51. Pétër László: MINDEN ELLEN (4. rész)

Mottó:

Nem mondom azt, hogy szeretem a 20. századi művészetet, de mégis rajongok érte, mert a hagyományokat szeretem, és tudom, hogy egyszer minden, ami valaha új(szerű) és ellen-művészet volt, hagyományossá válik.

Az előretörés

A 20. század, függetlenséget mímelő létérzése miatt, részben pedig a tetten érhető nagy feltöltődések és kiüresedések (nihilizmus-ok) következtében olyan fura határköve lett a művészi tevékenységnek, amelyen boldog boldogtalanságában nagyot botlott a részben ateistává vált, részben felvilágosult művész, és a közönsége is.

A művészember, kikerülve az Édenből, minden (viszonylagos) kényelmét és a felgyülemlett évszázadok alapos tudását sutba dobta, lázadó önmagát megújítva, birokra kelt a világgal. Az avantgarde eljövetelével ugyan még viszonylag nekivaduló/lanyhuló „szelídülésekkel” élt, és kényes egyensúlyozásokat vitt végbe. Mindeközben már vagy nem tűrte meg, vagy szívből utálta, vagy pediglen (meg)tagadta a hagyományokat.

Persze ez sem ment könnyen, egycsapásra.

Kirchner: Utcai jelenet Berlinben, 1913

A Fauvizmus tiltakozása

Példának okáért!

A fauvizmus a francia fauves (vadak) szóból ered.

Csoportot alkotó művészei 1905-ben elégedetlen, vad lázadóként mutatták meg foguk fehérjét a polgári társadalomnak. Tagjai voltak a ma már klasszikusnak mondott és ünnepelt Matisse, Derain, Vlaminck, Dufy, Braque... akik tényleg vadul, harsány színkezelésekkel festettek meg bármilyen természeti látványt. Akkor már merészen, dacosan, néha elborult aggyal, torzító jellegű újításokkal ábrázoltak. Mai szemmel nézve, mégis szelíd harmóniaként hat egykori vadságuk: ennyi idő elteltével, jól észlelhető hogy indulataikban is teljes hitelességgel őrizték meg a múltbéli látványosságokat.

Ezek a művészek oly nyersen mutatták ki tiszta színekkel erőteljesen felfokozott érzelmeiket, és olyan erővel hasítottak a klasszikusnak mondott festészet nemes húsába, hogy az fájjon. Ma azonban csak gyönyörködni tudunk abban, amit egykor szörnyülködve szemlélt a látványtól megdöbbent közönség.

De hiszen a „fauve”-ok óriási előtudással rendelkeztek (a hagyományos festészeti tudás már a zsebükben volt). Ezért még inkább magabiztosan és jó érzékkel törtek utat, a társadalomtól elkülönülő rebellis egyén belső érzelmi világérzéseit kivetítve.

A fauvizmus tehát a természeti látványtól elszakadó első őszinte kísérlet, és ideges közérzettel a természettel való dacolás, a természeti látvány elfeledésére való törekvés volt, amely a későbbiekben elvezetett az autonóm gondolkodásig és műalkotásig.

A fauvizmus egykor nyílt lázadás volt a világ ellen. Ma már bennünket megmosolyogtató csínytevésnek számít minden egykori megnyilvánulása: hiszen a művészete már klasszikussá vált.

Henri Matisse: A tánc, 1910

A rokon expresszionizmus

Az első világháború előtti Németországban az expresszionizmusnak nevezett erőteljes stílus hasonló szerepet játszott, mint Franciaországban a fauvizmus. Valójában rokonok voltak.

Az expresszív „kifejezést” jelent, és a csupa líra impresszionizmus ellentétpárjaként, arra a szándékra utal, hogy a művész a saját legbelső (akár felfokozott és indulatos) érzelmeit vetítse ki. Az expresszionista: lát, megél és újjá teremt. Semmi köze a valóságmásoláshoz, a látott tényeket alakítja át, élményszerűen megéli, értelmezi...

1905-ben a Die Brücke (A híd) nevű művészcsoport (Kirchner, Heckel, Karl Schmidt-Rotluf) Drezdában alakult meg. Másodszori nekifutásként, Münchenben 1911-ben Vasilij Kandinszkij és Franc Marc hasonló elképzeléseikkel létrehozták a Der Blaue Reiter (Kék lovas) nevű művészformációt.

Kandinszkij: A Kék Lovas folyóirat címlapja, Berlin, 1912

 

A híd festőművésze, a nagyvárosi szegények életét és a primitív művészeti tárgyakat használta témáiban, a Kék lovas pedig a középkori vallásos művészet és régi népies szentképek témájából merített. Alapvetően más témakörökből táplálkoztak, ám mindkét társulás egyaránt elhitte, hogy a művészettel a társadalom megvált(oztat)ható.

Kandinszkij művészeti jelentősége a művészettörténészek szerint az expresszionista színek és formák segítségével létrehozott absztrakt festészet felfedezése volt. Szerinte ugyanis az absztrakció egy magasabb rendű és értékű kifejezési módszer, egy önmaga generálta, öngerjesztő képi rend létrehozásának az alapja.

Vissza a lecsupaszított alapokhoz

Az absztrakt művészetet többféleképpen értelmezték és különféleképpen nevezték el, attól függően hogy mit láttak meg benne. Nevezték nonfiguratív, tárgynélküli, konkrét művészetnek is.

A megfogalmazások mögötti ellentéteket vagy értelmezési különbségeket jól illusztrálhatjuk akkor is, ha több expresszionista művész munkáját összehasonlítjuk. Kandinszkij lírai absztrakciója után, a holland Piet Mondrianról nem gondoljuk azonnal, hogy egykori expresszionista (alapjai voltak). Mondrian, korai híres kísérletében, több fokozatban is lefestette ugyanazt az almafát, de egyre elvontabb, lecsupaszítottabb módon, mígnem eljutott a teljes geometrizáltságig.

Piet Mondrian festménye ruhamintaként 

 

Ő ugyanis a természeti formák és jelenségek mögött rejlő általános törvényszerűségeket akarta megragadni az aranymetszés követésével. Fekete vonalrácsai ugyanis e receptúra segítségével hálózzák be képfelületeit. E rácsszerkezetes kompozícióit csupán az alapszínekkel festette ki, elmélyülten, esztétikus, filozofikusan átgondolt módon. Képei nem hasonlítanak semmire. Mégis egyszerre absztraktnak, és konkrét realitásnak is nevezhetjük őket.

Piet Mondrian funkcióba állított egyik festménye

 

Az orosz Kazimir Malevics egészen más (politikai és esztétikai) felfogással, egy felsőbb-rendűség által diktált tiszta érzékenységével alkotta meg a Fekete négyzet fehér alapon című, szinte nihilistának tűnő festményét. E teljes elvontság „brutalitásának” erejével, további mértani alapformák következtek, a kör, a hároszög, a kereszt...

Stilusát pedig szuprematizmusnak hívjuk, mely az elvontság, a lecsupaszítás végletes állapota. Malevics a végtelenség és a természetfölöttiség érzetét akarja kelteni, miközben oly csupasz világlátásról tesz tanúbizonyságot, amely a lélek kiüresedett állapotát sejteti. Olyan fajta kiüresedés-érzetét, mint amilyent a kommunizmus okozhatott, amely szerint Isten meghalt, és egyedül vagyunk a világegyetemben, amely önmagától való...

(folytatás)

megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2013.09.16.