Ma van a te(l)hetetlen hara(n)g napja

Ma van a te(l)hetetlen hara(n)g napja
Ma van a te(l)hetetlen hara(n)g napja
Saját fotó
Hungary
1. szabály: Ne a múltad határozza meg hogy ki vagy. De legyen része annak, amivé válsz. 2. szabály: Ne keseredj el. Lehetséges, hogy ugyanaz a lépcső, amely eddig lefelé vezetett, felfelé is vezet? 3. szabály: Ha hiszel benne, járni lehet a vízen is. 4. szabály: Ne ítélj meg embereket hirtelen haraggal. A vagdalkozás a törtetőké. 5. szabály: Egy kései szerelemért ugyanúgy meg kell küzdened, mint az életedért. Vagy ha elbuksz benne, képletesen (?) a halálodért. 6.szabály: Üzenés akinek, annak... Három végzetes hiba van, amely elvezethet akár a porba sújtó és megalázó gyűlöletig is: a szeretet utáni sóvárgás, a szeretet túltengése, és a szeretet hiánya. NE hagyjátok magatokat... 7. szabály: KERESD AZ ANGYALT!

2014. július 20., vasárnap

83. Pétër László: LÉT A NEMLÉTBEN - Homage á Rácz Laci 2.rész



Rácz Laci, mintha mindenki portréját ábrázolta volna. Jobban mondva, az általános vonásaik pontosított megfogalmazását.
Egyébként az autodidakta festőknél az átlagosnál sűrűbben fordul elő hogy az arckép és az önarckép motívumát, nagyon fontos önelemző vizsgálatnak tartják. A portré szuggesztivitásának megközelítési lehetőségeit firtatva, gyakran különféle technikákban vissza is térnek rá. Arcképfestés során, mintha saját magukat keresnék, tesztelnék folyton...
A régi TAKT-os résztvevőként azonos témaválasztásuk miatt, a Hevér-hagyaték még meglévő, három évtizedet is felölelő fotódokumentációja számos olyan művet örökít meg, melyek alkotóiról ugyan több-kevesebb fogalmam volt, de a válogatások során, én is több esetben összetévesztettem alkotásaikat. Legutóbb épp a múlt heti cikkemben, amikor Csőke Éva festményét sikerült cseréltem fel Rácz Laci portréjával... 


Csőke Éva portréfestménye                                                         Rácz László festménye

Miután tudomásomra jutott a téves beanozosítás, érdekes gondolat fogalmazódott bennem meg: a TAKT portréfestőivel is érdemes lenne egy külön elemzésben foglalkoznom, így épp Csőke Éva, Harangozó Emese, Sóti György, Csernik Emese, Palkovity Mária, Szabó Edit, Juhász Illés, Rácz Laci... egykori szabadelvű, laza és mégis kutakodó portrérajzait össze lehetne vetni... Persze, nem mindenáron, hisz említett alkotóink közül többen folytatták a festői pályájukat, és nyilvánvalóan sokat alakítottak egykor talán még kísérletező fázisban lévő stílusukon.
De ha nem törekedünk semmiféle misztifikációra: legalábbis azt kell gondolnunk, hogy Rácz Laci, önmagáról készített különleges „állapotfelméréseket”. Rejtett/derengő önkereső önarcképeket.
Vajon tényleg erről szólt a festészete?

Eltávozások, újraszerveződések, ellensúlyozások...

A nyolcvanas évek elejétől kezdve a TAKT jó néhány oszlopos tagja távozott el örökre. Habár úgy tűnik, közöttünk (és üreges emlékezetünkben) megmaradtak mégis...
Igen régen elment már, a képregényeket rajzoló muzslai Barta József. Majd a szabadkai Bíró Miklós, akinek emlékére szülei a kimagaslóan tehetséges fiatal művészek támogatására, megalapították a TAKT-on évente odaítélendő Bíró Miklós-díjat. Fájó érvágás volt, amikor elment a temerini Gyuráki Zsiga. Pár évre rá a halk szavú tordai Fejes István. És a csendesen szemlélődő Beszédes Attila. Még később a topolyai Csernik Emese. Majd Budapesten,az egykor TAKT-ra járó Bada Tibi, majd a muzslai Tóth Béla. Utánuk a temerini alkotóház megépítésének szorgalmazója Hajdu Ferenc, Matuska Ferenc, és fiatal kollégája a kishegyesi Csernus Laci...
A kilencvenes években azonban bebizonyosodott, hogy van az erodálódásnak egy fájdalmasabb módja is: a háború (be)hívó szavára összerezzenők, kényszerű vagy önkéntes elvándorlása a Délvidékről.
A TAKT-nak három évtizeden át hiánypótló szerepe volt. Az említett évtizedben a TAKT éppen a legerősebb művésznemzedékét nevelte ki. Viszont Ács József 1990-es, és Hevér János 2001-es eltávozásával, mintha lezárult volna a hőskorszaka.
A keserű nyűg, a kivédhetetlen rákfene időszaka következett, és félő volt, hogy már nem lesz többé TAKT, azaz Tulabarai Tábor se.
Többek lelkiismeretének, lélekjelenlétének és kemény elhatározásának köszönhetően lett csak folytatása. A temeriniek kemény kiállásának köszönhetően, két-három pangásos év után, Csikós Tibor táborvezetői vállalásának és helytállásának köszönhetően az ifjú művészeket ismét össze lehetett szedni. Ha nem lett volna összefogás és komoly lelki szövetség, az újraszervezést irányító temerini TAKT-alapítvány, Ádám István, Csorba Béla, Hajdu Feri, Matuska Feri bácsi, Papp Feri, Jánosi Laci, Magyar István, Oláh Laci bácsi... Ha nem lett volna a Hevér-tanya, amelyet Hevér János fia, Gábor ismét a fiatalok rendelkezésére bocsátott, a művésztelep valószínűleg végleg megszűnt volna. Talpra állítása végül újra minőségi javulásokat eredményezett, mindeközben pedig alighanem egy újabb részleges generációs váltás is lezajlott...

