65. Pétër László: Lélektől lélekig 3. rész

(Németh Mátyásnak)

 

Németh Csongor: Édesapám

Németh Mátyás a Magyar Szónál munkatársként mintegy három évtizedet töltött el. Munkáját művészi szintre emelte. Én azt az opusát szeretem a legjobban, amikor kedvenc témájával foglalkozik, és a falut, a tanyákat, a vidék életét, mondhatnám így is, a vidék csendes paraszti életét kapja lencsevégre. Mert falusi ember lévén a táj emberét nagyszerűen ismeri. Úgy tudom, régebben úgy járta a”terepet”, hogy a parasztemberekkel sokat beszélgetett, bensőséges kapcsolatot ápolt velük, ezért a „régiek” nem csak riportalannyává váltak, hanem rendre főszereplőkké. Németh Mátyás kedvenc műfaját divatosan szociofotónak nevezik. Őt magát kutató fotográfusnak, akinek sikerült megörökítenie a tegnap és a tegnapelőtt embereit, múló életmódjukkal: hagyományai(n)kkal...

Kis szociográfiák

A mi életünk

Németh Mátyás bácskai tájhoz és a parasztságához való megható ragaszkodásáról többen is írtak az elmúlt években, évtizedekben. Igaz az is, hogy mindennapos munkája során szinte „mellékes széljegyzetként” készültek el a legjobb és legértékesebb, hangsúlyozottan művészeti rangra emelt szociofotói. Ezek közül több fotót láthatunk viszont Kalapis Zoltán, Harkai Imre, Csorba Béla és Ökrész Károly helyrajzi, népéletet kutató könyveiben. Ha csak a fotóriporteri munkájának él, és kötelességtudóan csak feladatokat teljesít és szenvtelenül bánik motívumaival, és ha nem érzékelte volna a kitüntetett pillanatokat, Németh Mátyás fotográfiái csak technikailag magas színvonalú zsánerfotók lennének. Így azonban ennél jóval többek, hiszen szenvedélyes feszültséggel teli pillanatokat örökített meg. Odafigyelő, gondos szeretet sugárzik azon munkáiból, melyeket nem is az újságnak készített, hanem önmagának, önmagáért, talán mindannyiunkért.

Ezen, népéletet megörökítő témák izgalmasságát, élményszerűségét hamar felfedezte, a kitüntetett pillanatok megörökítésével ritka ünnepéllyé tette számunkra az egykori népélet gyötrelmesen szép mindennapi hangulatait. Az ő szemével láthatjuk ma a délvidéki múlt, közelmúlt hagyományos, érzelmileg gazdag tárházát. Kalapis Zoltán így fogalmaz: „E képek némelyikéhez érzelmi szálak fűznek: jelen voltam létrejöttük pillanatában. Fölismerem őket, emlékszem azokra a szituációkra, amelyekben megszülettek. A vásárra, a tanyai lakodalomra, a falusi udvarokon folytatott kellemes beszélgetésekre. Fölismerem ezeket a nádfödeles házakat, ezeket a fehér falakat, szobabelsőket, félig vagy teljesen nyitott, esetleg éppen csukott zsalugátereket, a Temerinben és Bácska más részein, vagy Bánátban fényképezett roskatag gémeskutakat...”

Hasonlóképpen vélekedik Németh Mátyás szociofotóiról Németh István nagyszerű, nemes lelkű írónk is, a népélet könnyed krónikása, aki a Magyar Szóban hétről hétre közölt tárcáival, élménybeszámolóival vagy pillanatképeket rögzítő veretes írásaival rajongással, érzelemdús szeretettel simogatja a délvidéki magyarságot: erkölcsi támaszt, bátorítást, vigaszt nyújtva neki keserveiben és lassú elmúlásában.
Mert mi valóban egy szeretetreméltó hagyományos világ (a Mi világunk) fájó pusztulásának és átalakulásának vagyunk a szemtanúi.

Elmúlás

A gyűjtő

A fényképezés mellett Németh Mátyás kitartó gyűjtő és kutató is.
Régi fényképek megmentője. Évtizedekig tartó szenvedélyének köszönhetően rengeteg értéket gyűjtött össze. Temerin életéből vaskos fényképalbumot lehetne létrehozni. A néprajzosok és a helytörténészek, falukutatók számára egyaránt használható gyűjteményét már állította ki. Ökrész Károly, Temerin egyik kiváló helytörténésze és néprajzosa méltatta művészemberünk munkásságát. Őt személyesen jól ismerve, ekképpen nyitotta meg kiállítását:
„Vannak itt több mint száz éves fényképek, többségük századunkban készült, Temerin népéről vallanak, akik szorgos munkájukkal, nyelvükhöz,kultúrájukhoz való görcsös ragaszkodásukkal megőrizték nemzeti önazonosságukat a történelem viharaiban is. Ez a kiállítás egy nagy családi album, a nagy család -Temerin- képes albuma...”

A nyolcvanas évek második felében jómagam is régi fényképeket gyűjtögettem az al-dunai Székelykevén, Hertelendyfalván és Sándoregyházán. A bukovinai székelyeket valaha az Al-Duna kanyarulatának mocsaras területeire lecsapolások, töltésépítések céljából telepítették, s a róluk később megírt könyvemet Németh Matyi önzetlenül segítette. Oly módon hogy a kölcsönkapott régi fényképeket, mintegy 200-250 darabot, melyeket vissza is kellett adnom az eredeti tulajdono-soknak, szorgalmasan archiválta nekem: átfotózta és újra fényképeket készített belőlük. Ebből az átörökített gazdag fényképanyagból, sok erőt merítettem az íráshoz.

Ami ekkor számomra kiváltképp jóleső volt, munkájáért pénzt nem vállalt, hanem egy akkortájt a Forum kiadó gondozásában megjelenő ifjúsági sikerkönyv (Szent Péter atyafisága) általam készített linómetszeteit kérte cserébe. És az idősebb kolléga barátságos nagylelkűségével, természetesen egyúttal ő is adott nekem három nagyszerű fényképet, melyek szobám falára kívánkoztak.

A fotográfia és a festészet - keresztmetszésben

Jómagam először a TAKT korabeli kiállításain találkoztam e munkáival. Csernik Attilával együtt a „fiatalok” között állított ki. Így bátorították, egyben erősítették is a felnövő délvidéki művész-nemzedéket. Tusrajzai kiválóak, rövid lélegzetűek, összeszedettségről, koncentrációról árulkodnak. Tanyákat, házsorokat kígyózó vonalvezetéssel kapásból rajzolt meg. Az olajfestményeit is kedvelem. Ám kétségkívül a legkényesebb festőtechnikát, az akvarellt műveli igazán mesteri fokon.
Egykor néhai Ács József festőművészünk biztatta őt arra, hogy rajzoljon, fessen minden nap: „Ha azt akarod, hogy a kezed azt tegye amit a szemed lát...”. Mert „...nem okvetlenül szükséges festőiskolába is járni ahhoz, hogy az ember kiváló művész legyen”.
Németh Mátyás a vízfestést évek hosszú során át kitartóan gyakorolta. Hogy milyen magas fokra jutott el ebben, azt kiállításain is látható nagyszerű víz-festett munkái jól mutatják...

Felesleges ecsetvonás nélkül

Itt még el lehetne mondanunk, hogy a hagyományos vízfestést, mely a művészeti technikák talán legnehezebbike, minálunk a Délvidéken kevesen művelik, és alig néhányan mesterfokon. Közülük néhai Szalma László bravúrjait, vagy Penovácz Endre elegáns, könnyed munkáit jól ismerjük.
Ők hűségesen követik a vízfestés évezredes keleti hagyományait. De vannak akik az akvarellt egészen máshogyan képzelik el. Boros György például lírai-szürreális kompozícióival tűnik ki kortársai közül. Míg Gyurkovics Hunor akvarelljeit azért tartom nagyra, mert sokszor oly expresszív, nyers erejű, szinte agresszív, durva módon feszegeti az akvarelltechnika határait... Németh Mátyás másképpen ragaszkodik a vízfestéssel megörökíthető bácskai tájhoz.
Festményeinek, festményrajzainak varázsát és igazi értékét nem a kedvenc témák, nem a „lokális színek”, és nem is csak a bácskai tájat egykor oly sűrűn és oly jólesően behálózó tanyák jellemzik, hanem a hihetetlenül precíz hangulatteremtő/hangulatot megőrző lábjegyzetei: a táj szeretetét magában hordozó, legbensőbb élményi érzések.
Amikor Németh Mátyás fényképez: rendkívül átszellemülten, harmonikus összhangban van a környezetével. Festőként pedig: mindig betartja az akvarellfestés aranyszabályát: inkább eldobja, de soha nem javít bele a készülő akvarellbe...

Fapuvégi házak

 

Egyik legjelentősebb kiállításán a kilencvenes években, Esztergomban ekképpen írt emlékezetes sorokat róla egy művészettörténész: „... Németh Mátyás az akvarell egyik igen tehetséges és kimagasló szóvivője, aki a tárlaton bemutatott festményein egy felesleges ecsetvonást sem húzott...”.

Isten éltesse a művészt.

(vége)

(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó. Tollrajz sorozat, 2013. december 30.)