65. Pétër László: Hazafelé

Álomlátás

Péter László karácsonyi rajza

 

Hol a haza, mostanság?
Álmomban megint csak hazafelé baktatok.
Kezemben valami növényfélét tartok. Ha jobban megnézem, egy egészen kicsi, friss illatú hajtásnyi fenyőág, vagy fenyőfácska, magonc, dugvány, olyasféle. Nem is tudom, ki adta, egyszer Erdélyben, a Pongrác-tetőn találtunk hasonlót, és a herceghalomi házunk udvarán ültettük el. Ezt mintha az imént szakajtottam volna, de szakasztott olyan mint a régi. Aprócska túlélő: kis fagyoska. A markomban viszem, apró gyökerei puha földlabdacsba kapaszkodnak, ö pedig kegyelmet vár a megmaradásához. Most hazafelé igyekszem, és küldetésben vagyok: de nem emlékszem hogy kitől és hogyan, azt a feladatot kaptam, hogy ezt a magoncot haza kell vinnem, sürgősen, mindenáron.
Álmomban, ezért sietek hazafelé.
Herceghalom és Székelykeve között 450 kilométer a távolság, már ezért is furcsa, hogy gyalogszerrel bandukolok. De igencsak kiléptem, és egészen jó haladok. Talán félúton lehetek már, és úgy tűnik, ez a távolság olyan kevéske, mintha a falu egyik végéből a másikba igyekeznék. Csakhogy, valamivel bonyolultabb mégis... Mert egykettőre, már-már oda is érek (hova is?). De most nem a falu központján át haladok, hanem a faluszéli soron, a széjjeken vezet az utam, ahol éjjelente erős, vad házörző ebek rohangálnak a deszkapalánkokkal elkerített kertvégek mentén, és fenyegetően acsarkodnak, megugatják az embert. De biztonságban érzem magam, előttem és mögöttem is járnak, de nem is látom, csak sejtem őket.
Megyek hát sietve. Inalok. Előttem s mögöttem, láthatatlan vakvezető angyalok...
De ők egy utcasarkon befordulnak, és eltűnnek. Egyedül maradok, bizonytalanul megállok, nézelődök csak, és érzem, most aztán elakadtam. Úgy tűnik, hogy már egy jó ideje körbe jártam.
A széjjeken valahai, sötéten ásítozó ablakpárok merednek rám: a legszegényebb soron, ezek itt a későn érkezett telepesek utólagosan, sebtében felhúzott kincstári parasztházikói, s azok vaksi ablak-gödrei. Jól tudom, már régen lebontották őket, de most itt vannak, és nincs más, amihez igazodnom. A házikók végül megritkulnak, el-eltünedeznek a mélyülő sötétségben.
Lám, már csak köd van és félhomály. Téblábolok, meg-megállok, hallgatózok. Hogy érek én haza, Karácsonyig...

Péter László: Juhpásztor

Ahogy forgolódok a sötétben, már nyirkos, sárvizes kietlen tájban tocsogok, és csendben szállingózni kezd a nagypelyhű hó... Vizenyő van, lábam alatt ingovány: nyirkos fűcsomók, sár, homok, gyökerek és vizenyő... Fairtásnak nyomai. Egy sor kétkerekű szekérre, kubikos kordéra leszek figyelmes. Odalépek, ló és ember nélkül vannak, pihenőre állítva, mint valami múzeumi raktárban, egyiken-másikon még, valamiféle toldott-foldott lószerszám. Egyik másik, sárga földdel is meg van rakva, olyan mintha nemrég hagyták volna abba a munkát. Hová mentek, hová menekültek?
Aztán valami neszt hallok mégis, nem vagyok egyedül, ez megnyugtat, majd megkérdezem, mi történt, mi történhetett... A közelben egy öregasszony sziluettjét veszem ki gyér derengésben, s mintha a nagyanyám hangját hallanám. Mint amikor nagyon régen, ítéletidő volt, s minden villámlásnál, mennydörgésnél összerezzent, és félhangosan imádkozott a konyha bereteszelt ablakánál:
- Istenem, Istenkém... Add, hogy megmaradjunk...
Aztán közelgő kocsizörgésre leszek figyelmes, és épp hogy megfordulok, máris mellettem egy nyikorgós rövidszekér. A bakján mosolygó öregember ül, elakad a szavam, ismerős-féle. Nagyon is ismerős…
Ejha...
De hiszen, ez alig-hanem a néhai nagyapám, megismerem a gyűrött, ezeréves, kormos-szürke kalapjáról, amit akkor is hordott, amikor a szántóföldeken szárégetés közben elragadta a Teremtő. Ám mégis egyre más... Szembetűnő hogy hosszú fehér szakállat növesztett.
Félhomály-arccal kérdi mosolyogva:
- Hazafelé?
Székelyen régen, ha valakire azt mondták, hazafelé igyekszik, az, az elmúlás irányába ment…
- Nem, nem hazafelé, csak Székelre... De eltévedtem.
Mintha értené a reményvesztettségemet.
- Na, eggyet se busulj, szépfiam. Akkor csak toronyiránt, iparkodj, arra...
Csupa jóindulat, csendesen hunyorog, csóválja a fejét, de kinyújtja a rég megfáradt kezét, mutatja is az utat... Ekkor meglátom az ösvényt, mely nyílik a hibókban, sárban, a falu alatti nagy lapály, a nagyalj felé.

Péter László: Három királyok

Valamiféle világosság gyúlik meg elöl, nagyon messze. Pilács, gyertyafény, egyre megy, már tudom, hogy arra kell futnom: várnak rám otthon. El se köszönök, hátra se nézek: attól félek, elkések. Karácsony jő hamarosan.
Iparkodok.

(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet. 2013. december 23.)