102. Pétër László: Szabadságvágyás a művészetben 11.rész

“Fegyverek között hallgatnak a múzsák”.

Fényárnyékba kapaszkodva

És a Karácsony, megünneplésének lassú átalakulásos változataiban is sokszáz éve eljő, mindig. Ünnepét Rómában 325 és 335 között hozták divatba, talán, elsősorban a niceai zsinat kihirdetett határozatának (Jézus Isten és ember egy személyben) következményeként elharapódzó meddő viták lecsendesítéséül szolgált. Másrészt a “Sol invictus”, azaz a legyőzhetetlen Nap  fényárnyékos pogány ünnepköre is megihlette, melyet illett megtörni. Ám népszerű ünnepélyként meg is lehetett tartani, hiszen akárhogy is, rituáléja (logikusan) megfelelt a keresztényi racionalitásoknak de a miszticizmusának is. Minálunk egykor még a pogány regölés volt a télközépi, karácsonyi, újévi köszöntés Európában ismert szokásának magyaros módja. Korfūggő változatosságban, azaz váltakozó formában, importált szokáselemeivel azonban a karácsony ünnepköre kiterebélyesedett, világszerte elterjedt, miközben tájanként is egyre színesebbé és gazdagabbá vált. 1500 óta sokfelé az István- és János-napi köszöntés is a karácsonyi ünnepi ciklus része lett. Istvánt mi azért is ünnepeljük, mert első szent királyunk István magyar fejedelem volt, és 1000-ben, pont december 25-én koronáztatta magát királlyá a II. Szilveszter pápától kapott apostoli koronával... 

 Benczúr Gyula-Vajk megkeresztelése

Keresztelő Szent Jánosra azért emlékezünk jó szívvel, mert voltaképpeni unokatestvérét, Jézust elsőként keresztelte meg a Jordán vizében. Úgy tűnik, hogy elsősorban erre a kitüntetett időpontra emlékezünk január 7-én, Vízkereszt napján. De mint már említettük, az ortodox keresztények másféleképpen számolnak, és ezen a napon ünneplik a Karácsonyt, Jézus születésének napját. 
     

 

Krisztián Antal fiainak a székelykevei templomnak szánt ajándéka: a Szent Istvánt ábrázoló üvegablak 1912-ből

 A székelykevei templom főoltárának míves táblakép-festménye (az 1880-as években készülhetett), ezen Szent István, a falu védszentje felajánlja a Szent Koronát Szűz Máriának

 Az 1936-ban a székelykevei templom belső meszelése alkalmával készített mennyezeti fali festmények egyike, melyen Szent János megkereszteli Jézust...

                                                                                                                                                           Változatos, egybeigazított külsőségeivel, naptári eltérésekkel, de mindenképpen ugyanazzal az örömteli lebegő várakozással, aggódással és indokkal ünnepeljük a fény eljövetelét, az újjászületést, az élet ciklikusságát és megszakíthatatlan láncolatát, amely bolygónkat átszövi, beborítja, élteti és az örökkévalóság számára igyekszik is azt megtartani. Leginkább valamiféle megszent(es)ült bájjal, (jövőbe vetett) hittel, sokféle reménységekkel. Eljövetele a képzelőerőnket telehinti életszerű varázslatokkal, csodákkal. A sötétség jelképes legyőzésével pedig, a világosság és az új élet (ígérete) születik meg újfent. Évről évre minden alkalommal, megszakíthatatlan láncolatként. Miként a népéletben, úgy a magasművészetben is, immár mintegy két évezrede hírt kell adni arról, hogy Isten újabb csodát csiholt. Az emberiség művészei, ha nem is káprázatos látványélményekkel, de angyalainak buzgolkodó, iparkodó íves röpködései közepette, a művészi elképzelések kreációi alapján mégiscsak hűségesen, a sorjázódó reményteli korok dicső és dicstelen mindennapjait másolgatják, azaz követik, vagy újjáépítik azt. Többnyire mégis, pontos megfogalmazásokkal fedik a közösségi élet örökösen változó ám mindig korhű naiv elképzeléseit. És a világ legcsodálatosabb, legelterjedtebb, mindig forradalmi és megújuló témáját tolmácsolják. A titokzatos Élet (meg)születésének pompázatos, érzékletes élményvilágát.

Középkor és igazhitűség

A jelenlegi öt legerősebb világvallás, (egyébiránt pedig, minden erőteljes, élő vallás-formáció) dogmatikus, vélt vagy valós igazát, logikai következtetéseinek helyességét, megkérdőjelezhetetlen, mélységes meggyőződését a saját (kizárólagos?) igazhitűségének gondolja. És ezen érzület ellen nem kivétel az európán belüli hitterjesztés évszázadokig tartó szívós munkájával, a végül egységessé váló középkori kereszténység sem! Középkori művészet alatt az i. sz. 476-tól kb. 1500-ig terjedő időszakának művészetét értjük. Az Európán kívüli területeknek (Indiának, Kínának, Japánnak és Amerikának) is megvolt a maga "középkora", de ezeket az egyébként Európa-centrikus szakirodalom az eltérő eszmeiségük miatt szükségszerűen külön tárgyalja... Mindazonáltal a különféle kultúrák kontinensnyi eltéréseit, az eltérő módon megélt hitük és az ugyancsak másféleképpen elmagyarázott vallástörténetük, eltérő vizuális érzékkel, nyelvezettel és stílusjegyekkel bíró művészeti remekeket hozott létre. Hasonlítgatjuk őket, rokonítjuk és csodálkozunk sokféleségükön, amely valahol mégis egy irányba mutat: szakrális képzeteink, szakralitás-érzetünk azt sugallja nekünk, hogy ha a szívünkre hallgatunk, ezen egyedi vizuális rendszerrel bíró hihetetlenül magas rangú alkotásokat mind, egyformán érvényes igazhitűségből eredő fantasztikumnak tekinthetjük. A Teremtő Isten pedig végül mindig a háttérben marad... Kivonja magát a merész, szókimondó, egyoldalú magyarázatok kicsinyes koncentrikus köreiből, és valószínűleg mosolyogva/szelíden szemléli a civódó emberiséget, amely tapintatlan türelmetlenséggel az univerzum végtelenjét és az élet szentségét egyaránt úgy taglalja, hogy megpróbálja azt a maga szakállára átkreálni. Mosolyog, és talán egy kicsit szenved is már tőlünk, hiszen mi esendő emberek magunkat néha túlontúl is komolyan vesszük. Kicsinyes és irígy tépelődéseink, szőrszálhasogató filozofikus magyarázataink közepette azonban megfeledkezünk a leglényegesebbről. A szakralitás szerény és megértő állapotáról, és hogy mindannyiunk igazhitűsége forog kockán amint mérges vitákba torkolló harcos magyarázataink egyoldalú egyeduralmát kívánjuk. Holott csupán porszemek vagyunk.                                                                                         Minden rossz emberi tulajdonság, a feltétlenül hitt és vakhitből eredő igazhitűségünkből ered. Miközben Isten tanítása az is, hogy az egyik legfőbb erény az okos Türelem. Ám a sorozatos, győzelmeknek hitt kudarcok árnyékában is, leginkább diadalittasan nyilatkozunk: a jelenünkről, múltunkról, talán a jövőnkről is fennhéjázva, a mindenség elhazudható ismeretének tudatában beszélünk. Szuszogunk, tehát élünk...                                                                                                  Elkezdhettük volna írásunk ezen fejezetét a bennūnket hol grandomániába, hol elért (rész)eredmények megūnneplésébe, hol rettenetes vereségekbe, vagy éppenséggel kudarcokba torkolló fejlődés feletti elmélkedésūnkkel is. Vagy az urbanizáció, a túlnépesedés divatos és mégis megszokottnak, közönségesnek érzett, de egyre égetőbb időszerű problematikájával. Figyelmünk lanyhulása, veszélyérzetünk közönséges és rosszul működő csökevénnyé deformálódása viszont valahol mindig új utakra lel. Új forrásokat fakaszt a tūrelmetlenségeink felszítására, a zabolátlanság, a zavartságok, az erőszak, a gyűlölködések, a csalások és az általános felszínességek elterjedésének irányába. Amiből túlcsorduló bőséggel jutott mindenūvé, ezért kakofóniaként hat mindnyájunkra. A középkor retjelezettsége nyilván bonyolultabb, a mai kor megértése pedig szimplább, egyszerűbb és érthetőbb a számunkra. Ami minden korra egyaránt jellemző, hogy az emberiség nyughatatlansága ellenére egy békésebb világra vágyik. Mégis, sokszor mindent elront...

Látszat-valóság és látszat-tiltakozások

Hiába tiltakozunk a rút világ igazságtalanságosságai ellen, de hiába hangoztatjuk azt is, hogy a lehetséges legjobb, élhető világot birtokoljuk. A két állítás előbb-utóbb kibogozhatatlan konfliktusba keveredik bennūnk. A sarkalatos álláspontok: kioltják egymás tūzét. Hiába vagyunk olykor depressziósak, majd ugyanezen okból, időről időre (oktondi mód) túlzottan derűlátók is. Így is, úgy is elősejlik: a puszta biológiai és szellemi létünkkel, bűn(részesség)ūnk átvérzi a történelem szövetét és mardos bennünket. Mi ugyanis, általa és benne, védtelen, véletlen(!) tömeg vagyunk csupán: alaktalan, gyűrhető, képlékeny ám bármikor elmaszatolható pacnik a való világ arcán. De mi csupán a társadalmat és az élő/holt természetet is önző módon irányít(gat)ó zsarnokok, akarnokok hatalmát, öntörvényűségét, parancsuralmi beteges kényszereit, azaz kényszer(parancs)-uralmát tűrjük, szenvedjūk... Talán nem teljesen oktalanul, hiszen ellenállási, túlélési, sőt alkotói kódokkal megtűzdelt létūnk nem feltétlen engedelmeskedik a lojalitási/megfelelési kényszereknek.

Ha úgy tetszik, mindennek a bűnrészesei vagyunk akarva-akaratlan.                                                                                                                                                 Vegyük csak példának a legutóbbi egyiptomi konfliktust, melynek kitervelői valószínűleg nyugatról irányítottak. Olyan forradalmat robbantottak ki az egyébként béketűrő, "demokratikus", turizmusból élő országban, amely az évszázadok során európai kultúrnépek által szétcincálgatott évezredes művészeti értékeit tovább pusztította. A fáraók országának öröksége komoly csorbát szenvedett. A 2011. februári forradalom óta már tucatnyi múzeum égett le, újfent régészeti kincsek százait lopták el, vagy további illegális ásatások ezrei veszélyeztették és pusztították az ősi emlékeket...

(folytatás)
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó, 2015. január 12., hétfő)