Nem vagyunk idegenek
3.
rész
Soltis Miklós
Mit sem érne a művészet, ha nem lennének nehéz
gondolat-erdei, és mit sem érne a művész ténykedése, ha
szimplán csak a világ fragmentumaira, tárgyiasított ábrázolására,
esztétikai ürességére összpontosítana. Mit sem érnének azok a
művészi alkotások, amelyek gordiuszi csomókat, lehetséges
megoldás-variációkat, mély erkölcsi válságokra valamilyen
gyógyírt nem lennének képesek kihámozni a festéktől és
ecsettől kérgesedő fiatal alkotói kezek közül...
Soltis Miklós a valóságosat az álombéliséggel ötvözi. A
valóságosat a frivollal, a komolykodót a nevetségessel, a
tiszteletreméltót a polgárpukkasztóval, a művészit a
közönségessel, a giccsessel ütközteti. Sok esetben a
képregényekből ismert hős életmentő figurákat vonja be a
játékba, és egyáltalán, kompozícióiban olyan attribútumokat
von össze és ütköztet, amelyek a pop art világában is működtek.
A prózai világ korlátozottsága, korlátoltsága mellé rendeli a
problémákat megoldó képregényekből kilépő küzdő/harcosokat.
Irreális képi világgal válaszol irreális valóságunkra.
Felszabadító erejű, szinte gyermeki a spontaneitása, szabad
asszociációkon alapulnak furcsa kompozíciói. Gag-szerűek, mégsem
harsányak, inkább visszafogottak.
Soltis Miklós: Thomas Mann és a ninja
Soltis a harmadik Takt-generáció harcos képviselője, aki a
megélt balkáni háború nemtörődöm-állapotait közelről
szemrevételetezi, és aligha lehetséges megoldási módokra rímelő
motívumkinccsel szarkasztikusan játszadozik. Ezzel erős
társadalomkritikai ráhangoltságot is teremt. A háttérben meg
húzódik ugyan az alkotói spontaneitásában megülő kényszer, de
egyúttal a megmaradás kreatív- józan ösztöne is. És ez mind
egyéni, mind közösségi átélésként a balkáni állapotokkal
kezdeni mit sem tudó, áldatlan helyzetbe kerülő emberről szól.
Természetesen az imént már említett vergődő délvidéki
magyarságról is. Soltis a csorbuló (kisebbségi) jogokat szenvedő,
de a szellemi/kulturális túlélésért erősen küzdő határozott
egyéniség heroizmusát örökölte, és örökíti meg. Művészünk
szövetségbe lépett az utópisztikus képregény-hősökkel, és
meglepő katartikus élményben részesít bennünket. Valós
kockázatokat vállal, amint álom-hőseivel a világ virtuális
megmentőjeként röpköd a súlyos alkonyi légtérben, és nehéz
küzdelmekben harcol meg a (balkáni?) fenevaddal. Festőtechnikája
hol durva, hol kifinomultabb, nehéz feladatként a stílusok
eklektikusságát és összebékítését optimizmussal vállalja
fel. Alkonyi sejtelmességeket megfestő erős karú optimista festő.
Kis Endre
Kis Endre: Szaracén
Modern képátviteli eszközök segítségével készíti
pszichológiai indíttatású festményeit. Miként alkatilag, úgy
festészetében is kemény, határozott. Korábban ön-arc-kép
elemzésekbe bocsátkozott, modern indiánként az arcfestés
erőteljes, vad kifejezőerejével manipulált. Ugyanakkor a
számítógépes grafikai programok „kockásított”,
rácsszerkezetével fogalmazta újra önmagát. Mára eljutott addig
a kísérletező fázisáig, amikor a pusztuló állat-világunkat is
elemzi, meglehetősen steril ám dekoratív közegbe helyezi a
veszélyeztetett állatfajokat. Miközben azok valódi szépségével
találkozunk, egy kór-boncnok kíméletlenségével belezi ki őket.
Kettős érzéssel szemlélődve, itt szembesülnünk kell az
elidegenedéssel...
A kettéosztott képfelület kétféle hangulatvilágot mutat, és
tükrözi az emberi tudat megosztottságát/megoszthatóságát,
amely az élet értelmét kétféleképpen magyarázza. Hol
részvéttel, hol részvéttelenül bánik a környezetével.
Meglepettségünket fokozza, az élő és a holt, a gyönyörű és
a frivol, az életszerű és a művi, a hideg esztétikában egyaránt
megférnek egymás mellett. Lelkesedésünkre a kiábrándító
valóság felfedezése, válaszként a kettőssége az emberi
gondolatvilág eltérő mércéit támasztja alá. Megdöbbentő
felfedezésünk, hogy képeinek megfogalmazásait, hangulatát
eltérően értelmezhetjük. Egyetlen témában, egyetlen életi
mozzanatban objektívek, szubjektívek, tárgyilagosak, szenvtelenek
vagy szenvedélyes ítészek is tudunk lenni. Hangulatainktól
függően ítélhetünk meg dolgokat, történéseket, állapotokat.
Ráérzünk vagy sem? Valójában mindannyian begyakorlott
előítéleti képességekkel és sztereotípiákkal rendelkezünk. A
hazardírozó kettősség hol kellemes, hol kellemetlen érzetet
kelt, egyazon időben eredményezhet esztétikai gyönyörérzetet,
meghasonlást vagy akár tudathasadást mímelő gondolatokat is.
Endre képes képtelen egyesítésben egyszerre pozitív és negatív,
ambivalens, kontraverz logikájú gondolatok megfogalmazására.
Komoly, megfontolt, filozofikus. Lakonikus nyugalommal tömören
fogalmaz. Egyesíti az épet, a biológiailag élő egészet, és
sterilen szétdaraboló művi körülmények közé helyezi, miközben
pimaszul/lazán esztétikusnak állítja be a hál' Istennek
vérmentes anatómiai kibelezéseket. Esztétikai élményként képes
elfogadtatni velünk a viszolygásainkat.
Varga
Valentin
Varga
Valentin képeivel két-három éve egy Temerini Takt-kiállításon
találkoztam először.
Meglepődve tapasztaltam meg, hogy vannak valószínűtlen
meglepetések. A huszadik század nagy iskolái és művészeti
csoportosulásai rendre a közös irányultságokról szóltak.
Kezdhetjük
akár a nagybányai iskolával, de sorolhatnánk a stílusokat
kialakító, életérzéseket újrafogalmazó huszadik századi híres
francia vagy német művész-csoportosulásokat is, akár a Nabis-t,
a Kék Lovas-t, vagy később az avantgarde irányzatok és stílusok
közösségben alkotó éllovasait. A Ctrl V csoport legifjabb
művésze, a szabad asszociációk ifjú mestere, játszi
könnyedséggel, expresszív józanságú határozott
vonalvezetésével, formaidomításaival a lírai absztrakció és az
enformel nyomvonalain halad. Egyértelmű az eleve elhatározottsága,
hiszen a realizmusból, illetve a figuratív szemléletből jut el az
elvontságig,valamiféle új-vizualitásig. Ám ezen belül a
kifinomult esztétika érdekli. Látszólag a spontán
hangulatkiváltás eszközeihez nyúl, a kísérletezések azonban a
való világnál sokkal inkább lekötik a figyelmét. Valójában ő
is önkereső művész: folyton elemzi önmagát és a világot is.
Valentin alkotásainak értelmezésénél leginkább az bonyolítja
meg a dolgot, hogy a
témát, és a motívumot csak kiindulópontnak tartja, miközben
valójában az anyaggal való kommunikáció érdekli: a képi
strukturáltság, a gesztusok, maga az alkotás folyamata.
Varga Valentin: Aktok hajnalban
Varga Valentin mestereitől a legértékesebb
vizuális ábrázolási módszereket elsajátítva építkezik. Az
erőteljesen megfogalmazott, balkáni vadságú érzésvilágot
tanulmányozza ugyan, de finomítja, egyéníti, saját gondolataival
manipulál. S miközben esztétikus érzékletességgel fest: kerek,
harmonikus, egészséges, és módfelett bravúros képeket alkot
meg.
Saját
bevallása szerint nagy hatással van rá Picasso,
Bacon, Baselitz, De Kooning, a 50 és 60 as évek akciófestészete,
a ’’ bad painting’’. Tehát a nyugat művészete.
Ütköztessünk hát. Valentin Szarajevóban tanul, és ugyanúgy
hatással van rá a kilencvenes évektől máig alkotó Boszniai
neo-primitivista csoport is (Nusret Pašić, Mustafa Skopljak, stb.).
Így mostani mesterei éppenséggel a Balkán
megrögzött festő-, és grafikus tudorai, akik elsőre talán úgy
tűnik, az eleurópaiasodott magyar érzülettől egy idegennek tűnő
világot képviselnek.
Pedig nem. Mi festőemberek,
sosem vagyunk egymásnak idegenek...
(vége)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. április 28., hétfő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése