82. Pétër László: LÉT A NEMLÉTBEN - Homage á Rácz Laci 1.rész

Rácz László portréja. A szerző rajza

A művészet létfontosságú...

Szinte hihetetlen, hogy még mindig csak észrevehető hamu alatt parázsló szándék, amelyet az emberiség legnagyobb része alig becsül meg. Pedig évezredek óta használjuk, ma is hozzátartozik az emberi közösségek spontán vagy tudatos élményi világához, mentális és pszichés önismeretéhez, amely az ember „periferiális” működése folytán, az egyéni és a közösségi létének kiteljesedéséhez vezet. Mégsem lett széles körökben elterjedt szellemi táplálékunk. De csakis annak alapjául szolgál...

Manapság egyre bonyolultabbak a társadalmi viszonyok, a mindenféle összefüggések, és alig nélkülözhető a sokrétű tájékozottság, a világ működésének alapos ismerete, vagy a valóság hiteles interpretációja. Pedig jobban kellhet nekünk mint a múltban bármikor.

Művészet nélkül az emberiség soha nem is tudott meglenni. Bár csak a perifériáin botorkálunk még midég. Teljesen nyilvánvaló hogy életünkben nélkülözhetetlen, a Homo Faber alapműködésének egyik fontos eleme. Közösségformáló és közösségmegtartó szerepe van. Főként a mi sérülékeny közösségünkben. Mert amúgy, mindig problématúltengésektől szenvedünk... A művészet tudati/tudatalatti átélése és az élményi gazdagsága része a mindennapjainknak, ám közelsége oly megszokottá vált, hogy sokszor kifejezetten közönségesek vagyunk vele szemben. Már-már észre sem vesszük, pedig velünk van, működik. És sokszínű, óriási felhajtó-ereje van. Élünk is vele rendesen, bármerre is nézünk, a magaskultúra minden területén, és azon kívül is. Mert voltaképpen a pszeudokultúrába is nagyon régen beszivárgott...

Spontán és tudatos

Csak hogy végül mindenfelé (elsősorban, és akár erőszakosan is) ő nyilvánuljon meg... Az értelmes értelmi lét manapság megkívánja sőt kötelezővé teszi a gondolkodó ember odaadó figyelmét. Fegyelmét is. Megkívánja eredetiségének egyéniségének felmutatását, megnyilatkozását. A lélek spontán érzelmeit vagy a gondolat tudásbirtokú öntudatos kivetítését: az önkifejezést.

Valójában ezt észleljük, vagy ezt tanuljuk meg már a korai gyermekkorunkban is. Mégis elsőként erről feledkezünk meg a mindennapi életvitelünk, élethelyzeteink során. Az alkotói lelkesedésről, a természetes megnyilvánulásokról és a spontán önkifejezésről. Mert tehetségesek lennénk, csak nem tudjuk, vagy nem merjük feltételezni és elfogadni ezt. Elemi hóbortból/butaságból azt állítjuk, hogy hiányos és gyatra a készségünk, képességünk a kreatív önkifejezésre.

Voltaképpen bátortalanok vagyunk. Vagy nincs elég türelmünk és időnk, az effélékre.

És mert jobbra-balra, félrevisznek bennünket a mindennapi ügyes-bajos dolgaink, a megélhetési gondjaink, a robotba kényszerítettségünk. A társadalom bonyolult működése minduntalan belekényszerít bennünket valamiféle új helyzetbe, állapotba amely nem igazán kényelmes, komfortos a számunkra, és épp ezáltal rengeteg ráfordításos energiát és odafigyelést kíván meg tőlünk. Pedig sokszor menekülnénk a fölös felelősségtudat elől, hiszen tudjuk hogy az egyén akarata nem igazán érvényesül a közösségen belül. De azt is hogy a közösség sokszor naiv és oktalan közös akarata csak kis mértékben teljesül, mert mindig minden másképpen történik, mint ahogyan szeretnénk.

Az egyén akarata, csak látszólag érvényesül.

Valójában minden másképpen történik...

Önkifejezés

Ám kétségen kívül, a törekvésünk a legfontosabb. Valójában a legnagyobb kincsünk, csak erről nem is tudunk, vagy nem óhajtunk tudni. Ráadásul kilóg a lóláb is. Azt hangoztatjuk mindég, hogy mindent megteszünk a nyíltszívű önkifejezésért: de minduntalan kiderül, hogy valójában lusták, gyávák vagy kishitűek vagyunk. Önmagunknak/önmagunkban sem mondunk mindig igazat...

Nos, ha kommunikatívak, szókimondóbbak, bátrak lennénk abban, hogy alkossunk, ha megpróbálnánk eredetiek, önkifejezőek lenni, máris fordulna a kocka. Egyből ráéreznénk a gondokkal járó, mégis felhőtlen kreativitás ízére. És arra hogy többre teremtünk, hogy többre vagyunk képesek, hogy egy efféle élményi módszer gyakorlásával, sokkal boldogabbak lehetünk...

De amúgy, sosem vágjuk el véglegesen az ősidőktől, azaz kisebb léptékben számítva, a gyermekkorból örökölt önkifejezés értékes vezérfonalát. A köldökzsinórt, amely virtuálisan a művészethez vonz bennünket. Ha csak rá figyelünk, élményi világ tárul elénk: a művészet, amely a felfedezendő univerzumhoz a köldökzsinórral köt össze bennünket. Ekkor már érezhetünk rá arra, hogy a művészet(ek)ben minden megtörténhet, amit az egyén alkotóként megvalósítani szeretne.

Aki ezt belátja, abból lehet „művész”. Az önkifejezés szándéknak, és gyakorlatának hiányában: csak távlattalan.

Nem szépíthetünk tehát semmit sem. Az emberi létben be nem teljesített/teljesíthető nyílt/titkos küldetés mindenképpen: kudarc.

A művészet: a beteljesedni látszó szándék örökös értelmi és érzelmi hullámzása. Voltaképpen a mi megnemesedő, önös szándékunk...

Rácz Laci és a TAKT

Nem hagy békén a gondolat.

Idén immár két évtizede, hogy eltávozott közülünk egy fiatal festőművész.

A még betöretlen tehetséges ifjak között a 80-as évek közepe táján jelent meg a TAKT-on. Megpakolt hátizsákkal érkezett meg Muzsláról. Hevér Jánosnak, a legendás művésztelep-szervezőnek rögtön szimpatikus lett. Hosszú-hajú. Hollóhajú, hátizsákkal, surranóban. Muzslai indián, mosolyogta meg. A Takt nagy sátortáborában (csakis) feltalálja majd magát...

Emlékszem, ahogyan elkülönülten, szótlanul ült. A szájában cigarettával rajzeszközöket, papírt, kartont és valami alufóliába vagy nejlonba csomagolt nyomdafestéket szedett elő. Hamar kiderült, hogy tud is vele jól dolgozni. Különös hangulatképei voltak. Gyorsan készültek, és lassan száradtak meg az első olaj-karton festményei...

Vannak festők, akik hosszú utat tesznek meg, amíg kialakítják, „kitalálják” a csak rájuk jellemző stílust, a (jel)képi világukat. És vannak, akik egyből rátalálnak a saját hangjukra.

Azt hiszem, Laci ez utóbbiak közé tartozott.

Furcsa, önkínzó „önmegvalósító” szándékkal alkotott. Valamiféle delejes metafizikai hangulatot árasztottak a képei. De ez nem Renée Magritte talányos világa volt. Inkább mintha Munch konkrét, direkt-gyászos álomkép-homályából került volna elő. Leginkább arcképeket, és mintha a saját tükörképét festegette volna mindig. A lelki világát, lecsupaszítva, sallang-mentessé téve azt. Ám egyben, mintha mindenki portréját ábrázolta volna... Mint valami bot-csinálta pszichológus, aki az emberek sztereotipizálását tűzte ki célul. Jobban mondva, az általános vonásaik pontosított megfogalmazását.

Stílusa esztétikai szempontból cseppet sem volt tetszetősen lehengerlő, hiszen eszköztára csaknem szegényes, minimalizált, a végsőkig lecsupaszított volt. S mint említettem, kissé gyászos a hangulata. Ám cseppet sem volt felületes, inkább meditatív. Vagy még inkább konkrét, lényegre törő és szuggesztív.

(folytatás)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. június 23. hétfő)