(Boros
György
relikviáiról)
2. rész
„Egy mű nem jöhet
létre saját kora jellemvonásainak ösztönző hatása nélkül”...
(Fülep Lajos)
Ambíciók, aqatinta
Az elindulás
nehézségei
Boros Györgynek csak
az egyik kvalitása a sajátosan emberközeli művészete. A másik a
nemes pedagógia és a könnyedén nevelés módszertana. Indulása,
pályakezdése bizonyára másképpen, másféle bizonytalanságok
közepette zajlott, mint a miénk. Hiszen a második világháború
utáni első művészgenerációjának indulását élte meg. A
pályára kívánkozó és lépő ifjú tehetségek a művészet
tanulása és a főiskolai „kerékbetörések” nehézségei
mellett, mindig is megtapasztalták egyrészt az alkotni akarás
hatalmas vonzerejét. De már a legelején megérezték a bizonytalan
végkimenetel erős léghuzatát is: hogy sikerül-e a pályán
megmaradniuk, vagy fel kell adniuk álmaik jó részét. Hiszen a
művészi szenvedély mellett tekintettel kellett leniük az őket
megtartó anyagi lehetőségekre, arra hogy valamiféle túlélési
stratégia kidolgozottságától is függ az alkotói létük.
Valamiből
meg kell élniük még az angyaloknak is...
Művészünk tanulmányait Ante Abramovic növendékeként
a belgrádi Képzőművészeti Akadémia festői szakán, 1955-ben
végezte el. A fiatal művész még pályája legelején
fedezte fel, hogy a művészetből nehéz lesz megélni, ezért más
foglalatossággal kell megkeresnie a kenyerét. Rajztanárként a
szabadkai Jovan Mikic Általános Iskolában dolgozott 1962-től
egészen 1997-ig. Már indulásakor szembesült azzal a ténnyel,
hogy módszertani problémák vannak az akkori (háború utáni)
rajzoktatásban. Az egyetem elavult rajztanítási-metodikai
ismereteket adott át végzőseinek, és a szükséges korszerűsítő
újításokról nem gondoskodott, ezért a pedagógusi pályára lépő
művészeknek, önállóan kellett fejlesztenie gyakorlati
képességeit. Boros saját elmondása szerint, majd egy évtized
elemző tanítással sajátította el a modern rajzoktatás
korszerűbb, kielégítőbb változatát. Amely módszer nem a hideg
technicizmuson alapult, és nem csak a másolásban ügyes diákok
számára kedvezett, hanem az igazi tehetségek fellobbanásának.
Sok tehetséges
tanítványa volt, és a kreativitásukat nyomon követő és
fejlődésüket segítő tanárember helyes hozzáállásában
fogalmazódhatott meg mai eredményességük...
A délvidékiség kihívásai
A délvidékiség kihívásai
A délvidéki tájnak a második
világháború utáni, ma már tisztán körülhatárolható
fejezetek időszakában több tiszteletre méltó és kiváló
festője akadt. Az ötvenes években újra beindult művészeti élet
egyik eminens képviselőjévé vált Ács József, akiről Herceg
János egyszer azt írta, hogy „a vállára tornyot lehetett
építeni”. Ács akkoriban örökmozgóként a topolyai és zentai
művésztelepet szervezte. És mint tudjuk, szintén kiváló
pedagógus is volt, aki a későbbiekben valamiféle mindenes lett a
Vajdaságban: (mivel még párttag is volt) kiállításszervezéssel,
rajztanári sőt iskolaigazgatói poszttal is megkínálták, de
gyakran írt művészeti újságcikkeket is. S hogy végül a Forum
újvidéki főépületének „kakukkvárában” kötött ki, az sem
tekinthető véletlennek. Mert hogy szellemi vezényletével zajlott
sok minden amit képzőművészeti életnek nevezhetünk a délvidéki
égisz alatt. Boros György közösségi (pedagógusi és szervezői
) aktivitása szintén nagyon kellett a vajdasági művészet
folytonosságának megőrizéséhez, fejlődéséhez.
Istápolás-elhatározottsága igen kemény volt. Boros művészként
és pedagógusként, az időszerűségre is odafigyelt, régi és új
művészgenerációk ténykedését követte, összevetette és
ésszerűsítette a nevelési koncepciójában. Úgy tűnik, a
klasszikus művészeti „fogások” ismeretében, a modern
jugoszláv képzőművészet legfrissebb eredményeit is napra készen
közvetítette azzal, hogy megragadta a kor szellemét,
szellemiségét. Ami pedig szintén nagyon fontos, hogy évekig tartó
szervező munkával segítette vidékünk művészeti életét, mint
ahogy máig is segíti. Számos fontos kiállítás, többek között
vándor-kiállítások megtervezője és bonyolítója. A Kisképek
kiállítás-sorozat megálmodója, a Vajdasági Magyar Iparművészek
kiállításainak kurátora-szervezője. De a szabadkai Magyar Ház
nagyszerű kiállításait is hozzáértően rendezte meg a legutóbbi
időkig. Ezzel a nagyívű munkájával valójában istápolta,
pátyolgatta, támogatta, óvta és némiképpen irányította is hol
a művészet alakulását, hol a fiatal vajdasági szárnypróbáló
tehetségek sor(s)át. A vajdasági művésztelepek egykori
megálmodói, szervezői jól tudták, és Boros György is jól
tudja, hogy mindenkor a következő nemzedéké a jövő...
Boros György 1955-ben friss
diplomásként egy kalandokat rejtő pályakezdő szemlélettel
indult el, 1962-től a Szabadka környéki állapotok
feltérképezését tekinthette alapul (ekkor állított ki itt
először), hogy végül Szabadkán teljesedjen ki a művészete.
Ex libris
Művészi világa
Festőnk az idősebb
délvidéki művésznemzedékeinek egyik
leghitelesebb és legszínesebb
egyénisége, akinek táj-ábrázolásai
líraian hangulatkeltők, játékosak, könnyedek és illusztratívak
is. Az elvontságot sosem tekintette oly becsben, mint az igaz emberi
hangot, az érzékeny sőt érzéki futamokat. Mert természetes
folyamatában engedte (ki)fejlődni művészetének hangjait,
zörejeit, élménysugarait, és nem erőltette magára azokat a
szinte divatossá váló vad kísérletezéseket, amelyek
elvontságában egészen a konceptualizmusig röpítették a homo
Faber-t. Inkább a klasszikus alapok továbbfejlesztését tűzte ki
célul. Ehhez kivételesen érzékeny egyéni szűrő-rendszert
fejlesztett ki az évek során, miközben újabb gondolati és
hangulati elemeket csempészett be művészi világába.
A jól elsajátított
klasszikus technikai fogások ismeretében linómetszettel kezdte, de
rézkarcolással és a jóval nehezebb foltmarással (aqatinta). A
szitanyomásos eljárással is sokat foglalkozott,évekig elsősorban
a Szabadkai Gyermekszínháznak készített remek plakátokat...
Illusztrációin kívül főként az
akvarell technikájával dolgozik, vagy a divatossá vált
akrilfestékkel bánás villámgyors élményrögzítő alkotói
módszerei érdeklik. A szórópisztolyos technikájával geometrikus
rajzokat készít. Ex libris-ei szenzációsak. Olajjal viszonylag
keveset foglalkozik, mert bár képei kiegyensúlyozottak és a
nyugodt világlátását tükrözik, ő maga mégis feszes iramban
dolgozó, temperamentumos, gyors és erőteljesen fogalmazó festő.
A természet szeretetét nemcsak
tájképekben, legutóbbi ciklusaiban leginkább virágképekben
mutatja be. Van hogy lírai vagy szürreális hangulatú
akvarelljeivel ábrázolja az ember és a táj megbonthatatlan
harmóniáját. A derűs élményekből fakadó megfogalmazások
valahogy mindig színesek, vidámak, vagy játékosan líraiak. Boros
György mintha folyton a gyerekekhez is szólna. Mintha nem nőtte
volna ki teljesen a gyermekkorát. Ez nem ritkaság a művészeknél.
Gondoljunk csak a szecesszionizmus átitatta Szabadkába fülig
szerelmes Kosztolányi Dezső költői világára. Vagy figyeljük
meg a legjobb illusztrátoraink játékos rajzképeit: éljük át a
festőink gyermekkorban ragadt visszaemlékezéseit, képzelőerejét...
A természet szeretetét Boros György nem csak
tájképekben, legutóbbi akvarell-ciklusaiban és a Paul Gauguin
dekoratív lapos háttereit idéző virágképeiben éli meg. Mert
amíg néha szokványos kompozíciókban fogalmaz, ezúttal sík
felületben gondolkodik, és tapétaszerű elrendezésben vonultatja
fel tobzódó virágmotívumait. Legtöbbször mégis,
csúcsminőségében ábrázolja az ember és a táj megbonthatatlan
harmóniáját. Aki Napot,
virágot, fát és embert egyaránt tisztel, aki a
termékenységkultuszt is képes megjeleníteni virágszirmaival, és
aki a nő elvontan is számtalanszor megfogalmazott feltétlen
tiszteletét is sugallja képein, az szenvedélyesen szerelmes az
életbe. Ezért úgy gondolom, hogy amint a szimbolizmus
hagyomány-ápolóit, őt is a hatalmába keríti a természet
ünneplésének vágya...
(Folytatás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése