
Egyébként
az autodidakta festőknél az átlagosnál sűrűbben fordul elő
hogy az arckép és az önarckép motívumát, nagyon fontos önelemző
vizsgálatnak tartják. A portré szuggesztivitásának megközelítési
lehetőségeit firtatva, gyakran különféle technikákban vissza is
térnek rá. Arcképfestés során, mintha saját magukat keresnék,
tesztelnék folyton...
A
régi TAKT-os résztvevőként azonos témaválasztásuk miatt, a
Hevér-hagyaték még meglévő, három évtizedet is felölelő
fotódokumentációja számos olyan művet örökít meg, melyek
alkotóiról ugyan több-kevesebb fogalmam volt, de a válogatások
során, én is több esetben összetévesztettem alkotásaikat.
Legutóbb épp a múlt heti cikkemben, amikor Csőke Éva
festményét sikerült cseréltem fel Rácz Laci portréjával...
Csőke Éva portréfestménye Rácz László festménye
Miután tudomásomra jutott a téves beanozosítás, érdekes
gondolat fogalmazódott bennem meg: a TAKT portréfestőivel is
érdemes lenne egy külön elemzésben foglalkoznom, így épp Csőke Éva, Harangozó Emese, Sóti György, Csernik
Emese, Palkovity Mária, Szabó Edit, Juhász Illés, Rácz Laci...
egykori szabadelvű, laza és mégis kutakodó portrérajzait össze
lehetne vetni... Persze, nem mindenáron, hisz említett alkotóink
közül többen folytatták a festői pályájukat, és nyilvánvalóan
sokat alakítottak egykor talán még kísérletező fázisban lévő
stílusukon.
De
ha nem törekedünk semmiféle misztifikációra: legalábbis azt
kell gondolnunk, hogy Rácz Laci, önmagáról készített különleges
„állapotfelméréseket”. Rejtett/derengő önkereső
önarcképeket.
Vajon
tényleg erről szólt a festészete?
Eltávozások,
újraszerveződések, ellensúlyozások...
A nyolcvanas
évek elejétől kezdve a TAKT jó néhány oszlopos
tagja
távozott
el örökre.
Habár úgy tűnik, közöttünk (és üreges emlékezetünkben)
megmaradtak mégis...
Igen régen
elment már, a képregényeket rajzoló muzslai Barta József. Majd a
szabadkai Bíró Miklós, akinek emlékére szülei a kimagaslóan
tehetséges fiatal művészek támogatására, megalapították a
TAKT-on évente odaítélendő Bíró Miklós-díjat. Fájó érvágás
volt, amikor elment a temerini Gyuráki Zsiga. Pár évre rá a halk
szavú tordai Fejes István. És a csendesen szemlélődő Beszédes
Attila. Még később a topolyai Csernik Emese. Majd Budapesten,az
egykor TAKT-ra járó Bada Tibi, majd a muzslai Tóth Béla. Utánuk
a temerini alkotóház megépítésének szorgalmazója Hajdu Ferenc,
Matuska
Ferenc,
és fiatal kollégája a kishegyesi Csernus
Laci...
A kilencvenes
években azonban bebizonyosodott, hogy van az erodálódásnak egy
fájdalmasabb módja is: a háború (be)hívó szavára
összerezzenők, kényszerű vagy önkéntes elvándorlása a
Délvidékről.
A TAKT-nak
három évtizeden át hiánypótló szerepe volt. Az említett
évtizedben a TAKT éppen a legerősebb művésznemzedékét nevelte
ki. Viszont Ács József 1990-es, és Hevér János 2001-es
eltávozásával, mintha lezárult volna a hőskorszaka.
A keserű
nyűg, a kivédhetetlen rákfene időszaka következett, és félő
volt, hogy már nem lesz többé TAKT, azaz Tulabarai Tábor se.
Többek
lelkiismeretének, lélekjelenlétének és kemény elhatározásának
köszönhetően lett csak folytatása. A temeriniek kemény
kiállásának köszönhetően, két-három pangásos év után,
Csikós Tibor táborvezetői vállalásának és helytállásának
köszönhetően az ifjú művészeket ismét össze lehetett szedni.
Ha nem lett volna összefogás és komoly lelki szövetség, az
újraszervezést irányító temerini TAKT-alapítvány, Ádám
István, Csorba Béla, Hajdu Feri, Matuska Feri bácsi, Papp Feri,
Jánosi Laci, Magyar István, Oláh Laci bácsi... Ha nem lett volna
a Hevér-tanya, amelyet Hevér János fia, Gábor ismét a fiatalok
rendelkezésére bocsátott, a művésztelep valószínűleg végleg
megszűnt volna. Talpra állítása végül
újra minőségi
javulásokat eredményezett,
mindeközben pedig alighanem egy újabb részleges generációs
váltás is lezajlott...
