(Boros
György
relikviáiról)
1. rész
„Egy
mű nem
jöhet létre
saját kora
jellemvonásainak
ösztönző
hatása
nélkül”...
(Fülep Lajos)
Boros György portréja ( A szerző rajza)
Karcosan a
„nagyöregekről”
A délvidéki tájnak a második
világháború utáni, ma már tisztán körülhatárolható
fejezetek időszakában néhány igazán tiszteletre méltó kiváló
festőművésze/grafikusa is akadt. Köztük néhányan már a
harmincas évek második felében elkezdték munkásságukat, és
most szakmai tudásukat és/vagy elismertségüket latba vetve,
szőtték és népszerűsítették az új művészet hálóját.
Képzőművészek, de kiváló művelődésszervezők is voltak
közöttük. Most a telyesség igénye nélkül „karcosan” csak
néhány nevet említhetünk meg: Ács József, Boschán György...
Petrik Pál, B. Szabó György, Milan Konjovic, Zoran Petrovic...
Kalmár Ferenc, Szilágyi Gábor, Gyurkovics Hunor, Zsáki István,
Novák Mihály... És mellettük például Triplszky Géza, Ádor
Pál... szerveztek, az új művészeti törekvések térhódításáért
a Vajdaságban. De Hevér János neve is ismerősen cseng, aki a
későbbi időszakban, a hetvenes évek második felétől szervezte
a Délvidék legjobb ifjúsági művésztelepét.
A
művészeti közösségek már a harmincas években karnyújtásnyira
voltak, ekkor azonban közbe jött a háború. Így a művésztelepek
megszervezése az ötvenes évek elején vált valósággá...
A szervezés egyszerre küldetés és örömteli
nyűg is lehetett, mivel nemcsak a józan ész diktálta belső
kényszernek, hanem az új rendszer politikailag megalapozott
elvárásainak is meg kellett felelni.
Az erre
hivatottak, néha tevékenykedtek a párton kívül is, de sokáig
ésszerűbb volt a párton belül megszabott/engedélyezett
lehetőségek szerint megvalósítani a kitűzött célokat. Ez a
módszer egyrészt a politikai demagógiával párosított
népuralom-elmélet szerinti volt, ahol szinte kötelező volt a
párttagság is, ezt kívánta meg az akkori rendszer. Némelykor a
művész el is hitte hogy a szocializmus olyan járható út, amely a
művészet forradalmi megújhódáshoz vezethet, ezért valóban
meggyőződéből, pártaktivista módjára dolgozott „az ügyön”.
A lelke
mélyén azonban a művész (mindenkor) tudta, hogy egyetlen rendszer
sem tud parancsolni a művészetnek. Hogy a művészet nem holmiféle
párt felügyelete alatt/miatt telyesedik ki, és a művész
valójában csak a függőségek nélküli szabad alkotás
lehetőségét akarja.
A későbbiekben az elvtársi elvárásokhoz képest tényleg
minden másképpen alakult...
A művészeti élet újraalkotói
tehát valóban „aktivisták” voltak, akik többé-kevésbé
hittek a rendszerben is, de ez nem jelentett megalkuvást, ők csak a
művészet ügyét szerették volna előbbre vinni. Ezért gyűjtötték
össze a művészeket és a tehetségeket, ezért kerestek új
gyakorlati és elméleti megnyilvánulási lehetőségeket. Nem is
beszélve a kiállítások szervezéséről, a művészeti
folyóiratok létrehozásáról, a szellemi élet állóvizének
felkorbácsolásáról és egyéb stílusgyakorlatokról... Végül
az ötvenes évek első felétől, ténykedésükkel eljutottak a
zentai művésztelep, majd a topolyai, az óbecsei, később az
écskai, kishegyesi, csurgói... művésztelepek megszervezéséig.
Tájkép, akvarell
Háládatos dolog volt a
tevékenységük, hiszen ők maguk tehetséges művészemberek
voltak, és mert a művészetet igazgatni igyekező kultúrpolitikába
is óvatosan bár, de beleszólhattak. Jó példánk van arra, hogy
jótékonyan hatottak az egytudó politikusok diktáló irányelveire:
Illyés Gyula szavára hallgattak a kádárizmust képviselő
politikusok is. Minálunk például Deák Ferenc tevékenysége volt
ehhez hasonlatos, aki pártemberként és pártfunkcionárusként is
megmaradt sokrétű művészembernek. Márpedig a művelődést és a
művészeteket szervezgetők nélkül, és a rábólintások nélkül
nem jöhettek volna létre a Vajdasdág első művésztelepei. Deák
Ferencről tudni véljük, hogy ő volt a Temerini Amatőr Találkozó
(TAKT) elindíthatóságának és megmaradásának egyik engedélyező
kultúrpolitikusa... De nem kellene most messzebbre kalandoznunk a B.
Szabó György szerepét átvállaló Ács Józsefnél. Talán ő
volt a művésztelepszervezés, sőt a művészetelméletből
szokásjogot kiharcoló egyik legtöbbet tevékenykedő alkotóember.
A szervezőembereink jól tudták, hogy a délvidéki magyarság
túlélésének nélkülözhetetlen szükséglete a kultúránk
önzetlen segítése, többek között új művésznemzedékek
kinevelése is.
Boros György
vállalásai
Az idén
száz éve született Ács József volt az ötvenes években újra
beindult művészeti élet egyik eminens képviselője, akiről az
emlékező Herceg János egyszer azt írta, hogy „a vállára
tornyot lehet építeni”. Ács akkoriban örökmozgóként a
topolyai és zentai művésztelepet szervezte. És mint tudjuk,
kiváló pedagógus is volt, a későbbiekben pedig afféle mindenes
lett, aki kiállítás-szervezéssel, rajztanári, majd
iskolaigazgatói poszttal is megkínálták, de gyakran írt
művészeti újságcikkeket is. Egy igen fontos közös vonásuk van
ezeknek a „nagyöregeknek”: mindig többet adtak a közösségüknek,
mind amennyit kaptak tőle.
Boros György életpályája is
hasonlatos az Ács Józseféhez. Szabadka híres
festő-grafikusa, egykor híres-neves
vízilabdázója a jó humorú, jó modorú, közvetlen
és barátságos emberek közé tartozik, a délvidéki kedvelt
„nagyöregek” közé, akik alkotnak és szerveznek...
A
„nagyöregek” persze nem mindig koros embereket jelentettek. De
egy tizenéves fiatalember számára, ha csupán egy-két évtizeddel
voltak idősebbek akkor is már tiszteletreméltó rangidősek
voltak. Befutottságukra, tapasztaltságukra, kiformálódott, érett
művészetükre való tekintettel föl lehetett nézni rájuk.
A
„nagyöregek” bizony sok pályakezdő önbizalmát legyezgették,
bátorították, istápolták őket. A
megismerkedésük első percétől általában és szinte egyként
közvetlen, fiatalos, barátságos beszédmodorukkal oszlatták el a
felfedezett kezdő „kolléga” görcsösségét. Az évek során
sokukkal találkoztam, beszélgettem, és több alkalommal, az
általam csak néhanapján látogatott művésztelepeken, néhányukkal
jóízűt dolgozhattam. Úgy érzem, csak jót kaptam
tőlük, a szerényen lezser, néha vagánykodó, de
nyílt, természetes művészi és emberi
kisugárzásuktól. Segítő
hozzáállásuktól, tapasztalt művészi
habitusuktól...
Bajmoki horizont, akvarell
Boros Gyuri bácsit nagyon erős
egyéniségnek tudják. Közéleti és alkotóemberként egyaránt
kedvelik, s mert grafikus-festőként és formatervezőként is
élvonalbéli, tevékenységében sokoldalú, sokrétű és színes
művészember, több művészeti társaság választott tagja is.
Nyugdíjazása után is az alkotói miliő kellős közepében van,
továbbra is aktívan részt vesz elsősorban a Vajdaság és
Szabadka képzőművészeti életében. Évtizedek óta több
jelentős művésztelep állandó résztvevője is: a Csurgói
Csoport állandó tagja, de részt vett a bácskossuthfalvi 9+1
Művésztelep, a Ludasi Alkotótábor, a szabdkai Bucka-Gányó
Művésztelep, a Bácsfeketehegyi Alkotótábor, a Zentai Művésztelep
és a Celarevói Művésztelep, valamint magyarországi művésztelepek
munkájában is. Festő-grafikus, de könyvet illusztrál, plakátokat
tervez és szitáz, könyvimádóknak ex-Libriseket alkot, de
mindemellett nem csak termékeny alkotóként ismerik, hiszen
közkedvelt sikeres múltú pedagógus is. Pályája sikerességét
többször is kitüntetésekkel értékelték. Mindig jó kondícióban
lévő Forum-díjas, Életfa-díjas képzőművészünk ő.
Tanáremberként számtalan tehetséges gyermek felfedezője,
istápolója, útbaigazítója. Igazi művészembereket nevelt ki az
iskolapadból: például Mezei Erzsébetet, aki alig két hónapja
megnyitotta kedvenc tanárának kiállítását a Zentai Művelődési
Otthonban. Nyugdíjazásával elfoglaltságai nem csökkentek, sőt.
Egy ideig a szabadkai gimnázium tiszteletdíjas tanáraként
dolgozott, nemrég a Magyar Ház kiállításait is szervezte, és
máig a szabadkai Népkör MME Oláh Sándor képzőművészeti
csoportját is vezeti. Legjobb pedagógusi tapasztalatai latba
vetésével gazdagítja a művészet ápolásában mindig is
jeleskedő Szabadka képzőművészeti életét.
Folytatás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése