52. Pétër László: MINDEN ELLEN (5. rész)

Mottó:

Nem mondom azt, hogy szeretem a 20. századi művészetet, de mégis rajongok érte, mert a hagyományokat szeretem, és tudom, hogy egyszer minden, ami valaha új(szerű) és ellen-művészet volt, hagyományossá válik.

Az első világháború után a geometrikus absztrakció gondolata még inkább felerősödött.

A világégés ugyanis végül semmiféle megváltást nem hozott sem az egyén sem a társadalom számára. Gyógyír nem volt. Helyette csalódott, kiábrándult tömegek vártak valamire, ami lelki és gazdasági gondjaiktól is megszabadítaná őket. A mindenkori esztétikai kérdések a végletességig feszültek, miközben ezen csalódottsági állapotok tovább teremték az újabb, igaznak hitt művészi törekvéseket is. A korabeli művészek szeizmográfként működtek, de mindegyre a materialista világ béklyójában vergődtek. Keresték a kitörési pontokat.

Természetesnek tűnhet, hogy az első izmusok lendületessége, gyors iramlása és zabolátlansága olykor feleslegesnek hitt izgalmakat is keltett. Mint ahogy az is, hogy e gyors vágták a művész gyors kifáradásához vezettek: ezért sokan közülük nehezen maradtak meg az alkotásaikban felfedezett eredményeiknél. Tovább kellett kutatniuk, újabb kihívásoknak néztek elébe. Hiszen a már meglévő értékektől irtózó bátor pioníroknak hitték magukat.

Mint ahogy azok is voltak.

Kubista „fogalmazványok”

Georges Braque: Csendélet

A fauvizmus egyik oszlopos tagja volt Georges Braque, aki végül elkülönült a vadaktól, és Pablo Picasso nevű spanyol barátjával újabb kísérletet tett a természeti látvány (f)elcserélésére. Alakos ábrázolásaikat, portrét, csendéletet, tájképet, Paul Cézanne azon késztetését és törekvését próbálták (sarkítva azt) továbbvinni, hogy a látvány szilárd vázát geometriai formákká, alakzatokká torzítsák. Az isteni geometria ugyanis kész arzenált kívánt a művészi kompozíciókhoz, melyeket évszázadokon át használták, mégsem törődött vele igazán senki. Az erőteljes vonalas vázlatok, kompozíciók, korábban csak dobbantódeszka voltak a műhöz, melyek továbbrészletezése és kidolgozása során a furcsa térbeli alakzatok végül felismerhetővé, realisztikussá árnyalták a képet.

Kísérleteik sikerét bizonyították, amikor a geometriai formák a realizmustól való teljes elszakadás érzetét keltették.

Tudva levő, hogy a kubizmus elnevezés a Cézanne-i ábrázolás motívumainak előbb vázlatos, de később konkretizált háromszögekké, körcikkeké, négyszögekké, kubusokká alakítása során fogalmazódott meg.

Ám a kubisták is a természetes látványból indulnak ki. Apró darabkákra tördelték a látványképet, majd mozaikként újra összeillesztették azt. Egymás mellé rakosgatták, applikálták, és a még mindig harmonikusságra törekvés során, jó esztétikai érzékkel „kiegészítették” azt. Előfordult hogy több nézőpontból, látványszögből gyúrták egybe kompozícióikat, ami végül valamiféle szimultantizmus érzetéhez vezetett el.

A látványt e rejtvényszerű feladványával a kubista festő forradalmiasította, izgalmassá tette, azon oknál fogva, hogy az tér-idő tengelyt is alaposan megbolygatta. Tudvalévő, hogy egy időben csak egyhelyt tartózkodhatunk. A korabeli ember a kusza, egyszerre több-látószöges kép (kaotikussá tett) látványával nehezen birkózott meg, mivel az tényszerűen absztrakcióként hatott. Viszont egy egészen újszerű valóságon túli érzület lett rajta úrrá, ami fokozatosan élménnyé vált benne.

A festőt pedig még kíváncsibbá tette a hatás, és elemezgetni kezdte felfedezését. 1913-14-ben már Gris és Léger festők is társultak Braque-hoz és Picassóhoz. (Később a játékos kedvű Miró is csatlakozott hozzájuk).