A sorolt nagy
veszteségek
ellensúlyozásául
olyan fiatal képzőművészekkel dicsekedhetünk el, mint a
kilencvenes években épp induló/befutó Sinkovics Ede, Utcai Dávid,
Kis Endre, Gyuris Róbert, Retek László, Soltis Miklós, Ricz Géza,
Tóth Kovács József... Faragó Orsolya, Varga Valentin, és mások.
E fiatalok közül sokan elköltöztek már e tájról, többen
Pécsre, Budapestre. Mégis, munkáikban mindmáig az égiszünkre
jellemző motívumkincs bújik meg.
Hatalmas
a
Takt
portája:
csapatai
újraszerveződnek
mindmáig...
Nemrég újra
fiatal vajdasági képzőművészek mutatkoztak be Budapesten több
kiállítóhelyen, többek között a Fonóban, majd a pesti Magyar
Műhely Galériában is. Itt a MMG egyik munkatársa, Szombathy
Bálint segítette a bemutatkozásukat. Szombathy, mint tudjuk a
hetvenes évektől a konceptuális művészet egyik legismertebb
szószólója, mind a vajdasági, mind az ex-Jugoszláv művészet
képviseletében. Az egykori Bosch+Bosch alternatív művészeti
csoport egyik alapító tagja volt, a neoizmus megalkotója,
nemzetközi hírű irányzat-teremtő művész, aki többkötetes
művészeti íróként, és kiállítási kurátorként is igen
aktív. Nem véletlenül, a délvidéki művészek érdekében is.
Ennél több
jelen pillanatban a fiatal vajdasági képzőművészek kitöréséért
aligha tehető meg...
A
betöretlen festő
A
Nagybecskerek tövében meghúzódó Muzsla a hetvenes évektől
szüntelenül termelte a helyi művész-tehetségeket. A Muzslai
Ifjúsági Művésztelepen elég sok volt tehát a rebellis bánáti...
Sziveri János,
Sziveri Rózsa, Barta József képregényrajzoló, Tóth Béla
rajztanár és képzőművész, a temerini TAKT-on mindig előkelő
helyen posztoló oszlopos tagok, Rácz János és Juhász Illés...
És a fiatal
Rácz Laci is, akinek csendben szövögetett művészeti tervei közül
kevés valósulhatott meg, mert túl hamar ment el közülünk.
De mi lett
volna, ha tovább marad? Kiteljesedett volna-e a Munch félelmes
visszafogottságával egyenrangú expresszionista, szimbolista
modorban megfestett meditatív szemléletmódja? Ahogyan
összebékítette az agresszívan nyers háttérszíneit a merev
csenddel, a portrékba tömörített fegyelmezettségével? Művészete
az önelemzés, az önkeresés művészi szándékának minden
egyértelműsítő vonása mellett/ellenére, az egyediség
misztikumával fogalmazódott meg. Engem portréi sorával húsz év
távlatából is megfog, és visszarángat a múltba...
Rácz
László
(1967-1994) kiváló
festőtehetség
volt,
a
temerini TAKT második generációjának egyik legtehetségesebb
felfedezettje. Művészkedés
nélkül
nem
is tudta
volna elképzelni
az
életét.
A
nyolcvanas
évek
második
felében
volt
alkotói elemében.
1990-ben a TAKT-on, Bíró Miklós-díjat kapott, rajzai, grafikái
vajdasági lapokban, folyóiratokban jelentek meg. A
kilencvenes
évektől
a
délszláv
háború
során,
megtagadta az erőszakos besorozásokkal kikövetelt katonai
szolgálatot. Előbb csak a Hevér-tanyán bujkált, végül ő is
elmenekült Magyarországra.
De így csak
egy másik kelepcébe jutott, különböző befogadó-állomásokon,
menekülttáborokban állomásozott, Békéscsabán, majd Bicskén
sínylődött, és átélte hogyan válik feleslegessé az ember...
Rácz Laci Németh Csongornak ajánlott illusztrációja
Tollrajzok
Magyarországon
Budapesten, Szegeden, Szentesen, Békéscsabán és Csongrádon volt
tárlata.
A bicskei
táborban egy földi alkotótárssal, az újvidéki Fehér László
akvarellfestővel találkozott. Továbblépési, kitörési szándéka
és új tervei voltak. Utoljára kitűnő tusrajzokat,
illusztrációkat mutatott meg, készülő tollrajz-sorozatát,
nagyszerű miniatűr megnyilvánulásait.
1994-ben
azonban Laci felelőtlenül elgurította a szívgyógyszerét. Korai
halálával a vajdasági képzőművészet egyik legígéretesebb
egyéniségét vesztette el.
A semmibe
szóródtak befejezetlen vázlatai, amőbás-szürrealista tusrajzai.
Elmenőben,
csendben levetette a surranóját. Nem vitte magával a hátizsákját
sem, amelyben általában csak alapszükségletű dolgokat hordozott,
túléléshez, és alkotáshoz a legszükségesebb alapfelszerelését.
Ceruzát, festékeket, ecsetet. Betöretlen, vad színeket...
Tust és
tollat, melyekkel utolsó miniatűrjeit rajzolta meg.
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. június 30. hétfő)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése