67. Pétër László: Elcsángálók

Néhány mondat a bukovinai székelyekről

A madéfalvi székelyölés (Siculicidium) után vált terhessé a sorsuk...

Az 1764 január 7-én, Vízkereszt hajnalán bekövetkezett tragédia után kezdetét vette a nagy futás, a Moldvába menekülés és az elcsángálás. De a Jóisten mégsem hagyta a bujdosó székelyeket elkallódni, hanem lakhelyül inkább nekik ajándékozta Bukovinát.

Ezt a földet valójában a bécsi udvar kegyeltjétől, Mária Terézia kedvenc magyar hadvezérétől, gróf Hadik Andrástól, Erdély újonnan kinevezett kormányzó gubernátorától kapták.

Splényi tábornok, és venyigés Mártonffy Mór pap verbuválási kísérlete, sikeres rábeszélése hogy Móduvából telepedjenek át a még szinte lakatlanul álló fennsíkra, a termékeny felföldre, és erős hitük, öntudatos gondolkozásuk, a hagyományaik mindenáron megtartása, mentette meg őket a beolvadástól vagy pusztulástól.

A bukovinai székelyek megszületését segítette, hogy a csíki, gyergyói, háromszéki, udvarhelyszéki... gyökereik újra talajba kapaszkodhattak. Ezért nem sorvadtak el. Ami kicsiny reményük lehetett a megmaradásukra, azt megtartották, és szívóssággal alakították ki az új közösségüket.

Kelengyéjüket, hozományukat a Bukovina földjén megalapított ötfaluban, 1774-től kezdve csomagolgatták ki a batyujukból Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva székely telepesei.

Péter László: Elcsángálók hozománya

Csángó bizottság és utána...

Nagy kihívást jelentett volna a bécsi udvar által ellenőrizett Wenckheim-Tisza kormány számára, de hazatelepítésükkel valójában egy polgári egyesülés törődött, olyan neves személyiségek irányításával, mint Jókai Mór, Benedek Elek, Szádeczki Lajos, Odescalchi Artúr herceg, stb. A kitelepítésükre létrejött alapítvány, a Csángó bizottság tagjai önkéntes szervezői munkával és polgári pénzadományokból szervezték meg az első hazajövetelt.

Sorsuk alakulásának stációit, fejezeteit a 19. század második felétől nagy odafigyeléssel elemezgették újságírók, írók, történészek, népmesegyűjtők és szociográfusok, papok, lelkészek tanítók és néprajzosok. Pontos időrendiség és a teljességre törekvés nélkül:

László Mihály, Benedek Elek, Jókai Mór, Odescalchi Artúr, Szádeczky Lajos, Oberding József György, Mikecs László, Németh Kálmán, László Antal, Bodor György, Id. Thomka Károly, Ifj. Thomka Károly, Thomka Viktor, Szabadka Gyula, Kodály Zoltán, Ortutay Gyula, Sebestyén Ádám, Dömötör Tekla, Szabó Imre, Andrásfalvy Bertalan, Dégh Linda, Belényesy Márta, Sebestyén Imre Dezső, Foki Ibolya, Solymár Imre, Szőts Zoltán, Fazakas Tiborc, Réső Ensel Sándor, Makkai Béla, Balázs-Kovács Sándor, Kóka Rozália, Fábián Margit, Albert Gábor, Balassa Iván, Balás Gábor, Nagy Sívó Zoltán, A. Sajti Enikő, Pasza Árpád, Csibi Krisztina, Rudolf László...

Végeláthatatlan az egykori s a ma törődők névsora.

Hazatalálás(ok)

A megmaradáshoz azonban, még több erő és kitartás kell(ett), mint a Bukovinában való összekovácsolódáshoz. A teremtés könnyebb, mint az erodálódás...

1882-83-ban, első kirajzásukkor is még csak hazafelé tartottak. Szűz Mária oltalmát keresve elhagyták a szeretett (és később annyiszor megsiratott) Bukovinát. Azt az idegen hazát hagyták el, amely terület megóvta, és legismertebb keservesük szerint, nagy pityókával, meg capuj hagymával életben tartotta őket. Meghagyta őket Magnak, jövendőnek...

Amikor hazafelé tartottak tehát, akkor is csak az anyaország felé igyekeztek, hogy elvándorlásukkal megmeneküljenek a Bukovinában való elszaporodásuk következtében beállt elszegényedés és eladósodás rémétől. Amikor hazafelé igyekeztek, hajtotta őket a vágy, hogy a sokféle népekkel betelepített Bukovinából, egy biztonságosabb szegelletébe kerüljenek az anyaországnak. Amikor a Csángó bizottság lajstromára feliratkoztak, hatalmas lelki erőről tettek tanúbizonyságot. Mert „aki elhagyja a szülőföldjét, az kétszer hal meg”.

Amikor szegényes életükkel, tárgyi vagyonkáikkal, ingóságaikkal és népes családjukkal, szapora gyermekekkel megrakott társzekereikkel hazafelé indultak, az igazi otthonukat hagyták el. Annak előtt még csak nem is látták édes anyaországukat Magyarországot. De keresték a biztonságot és a helyet, ahol Szűz Mária oltalmában meghúzódhatnak. Amikor hazafelé igyekeztek, reménykedtek, nem gondolták azt hogy idegenből szinte mindig idegenbe fognak keveredni...

Megmaradni akartak, s lenni a világ s népük számára. A Jóisten gyönyörűségére. A bukovinai székelyek mindig is úgy tudták, ők azért lettek, hogy Velük gazdagabb és boldogabb legyen a világ.

Első kirajzásukról, a Dél-Bánságba településükről, a délvidéki magyarság nem sokat tud.

Az utolsóról, mely bácskai telepítésként él a köztudatban, de valójában a Bukovinából való végső kitelepítés fejezetéhez tartozik, annyit hogy a második bécsi döntés nyomán 1941 és 1944 között élhettek ott. De oda talán csak azért tették őket, hogy a vegyesen lakott vidéken erősítsék vissza a trianoni idők után szláv betelepülőkkel szétbombázott magyarságot. A háború végén azonban e székelyek a benyomuló „felszabadítók” elől kénytelenek voltak elfutni. Ők ma a Tolna megyei Völgység lakói. Hideg-rázós karácsonyokat éltek meg...

Péter László: Elcsángá-ló

Angyali vigasság

Az al-Duna kanyarulatába besodródó székelyekre az 1882-83-as első kirajzás hatalmas próbakőként nehezedett. De viszontagságos körülményeik ellenére új otthonra leltek. Három falut alkottak, Székelykevét, Hertelendyfalvát és Sándoregyházát.

Miért s hogyan történt? Miként zajlott a hazakeresés? Mi eredményt hozott?

Hogyan maradt életképes az átültetett, lombos, gyümölcshozó fa?

A mocsaras területekre betelepítettek ereje önmagában aligha lett volna elegendő. Önbizalom hiányában bizonyosan megtört volna. Ám az al-Duna mocsaras területeire töltésépítőknek telepítettek vegyes nemzetiségűek voltak: segítőkészek, jóakarók. Az újrakezdés nehézségeit megértő palóc-magyarok, németek, szlovákok, paltyán-bolgárok már ismerték az itteni életkörülményeket. Ők immár tíz-egynéhány éve dolgoznak az akkor még lápos, ingoványos, mocsaras vidéken. Új szabályok, más munkafeltételek érvényesültek, melyekhez nehéz volt igazodni. Elkeseredésükben sokan visszafordultak Bukovina felé. Akik az ingoványon maradtak, fohászkodtak, a túlélés reményében gürcöltek, kínlódtak, kapaszkodtak. Hogy miféle Karácsony lehetett az első...

Akkoriban is meghallgatták a kántálásokat, az angyali vigasságot?

Meg, meg! Mindig is meghallgatták. A bukovinaiakból gyarapodó Al-dunai székelyek is. Ők mára ismét nagyon megfogyatkoztak, de még megvannak, megmaradtak. A Karácsonyt ünneplik, és tiszta szívvel élik meg.

- Hányan vagytok?... Szól ki ma is a gazda/gazdasszony, amikor a kántálók már megénekelték a háza népét. Az ajándékozás után pedig a gyarapodást kívánja nekik és így búcsúzik el tőlük:

- Na, most akkor annyi felé szalaggyatok!

De Ti otthon lévők, így is kevesen maradtatok.

Ne szaladjatok szét. Ne csángáljatok tovább.

Kelltek a jövendőnek, nagyon.

(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014.január 6.)