A sorolt nagy veszteségek ellensúlyozásául olyan fiatal képzőművészekkel dicsekedhetünk el, mint a kilencvenes években épp induló/befutó Sinkovics Ede, Utcai Dávid, Kis Endre, Gyuris Róbert, Retek László, Soltis Miklós, Ricz Géza, Tóth Kovács József... Faragó Orsolya, Varga Valentin, és mások. E fiatalok közül sokan elköltöztek már e tájról, többen Pécsre, Budapestre. Mégis, munkáikban mindmáig az égiszünkre jellemző motívumkincs bújik meg.
Hatalmas a Takt portája: csapatai újraszerveződnek mindmáig...
Nemrég újra fiatal vajdasági képzőművészek mutatkoztak be Budapesten több kiállítóhelyen, többek között a Fonóban, majd a pesti Magyar Műhely Galériában is. Itt a MMG egyik munkatársa, Szombathy Bálint segítette a bemutatkozásukat. Szombathy, mint tudjuk a hetvenes évektől a konceptuális művészet egyik legismertebb szószólója, mind a vajdasági, mind az ex-Jugoszláv művészet képviseletében. Az egykori Bosch+Bosch alternatív művészeti csoport egyik alapító tagja volt, a neoizmus megalkotója, nemzetközi hírű irányzat-teremtő művész, aki többkötetes művészeti íróként, és kiállítási kurátorként is igen aktív. Nem véletlenül, a délvidéki művészek érdekében is.
Ennél több jelen pillanatban a fiatal vajdasági képzőművészek kitöréséért aligha tehető meg...

A betöretlen festő

A Nagybecskerek tövében meghúzódó Muzsla a hetvenes évektől szüntelenül termelte a helyi művész-tehetségeket. A Muzslai Ifjúsági Művésztelepen elég sok volt tehát a rebellis bánáti...
Sziveri János, Sziveri Rózsa, Barta József képregényrajzoló, Tóth Béla rajztanár és képzőművész, a temerini TAKT-on mindig előkelő helyen posztoló oszlopos tagok, Rácz János és Juhász Illés...
És a fiatal Rácz Laci is, akinek csendben szövögetett művészeti tervei közül kevés valósulhatott meg, mert túl hamar ment el közülünk.
De mi lett volna, ha tovább marad? Kiteljesedett volna-e a Munch félelmes visszafogottságával egyenrangú expresszionista, szimbolista modorban megfestett meditatív szemléletmódja? Ahogyan összebékítette az agresszívan nyers háttérszíneit a merev csenddel, a portrékba tömörített fegyelmezettségével? Művészete az önelemzés, az önkeresés művészi szándékának minden egyértelműsítő vonása mellett/ellenére, az egyediség misztikumával fogalmazódott meg. Engem portréi sorával húsz év távlatából is megfog, és visszarángat a múltba...
Rácz László (1967-1994) kiváló festőtehetség volt, a temerini TAKT második generációjának egyik legtehetségesebb felfedezettje. Művészkedés nélkül nem is tudta volna elképzelni az életét. A nyolcvanas évek második felében volt alkotói elemében. 1990-ben a TAKT-on, Bíró Miklós-díjat kapott, rajzai, grafikái vajdasági lapokban, folyóiratokban jelentek meg. A kilencvenes évektől a délszláv háború során, megtagadta az erőszakos besorozásokkal kikövetelt katonai szolgálatot. Előbb csak a Hevér-tanyán bujkált, végül ő is elmenekült Magyarországra.
De így csak egy másik kelepcébe jutott, különböző befogadó-állomásokon, menekülttáborokban állomásozott, Békéscsabán, majd Bicskén sínylődött, és átélte hogyan válik feleslegessé az ember...

Rácz Laci Németh Csongornak ajánlott illusztrációja

Tollrajzok

Magyarországon Budapesten, Szegeden, Szentesen, Békéscsabán és Csongrádon volt tárlata.
A bicskei táborban egy földi alkotótárssal, az újvidéki Fehér László akvarellfestővel találkozott. Továbblépési, kitörési szándéka és új tervei voltak. Utoljára kitűnő tusrajzokat, illusztrációkat mutatott meg, készülő tollrajz-sorozatát, nagyszerű miniatűr megnyilvánulásait.
1994-ben azonban Laci felelőtlenül elgurította a szívgyógyszerét. Korai halálával a vajdasági képzőművészet egyik legígéretesebb egyéniségét vesztette el.
A semmibe szóródtak befejezetlen vázlatai, amőbás-szürrealista tusrajzai.
Elmenőben, csendben levetette a surranóját. Nem vitte magával a hátizsákját sem, amelyben általában csak alapszükségletű dolgokat hordozott, túléléshez, és alkotáshoz a legszükségesebb alapfelszerelését. Ceruzát, festékeket, ecsetet. Betöretlen, vad színeket...
Tust és tollat, melyekkel utolsó miniatűrjeit rajzolta meg.

(vége)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. június 30. hétfő) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése