnia kellett a teremtés megzabolázhatatlan, eleven erejét.
A művészet pedig nem csak nagybetűs mesterségnek, hanem isteni eredetű, erejű és parancsolatú felemelő tevékenységnek számít(hat)ott.
A tehetséges korabeli lángelmék tevékenységük magvát, többlet-tehetségük által a fennköltség érzetével, az örökkévalóság igézetében, sugallatában keresték (évszázadokon, talán évezredeken át). Gondoljunk csak az érett reneszánsz korszak egyik óriására. Raffaello és Leonardo gyanakvó természetű ellenlábasára. A pápával is mérgesen-sértődötten diskuráló szobrász, festő, építész és költő Michelangelóra (1475-1564), Mihály arkangyal névrokonára, Isten kegyeltjére. Aki önnön forrongásában már jól tudta azt is, hogy a profanizmusnak (is) helye van a művészetekben: ezért minden, a katolikus egyház által diktált skolasztikus filozófiai megkötöttség ellenére csendben, sajátosan értelmezte a Bibliai tanokat. Gondoljunk csak az Isteni teremtés pillanatának legmegrázóbb és legcsodálatosabb ábrázolására: Ádám teremtésének Szixtus-i freskórészletére, amelyen nem csak a hősies alázat, a valóság-rettenet, a végtelen és a végesség, de a szexus is jelen van már. A művészetével észrevétlenül visszahatott a vallási tanokra is!

 

Michelangelo: Ádám teremtése, részlet

És nem csak a képi megfogalmazásaiban, de a kor felvirágzó irodalmában. Epigrammáiban, szonettjeiben... az épp hogy kibontakozó játékos, csiklandós, sejtelmes és szabados (szerelmi) költészetében is.

Egy új kor

Egészen a 16. és 17. században pusztító vallási háborúk befejezéséig.

A 18. századi felvilágosodás korában azonban az európai ember korábbi csalódottságán erőt vett, és már a felvilágosulni látszó, gondolkodói értelmét állította a középpontba. Mely által nyilván nem minden ok nélkül, a hagyományos intézményeket, a társadalmilag bevett szokásokat és holmi kétes/köztes vallási-erkölcsi hozzáállásokat is, megkérdőjelezett. S amely szándékosság valamiféle forrongó/forradalmi folyamatokat indított el az emberi értelemben.
Ekkortájt már „utózöngés” volt. Ám a Teremtőt ekkor még, a hagyományos őskolosszus/tervezői szerepben ábrázolta egy nagyszerű művész-elme. Az egyik misztikus szimbolista és romantikus szürrealista előd, a félőrültnek hitt William Blake (1757-1827).

 

William Blake: Teremtő Ős-Isten

A művészek legjava, próbálkozásaik ellenére még szinte változatlanul használta és sugallta a hagyományos gondolatiságot. A vallásos alázatosság az ipari forradalom bekövetkeztéig, nem sokat változott, de a sajátos stílusjegyeikben máris megmutatkoztak az ideges szubjektivista eltérések és újszerű fogalmazásmódok.
A természet, az Isten, a gazdaság és a társadalom szemléletében.
Amely ismét később megint csak békétlenségeket szült: elvezetett újabb véres forradalmakig és a legkülönfélébb politikai eszmék megszületéséig (liberalizmus, szocializmus, demokrácia, kapitalizmus)...

A tökéletestől a felaprózott valóságszeletekig

A kitüntetett mesterséget: az ókorban és a középkorban érvényes magaskultúrákban szinte szent tevékenységgé avanzsált esztétikai lebegést és kényes egyensúlyozást, bontotta meg legvégül a rebellis világmegváltásokra kapható, felvilágosult, sokszor materialista tanokat valló újkori alkotóművész. Minthogy emez már, az egyre erősödő függetlenségi, elkülönülési és szabadság-vágyában a szentre kritikusan tökéletlenként (és ósdiként) kezdett tekinteni.

A profánt viszont a felvilágosodás/felvilágosultság szabadságeszméjű divatjaként, immár követendőnek látta, és rebellis módon burkoltan aposztrofálta is.
Eme nagyívű léptékváltás filozófiája a felszabadultság hívságának örömteli életérzését, de másfelől az emberi szenvedés (Istentől való elszakadás) érzületét is jelentette: a szabadság érzetének csalóka vágy(álm)át váltotta valóra. És ugyan: még némi űrt is hagyott maga mögött, amelyet magasra vetett ágyas neoklasszicizmussal, majd bűvös romantikával, kínkeserves vagy nyers erejű Delacroix-i, Courbet-i realizmusokkal, Emile Zola-i naturalizmussal, végül pedig már akadémizmusokkal, historizmusokkal igyelkezett pótolni. Amely korszak Magyarországon késleltetett állapotában is különlegesen szép és fennséges volt...

Lépésváltás(ok)

A19. század a realizmus és a naturalizmus fényében tündökölt, amely végül impressziókba (impresszió = benyomás) torkollott...

Az impresszionizmus Cloude Monet „Impresszió, felkelő nap” című festményéről kapta a nevét. Mellette rögtön Edouard Manet kavart nagy vihart botrányos festményével, amelyen meztelen nő üldögél felöltözött férfiak társaságában („Reggeli a szabadban”). A zenében Claude Debussy, az irodalomban már Marcell Proust jelezte, hogy a napfényben fürdő természet, a delejes, változó fényviszonyok és hangulatok érdeklik mindenek fölött.

 

Paul Gauguin: Mik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk, részlet

A festők már a futó impressziót, a színvisszaverődések, színes árnyékok, reflexek, azaz lokálszínek és fényszínek hatásfokának elemzését tartották a legfontosabbnak. Utánuk a posztimpresszionisták zárták a sort. A Tahitiba elkalandozó Paul Gauguin, a holland őrült Vincent Van Gogh, végül pedig Paul Cézanne expresszivitással elegy „elő-kubista” megszállottságával záródott le a hősiesnek és dicsőnek mondott kor, amely már külön(leg)es színelméleteket és új térelméleteket hozott magával.
A művészet kezdett ismét „tudományossá” válni...

(folytatás)

 

Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2013. július 22. hétfő