A kubizmus szintetikus korszakának nevezzük ezt, a valós látvánnyal való teljes szakítást, és a látszat-valóság létrehozására tett sikeres kísérleteiket. Melyek során a kép síkja önálló valósággá válhatott: ezáltal pedig a kubisták újabb kísérletezések szakaszába léptek.

Szimultantizmusban harmónia-teremtési szándék

Sajátos törvényszerűségei vannak a széttördelt síknak.

A szeszélyesen változó, méreteket váltó részletek újbóli összeillesztése játékosságot és elemző szándékot takar, melyek során a művész eredeti jelentésétől fosztja meg a tárgyi valóságot, mely végül új „kép-építő” szándékának engedelmeskedik. Ráadásul a kép látványi értékét a művész azzal hamisítja/gazdagítja meg, hogy különféle sík díszítő elemeket is társít. Újságpapírt, tapétadarabokat, szöveteket, vagy egyéb idegenszerűnek látszó anyagi elemeket ragaszt be kompozíciójába, feldúsítva ezáltal a kompozíció dekorációs szövetét.

Braque-nál például gyakori és jellegzetes az ízekre szedett hegedű-test, amely még a 80-as évek művészetében is visszacseng. Gálics István muravidéki grafikusművészünk jelképpé, dekoratív női szimbolikává emeli a széttört hegedűtestet, amelyek felejthetetlenné tették e „provinciális” zseni kompozíciót, és világhírnevet biztosítottak neki. (Több Nemzetközi Grafikai Biennálé nagydíjasa, különdíjasa)...

A kubizmus furcsa térfelfogását, hogy különféle pozíciókból is képes láttatni a művész által felvetett ötlet-valóságot, és univerzumként értelmezi a háromdimenziós világ kétdimenziósra váltását, valójában a racionálisnak tudott euklidészi geometria „zabolátlan” felhasználása eredményezte, és a képzőművészetben mindmáig használják.

Ám ma sem könnyű felfogni azt a léptékváltást, amelyet produkált. Pedig értjük, tudjuk, ismételgetjük: a reneszánsznak a háromdimenziós valóságnak a kétdimenziós perspektivikus érzület leképezésében igen nagy szerepe volt, és általa alakult ki a fizikailag pontos realista látványkép. A mesterkedő 20. századi művész azonban a természettudományos vizuális-képi elméleteket filozófiai-matematikai szemléletmóddal négydimenzióssá tette, és ezáltal elmélyített tér-idő kontinuumban kezdett el gondolkodni.

Futurizmus(ok)

Boccioni Umberto: Horizontal Volumes

A kubista festészet „többnézetűségének” örömteli felfedezésével forgácsolta szét a tér-idő együtthatót.

Ugyanabban a tér-idő keresztben, az olasz művészek egy rebellis csoportja kapott az alkalmon, hogy e felfogást a maga számára hasznosítsa, és újabb értelmezést próbáljon adni a „kiüresedett” valóságnak.

A futuristák számára a világ működésének félelmetesen pontos dinamizmusa adott erőt ahhoz, hogy megpróbálják a modern kor lendületét láttatni. A dinamizmust ugyanis a technika forradalmában látták felerősödni, és a világ felgyorsuló változását, a gépek izgalmas működését, az általuk kifejlesztett gyorsaság-élményt és erőteljességet próbálták megélni.

Számukra az agresszív szemléletmód is csak mozgásélményt, dinamizmust, új izgalmakat jelentett.

A kubisták széttöredezett, „több nézőpontból egyszerre” látásmódjának katartikus élményén fellelkesülve, ehhez hasonlatosan a dicsőített gyorsulás-élményüket ábrázolták. Számukra a kihívás a mozgásfázisban lévő testformák egymásra, egymásba vetítése volt, és az elmozduló alakzatok, formák és fények furcsán delejes látványával komponálták meg új képeiket.

 Depero: A futurizmus háza

 

Törekvéseiket a századelőn felfedezett mozgókép, a pergő filmkockák pörgetése is segítette, melynek során az egymásra vetítésük jelzi az új tér-idő kontinuumban való sodródást. A futurizmus azonban a jövőbe vetett hitével rendkívül zabolátlanná, gátlástalanná vált, és művészetével politikai őrületet kezdett el szítani.

(folytatás)

Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2013. szeptember 23.