103. Pétër László: Szabadságvágyás a művészetben 12.rész

“Fegyverek között hallgatnak a múzsák”.

Nagy ritkán ugyan eljátszadozunk a gondolattal, hogy vélhetően a legjobb (kilátások) világ(á)ban élünk. Élūnk-e, vagy csak bizonytalanul csüngünk azon, amit nem is ismerūnk eléggé? Valójában világszerte, láthatatlanná tett, sötét és pénzszagú, erőszakos hatalmak diktálnak? Avagy csak-csupán arról van szó, hogy a rajtunk élősködő amőbaszerűre nőtt, szerkesztett világuralmi árnyék-apparátus örökösen mesterkedik valami újban. Miközben igyekszik elhitetni velūnk a lét(-igenlés,-tagadás) általa kissé átszerkesztett törvényességét, felūlbírálhatatlan igazságosságát. Sőt, a társadalmak életvitelét, gondolkodását, eredeti civilizációs beidegződéseit, még inkább a vallásosságát, vallási szokásait is igyekszik befolyásolni, azaz az irányítása alá vonni, és kordában tartani az emberiséget. Talán képes arra is, hogy akár vallásváltást diktáljon. S mi több, ha kell, esetleg vallástagadást, vallástalanságot is kikényszerítsen, például hogy egy kommunista ideológiával összezavarja, megcsúfolja, talán újabb pusztulások irányába vezérelje az emberi társadalmat, életét, lelkūletét...                                                                                                                                               Példának okáért, a másfél évezredig fejlődő, királyságot, majd köztársaságot, végūl császárságot felépítő latinok... Az Impérium története i.e. 1000 körūl kezdődött, ám leszámítva a Galileai Jézus születése és keresztrefeszítése alatti rövid időszakot, leginkább a birodalom fejlődésének harmadik, "érett" szakaszára, a hódító hadjáratos, demokratikus-rabszolgatartó rendszer levitézlése utáni császárság nyugtan korát gondoljuk egyben a legfontosabbnak, amely i.sz. 31-től i.sz. 476-ig, voltaképpen a felbomlásáig volt. Ebben a kiterjedt birodalom állandó zsoldos hadsereget működtetett európai regnálásának biztosítékaként. Fokozódó gondjai voltak, de akkor gyengült igazán el, amikor a IV-VI. század között a hunok erőteljes, pusztító támadásai nyomán Theodorik keresztény keleti gótjai (és más menekūlő népességek) telepedtek meg Itália terūletén. Ravenna volt a fővárosuk, amely 540-től az Észak-Itáliában letelepdő longobárdok  hódításig, 751-ig a bizánci egyetemes egyház, azaz exarchatus központja volt. E bizánci fennhatóságnak Kis Pippin frank király vetett véget 756-ban, amikor az exarchatus területét Rómának, a pápai államnak engedte át. A pápai és császári fennhatóság között őrlődő város évszázadokon át a méhkashoz volt hasonlatos. Manapság mintha valami hasonló, kényszereknek köszönhető hullámsort élnénk meg a kūlönféle keleti, közel-keleti népek Európába beözönlése során... 
                                                                                       

A kaptafa elve

Minden esetre, az V.és a VI.században megépített keresztény templomok már telitalálatok voltak a korakeresztény és a bizánci művészetben is. Például Ravenában a San' Appolinare Nuovo etruszk-római és bizánci hatásokat is ötvöző stílusvilágának nyomán tervezett kupolás épūlet, mozaikjaival immár a keresztényi világ kifejlett, érett jelképi világát és formakincsét birtokolta...                                                                                                                                                             A bazilika a római birodalomban megosztott funkciójú, oszlopcsarnokkal rendelkező építmény volt, amely bíróságként és piacként is szolgált, a keresztény egyház viszont már templomi alaptípusként érvényesítette. A Sant' Apollinare Nuovo valójában két oszlopsoros, ácsolt tetős bazilika, amelyet Theodorik gót király saját sírkápolnájaként alapított, és megépítésekor még a római építészeti irányzatot követte. A falat díszítő mozaikon azonban az ókori hagyomány a bizánci hatással ötvöződött. A bazilikában látható arany-hátteres mozaikképek telt, meleg színeikkel ragyognak, fényük betölti az egész templomot. 

      Az öt kenyér és a két hal csodája mozaikképe, Sant’Apollinare Nuovo, Ravenna, 6. század                                                                                                                                                                     A Vízkereszthez kapcsol és lenyűgöz bennünket például Az öt kenyér és a két hal csodája különlegesen szép mozaikképe. A középpontban az ifjú, még nem szakállas, karját áldásra szétterjesztő Jézus áll. Köntöse bíborszínű (borszínű). Mellette a két apostol a kenyereket és a halakat nyújtja, hogy végbevihesse a csodát.  Az új művészet alkotásaiban kétségtelenül van valami erősen uniformizált merevség, ridegség, „kezdetlegesség”. A testeket borító ruházat redői szinte igénytelennek látszanak. Pedig ez a mester jól ismerte a görög realista ábrázolás mestereinek eredményeit, és pontosan tudta, hogy a test formáit hogyan kellene éreztetni a ruházat alatt. Tudta azt is, hogyan  kell a különböző színű köveket összekeverni, hogy megkapjuk a test és a kompozíció háttéri elemeinek színeit, és a rövidülés problémáit is könnyedén megoldotta. Csupán szándékosan egyszerűsített.                                                                                                                                             Ami kezdetlegesnek látszik, az valójában nagyon is tudatos: a művész a lehető legegyszerűbben közli mondanivalóját: az ábrázolás egyiptomi elvét újítják fel. Az egyház ugyanis ekkoriban szigorúan megkövetelte a világosságot és az érthetőséget.  A képek azért voltak hasznosak, mert eszébe juttatta a híveknek, amit a gyülekezetben tanultak. Gondoljunk csak Gergely pápa érvelésére: "Ami az olvasni tudóknak az írás, a tanulatlan szemlélőknek a festészet.”  A hívek sokasága nem tudott írni és olvasni, így a kép volt a legalkalmasabb eszköze a tanításnak.  Ezért mondhatjuk, hogy ezek a kezdetlegesnek hitt formák nem a primitív művészet alakjai, hanem szándékoltan azok, amiket a görög festészet teremtett meg. Ikonnak, szentképnek csak a hagyományos figurákat, típusokat fogadták el. Ez a konzervativizmus azonban nem azonnal alakult ki. A művészek hosszadalmas, nehéz küzdések árán teremtették meg az ókeresztények egyszerű illusztrációiból azokat a hatalmas képeket, melyek a bizánci templomok falát díszítik. Ha ezeket a mozaikokat nézzük a balkáni országok (pl. Bulgária, Macedónia, Szerbia) vagy Olaszország templomaiban is, és rájövünk lassan, hogy amit a keletrómaiak végbeivittek, elég jelentős dolog.

Az örök város

De a kereszténység legigazibb központja, (legalább is a nyugati szárnyáé) mégis az a császári Róma lett, melyben Szent Szilveszter pápa (314–335 között) uralkodott. Szilveszter pápa nevéhez fűződik a Jézus-központú (a niceai zsinat határozata szerint Jézus isten és ember egy személyben) keresztény egyházi élet megszervezése. Az ókereszténység késleltetett, majd hirtelen megengedett előretörése, és az ortodox zsidó hatással, beoltással/beavatkozással sikeres térhódítása révén létrejött a judeo-krisztiánus vallás, mely az évszázados ūldöz(tet)ési hullámok közepette/ellenére, talán nem is csak a hunok nyomására, ám az Itália földjére menekūléssel tetéződött... és lett még bonyolultabb, mígnem végūl "kitérőkkel", letisztult.                                                                                                                 De úgy tűnik, hogy az egykori irányító hatalmasságok valójában kínálkozó lehetőségként, zsákutcából menekvésként tekintettek az ókereszténység teljes elfogadására. Mintha a rozsdásodó, viharvert impérium fennmaradása függött volna a vallási rendszer megváltoztatásától. Vagy mégsem egészen arról volt szó, inkább másfajta mesterkedésekről?                                                                                 Mégis, hogyan volt lehetséges hogy a Római Birodalom hosszú halódásával, több évtizedig tartó marakodások és bizonytalankodások után, melynek során 330-ban már Constantinus császár, a hatalmi központját Bizánc városába, a későbbi Konstantinápolyba helyezte át, további válságokat okozott? Évtizedekig tartó manőverezésekkel keresett kiutat a válságból? Miért volt az, hogy Theodosius császár (számító óvatosságból?) igen nagy késéssel csupán a 380-ban kiadott szaloniki ediktumában tette véglegesen (egyedūli, kizárólagos) államvallássá az ūldöztetések ellenére mégis megizmosodott kereszténységet? Hosszadalmas, igen nehéz és bonyolult folyamat lehetett a keresztény vallás (látszat?)diadalra, uralomra jut(tat)ása, melynek során az ókorban megteremtett magaskultúra a népek vándorlása következtében, de legvégül az igen bonyolultnak és nyugtalannak ígérkező középkor felé vehette az irányt... 

A művészet által hihetőbbé tett új vallás

Az egykori művészet, kétségtelenül a vallásideológia és a vallásterjesztés szolgálatába állt. A kereszténység meghonosításának esetében, leginkább az a feltűnő, hogy való(já)ban meserséges késleltetésekkel, valamint a korabeli művészet által is segített rafináltan összeszerkesztett ikonográfiával, tehát összemosásokkal, összecsiszolgatásokkal, nagynéha torzításokkal kreálták és alapították meg az új hitünket. Ha nem így lenne, talán nem is lennének a hajdan igencsak elmérgesedett, néhol a mai napig tartó hitviták, felekezeti megosztottások, leválások...              Voltaképpen jól látható, hogy évszázadokig tartott, amíg a különféle rejtélyes ókeresztényi tanok, jelképiségek, dokumentált leírások, vallási szövegek, szövegtörmelékek (kumráni tekercsek, az apostolok tanításai, az evangéliumok, stb.) segítségével, a Bibliával, okosan egyensúlyba hozták a ma ismert és már jól felismerhető, érett keresztény ikonosztázt. Amíg végre minden apró részlet a helyére nem került. A tudós és igényes művészet tehát a vallást évszázadokig okosan segítette...                                                                                                                                              (folytatás)
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó, 2015. január 19., hétfő)