100-101. Pétër László:Szabadságvágyás a művészetben 9 -10.rész

Pétër László:101. Szabadságvágyás a művészetben 10. rész

“Fegyverek között hallgatnak a múzsák”.

Perpetuum mobile

Az adventi koszorú készítése a XIX. században jött divatba, de a hagyomány gyökerei egészen a pogány korba nyúlnak vissza, amikor örökzöld ágakkal,  fagyönggyel, magyallal ünnepelték a téli napéjegyenlőség idejét, mely a régiek hitvilága szerint a fény újjászületésének ünnepe. Pontosabban a téli időszakra jellemző rövid(ülő) nappalok után a fény visszatérésének ünnepére, az élet örök körforgására, az élővilág örök (ciklikus) megújulására, azaz az újjászületésre utaltak már akkor is... Ma már hagyományosan fenyőgallyakból készül és szinte sztereotipizálttá vált a divatosabb gyertyás asztali koszorú, zöld (örökzöld), piros és az arany színeivel. Mára ezek lettek a karácsonyi ünnepkör domináns színei. Mostanság minden héten egy-egy újabb gyertyát kell meggyújtani az évkört szimbolizáló adventi koszorún. Az ajtóra erősített, gyertya nélküli koszorú a szíves vendégvárást reprezentálja. Jelképek az asztalon, jelképek a falon... De a terített asztal a betoppanó, várt vagy váratlan vendég szíves meginvitálása már csak a népi kultúra és az egykori népélet megszépítő emléke. Mai rohanó világunkban, értelmezéseink ténylegesen komoly jelképi fontossága gyérül, a ma emberének nincs is ideje végiggondolni a tényt, hogy voltaképpen a megtartó hagyományok ünnepköre teszi megszakíthatatlanná az életláncolatot, amely egyben tart bennünket, családot, közösséget, országot. Ezért számít megszentülő cselekedetnek a hagyományok ápolása, okítása, továbbvivése... 

 Hieronimus Bosch- Hódolat,  triptichon

Fényisten

A fény(isten) megjelenésének misztikuma, ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget, a lélek bizonyosságát, felfedezett létezését. Szakralitás-érzetūnket fokozza, kiismeretlen csodaként tekintünk rá. A fényt imádjuk, mely csodát keletkezése és megléte, az emlékezés általi megtartás szándékával, mindenkor leginkább a művészetekben lehetett kifejezni. A művészet minden korban leplezetlen hűséggel tolmácsolta a pillanatnyi értelmi és érzelmi helyzetét közösségének, beleértve szakralitás-érzetét is, az összes okos/oktalan rigolyájával, hitével és tévhitével, divatjával, felfed(ez)ett szépségeivel és igaztalan rútságaival egyetemben. Az ábrázolások módja, de legfőképp a tematikai felosztása (és ez bármely korszak megvizsgálása során beigazolódik), komoly feltárási kísérlete az emberi léleknek. Mindez művészettörténeti vizsgálati feladatként jelenik meg. A kereszténység előtti kultikus, mi(sz)tikus vagy többistenhitű vallások, a különféle (teremtés)mítoszok jelenetképeiben fogalmazódnak meg. Sejtjūk, hogy a kereszténység az emberiség történetében nem az első monoteisztikus vallás. A többistenhitűség, az ismert (és/vagy kultúrtörténeti jegyeiből felismerhető) politeisztikus vallások csak néhány ókori fragmense, szelvénye, gerezdje az ősidők óta vajúdó emberiség folyton csak rétegződő burkainak. Magja az Egy (etlen)... A kultúrák redőzöttségének művészi eszközökkel való megörökítése, láttatása az örökkévalóságnak, a jövőnek is ūzen. Ötletes palettája a képzőművész lángelméjét dícséri, mely buzgóságával felfedte, feltérképezte korának állapotát. Általa, nagyobb bizonytalankodások nélkül haladhatunk visszafelé az időben, kutakodhatunk, nyomozhatunk a régmúltban. Puhatolózásainkra, felmerūlő kérdéseinkre válaszként roppant és meglepő információs halmaz zúdul ránk... A történelmi múlt az örök művészet(ek) nélkül, korhatag, kiüresedő porhüvely lenne. Az írott krónikák a korhűségre törekvő vizuális láttatások, aláfestések, képanyagok nélkül torzult, megtévesztően száraz adattáraink volnának...

"Aki látta a múltat, látja a jelent is..."

Az idézet, megint csak Marcus Aureliusé... A római Birodalom egyik legnagyobb gondolkodója látnok, és művelt, gondolati tapasztalással rendelkező államférfi és filozófus volt. Gondolata (nemcsak) az élet örök(ös) körforgására utal, a korokon át ívelő, egyértelműen egymásból eredő teremtésmítoszok közös vonásait domborítja ki. Ezeket leszűrve észleljük, hogy ha mást nem is, de mindegyik nagyon hasomlít a másikára. Mintha mindegyik az előzőből eredne, származna. Csak új burokban, megújult formában, de a lényege, értelmezhetősége ugyanaz. Erre (tévesen) azt szokták mondani, hogy nincs semmi új a Nap alatt. A Teremtéstörténet valószínűsíthetően mindegyik, az élet keletkezésének, megtartásának, és megtartó erejének különböző módon misztifikált részegységeinek éteri átirata. Tulajdonképpen nincs is vallás, amely egy univerzális, sokágúvá vált de nagyon hasonló ősi eredettörténeten keresztūl, ne az élet sokszínű magyarázatával foglalkozna. És nincs, amelyik ne az élet és a halál végtelenített ciklikusságát vizsgálgatná. Nincs, amelyik ne a fizikai, szellemi és lelki tulajdonságok eszményi lehetőségeit ne mérlegelné. Az örök(ös) lét (ezés) rejtélyére, titkos kiegyensúlyozottságára kivíváncsi emberiség minduntalan megfejtésekért pedálozik, a bizonyosságokra hajt, és saját létezésének megfejtésén/fenntartásán fáradozik. Örökmozgó, nyughatatlan kísérletező teremtménye vagyunk Istennek, módfelett kíváncsiak mindenre. Tudók, megtudni vágyó kísérletezők, művész hajlamú látnokok... Minthogy a Római Birodalom virágzásának idején, a Krisztus utáni időkben tiltott volt a veszélyesnek gondolt keresztény vallás, mely szerint az emberek Isten színe előtt egyenlőek, mintegy három-négy évszázadon át, jelképrendszerūk lassú kialakulásával bontakozott ki a korakeresztény művészet. Elsőként a föld alatti kuptor-templomaik, a katakombák rejtett zugaiban megjelenő jelképeik, majd első igazi figurális ábrázolásaik, kezdetlegesnek mondható freskóik és többnyire a más kultúrákból átvett virágos, meánderes vagy geometrikus díszítőmotívunaik jelentek meg. Csak miután Nagy Konsztantinosz császár, uralkodása idején a keresztény vallást hivatalosnak minősítette ("az áradat ellen semmit sem tehetūnk"), tehát a IV.századtól beszélhetūnk korakeresztény művészetről. Amely meghódította Rómát, beárnyékolta, majd kereszt-alapjaival telyesen átalakította templomainak szerkezetét, belsejét, és szétrombolta az antik világ letűnését jelölő többisten-hitű mitikus vallásrendszerét is. A birodalom széthullása természetesen nem ad-hoc jelleggel következett be. Jó ideig titkos féreg foga rágta, az ókorban kitalált demokráciába vetett hit. Nemkūlönben az Impérium számára gazdagságot jelentő nemzetközi gazdaságok haszonhozó bejáratott kereskedelmi útvonalainak beszűkūlése, gyérūlése vagy teljes lebénulása, megszűnése is. Melynek egyik oka a keletről betörő hunok portyázási hadjáratai voltak...

Kettős ikon

A korakeresztény művészet kettős ikonszerűvé alakulása, általánosan fogalmazva a IV-X.századig tartott. A keresztény vallás dualista rendszere erősen elkūlöníthető művészeti stílusokat hozott létre. A keleti típusú Bizánci (ortodox) és a Róma központú, a német- római császárság jóvoltából kūlönleges szépségű magasművészetet eredményező latin, azaz nyugati kereszténységet. A keresztény vallás hatalmas terūleteket hódított meg, de az általa megnyert vagy meghódított népek kultúráját is kénytelen-kelletlen megörökölte, s azok pogány, többistenhitű vallásrendszerének makacs vonásait kénytelen volt átemelni saját modellálódó valláselméleti rendszerébe. Mire ennek a bonyolult műveleti rendszereket igénylő, több évszázadig is eltartó összesítő munkának a végére ért, már régen kétpólusú lett a rendszere. Mire a  békétlenséget hozó népvándorlások véget értek, beköszöntött a középkor is, benne a számunkra oly kedves romanikus, majd gótikus, reneszánsz és barokk stílusú művészi stílusrendszerével, mely fantasztikus képi ábrázolásai segítségével tette naggyá a Megváltó földre szūletésével megerősödő Teremtő legendás új birodalmát.                                                                                                                                                          És eljött a Karácsony, újfent...

(folytatás)
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó, 2014. december 22., hétfő)

Pétër László:100. Szabadságvágyás a művészetben 

9.rész

“Fegyverek között hallgatnak a múzsák”.

A földre szūletés terhe

Egy biztos, az ember földre szūletése nemcsak lelki, de fizikai, sőt szellemi leterheltséggel, és feladatokkal jár. Márai Sándor írta valahol: “ A művészek tiszteletre méltóak. Ők Isten gyermekei, akik a legnehezebb részt választották...”

A legnehezebb része ennek az állításnak természetesen nem más, mint az őszinte alkotó szándék... 

A művész nem feltétlenül érzi magát Jézus Krisztusnak, és nem mindig vallásos a szó megszokott értlmében. A világhoz való viszonyát, sérülékeny észleléseit, szeizmográfikus érzékenységét ellensúlyozandó azonban, autentikus lelkületében szinte mindig vallásos hevülettel és a mindenkori jelenben való hősies kūzdelmeivel próbálja egyensúlyban tartani. És miközben a dolgok felfedezésének kitörő örömével jegyzeteli magának a színpompás élményi világot, vagy éppenséggel kétségbeesetten igyekszik a visszásságok panaszos ábrázolásával megmozdítani a dermedező/darvadozó emberi lelkiismeretet, előbbre hozza a józanságát, a jóra vágyását... Egyébiránt: diadalittasan alkot, avagy alkotva szenved. Mást nemigen tehet, minthogy képességei erre predesztinálták. A sorsa erre kész(í)tette (elő)... A kérdés csak az, hogy mit milyen mértékben fed(ez) fel, és hogy milyen mértékben tudja vagy akarja leplezetlen őszinteséggel ábrázolni, láttatni a történések logikáját. A józanult láttatásait sokszor eredményeként ūnnepli a közönség.

De van, hogy épp ellenkezőleg, az alkotót furcsa megnyilvánulásai miatt megítéli, szörnyülködik rajta, kiközösíti. Ténylegesen, szó sincs arról hogy a művész Isten gyermeke lenne. Viszont a művész, néha szeret eljátszani az efféle gondolatokkal is...

A kiüresedett porond terhe

A világ, általában véve művészetbarát, művészetpártoló. Csak nehezen érti meg, ezért áttételesen válhat barátságtalanná, művészetellenessé... A korabeli ikonoklasztia valójában a (vallás)politika mélypontjának mondható. A világ azonban nem szereti a különcséget. Sajátja szerint, ezért minig visszatér a megszokott medrébe. Manapság eljutottunk odáig, hogy mindenki alkotónak nevezheti magát, mert ennek divatja lett... Ezt nevezzük töretlen fejlődésének. A világ persze mindig szerette az elmajszolható, könnyen fogyasztható “szépet”. Ezért, amíg a művész a mesterségbeli tudásával hívelkedve elkápráztatta őt, csodálta is azt. Ekként tartotta meg közönségét a vallásos tartalmú művészet is. És leginkább az alkotói kiteljesedése miatt tartotta be a művész a valláspolitika szabályait. Valahol mindig is igaz volt, a kiüresedett porond szindrómája: hogy a rejtőzködő Isten központi jelenléte nélkül sosem volt/sosem lesz normálisan szervezhető vagy szervezett közösség és társadalom. És művészet sem. Igaz az is, hogy a Teremtő Isten mindig is őrködött a művészet és az alkotó felett... 

A Nagy törés hihetetlenül erős robajjal a XX. század első negyedében következett be, amikor a művészet elszakadni látszott a tanult, magasröptű (akadémista, konzervatív, sterilen mesterségbéli)  képi ábrázolásoktól, és a racionális gondolatok konceptuális er(d)ejében bízva bátran vagy akár ész nélkül... ötletelni kezdett. A csalódott, megkeseredett tékozló fiú szókimondásával, némelykor az Istenkáromlásig is eljutott. Ezért is, sok esetben a közösség izgága, meg nem értett, megtűrt (megtört) fekete bárányává vált. Több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az átlagember rájöjjön, ezek a különcök nem hízelegni akarnak, hanem merészen a saját gondolataikat, ötleteiket fogalmazzák meg. Bátor szókimondásuk nem üres hadova, hanem vélemény a korról. Ezért szándékuk szerint a legújabb kori művészetek stílusainak zaklatott, kevésbé éteri hangján szólalnak meg. Aktuális mondandójuk néha túlsúlyos, néha érthetetlen ürességes játék: de a mindenképpen a kor megértését, alaphangulatát tolmácsolják. Ezért őszinteségük mián kell(ene) őket becsülni.

A legtöbb baj azzal van, hogy az átlagember nem igazán szereti a számára értelmetlennek tűnő művész ostorozó kritikájának súlyos igazságait se. Lehet hogy a világ sokszor arcátlan, de ugyanakkor talán fél is: nem mer szembesūlni a saját hibáival. Mégis van reménye, örömvárása. Majd két évezrede igaz reménysége is. Az a legfurcsább, hogy e reményvárás egy kereszt-szimbólum által fogalmazódik meg, amely univerzális jelkép, de a szenvedést (is) idézi. Üzenetének rendkívūli fontossága által formálódik maradandó élménnyé, ez által világképpé is. A Teremtő fiának kūldetése ugyanis nem véletlenūl összpontosul a sinus-cosinus, azaz az Alfa és Omega végtelenített logikai következtetésének centrumában. Megmutatja nekūnk az örökkévalóságot, az örökérvényűséget. Talán: elérhetetlen lehetőségeinket...

Nyavalygások, a lázadó művész alázata

Sok kérdést vet fel bennūnk a múltba révedő gondolkodó ember logikájának kivizsgálása. A legtöbbször homályban tapogatózunk és hamar belefáradunk a válaszok keresésébe. Így hát a nyitott kérdéseket leplezett vagy leplezetlen kedvetlenség övezi: igénytelenség, valós vagy átvitt értelemben vett erőszak(osság) is jellem(e)z(het)i, de kishitűség vagy nemtörődöm egykedvűség is. Mely hirtelen váltásokkal lelkiismeret-furdalássá válhat a megfelelő pillanatokban, így a mában is. A mában viszont könnyebben eligazodunk. Már ismerjūk szeszélyeit, beidegződéseit, cselekvő mozgatórugóit.

Az ókorban, a középkorban vagy az újkor bármely fejezetében, mindenkor tetten érhettūk az örök(ölt) létfilozófiai kérdést:“Honnan jöttünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?" - mely (egzisztencialista) költői kérdést a XIX. századvégi könnyed impresszionizmustól megcsömörlött Paul Gauguin, a Tahiti óvilágba menekülő, Párizstól megfáradt félvaddá vált festőművész tett fel. “Mi végre vagyunk a világon?” tette fel a bölcs kérdést a kevésbé lázadó jó földink Tamási Áron is. Az önkeresés csak felszínes indok a múltban kutakodáshoz? Már semmiben sem lehetūnk a végsőkig bizonyosak... A múlt és a jelen is mindenkor csak talányos (alternatív!) válaszokat ad a kérdéseinkre, mely kérdéseink, akár az egyébként sokszor találónak tűnő válaszaink objektív tisztaságát megjelöli, esetleg megkérdőjelezi. Épp e kettőssége miatt, úgy tűnik néha hogy a legerőteljesebb bizonyításainak, a töretlen hitnek az ereje is megkopott.                                           

Az általunk keresett létigenlő/lét-tagadó választ, a lényegest, az izgága, borosflaska-ölelő Istenfélő zseni, a magyar rézkarckirály Kondor Béla hajnali szépségű grafikáinak egyik lapján találtuk meg. Lázadozó üzeneteivel sok fejtörést okoz nekūnk mindig. Alkotó életében is, szüntelenül az újjászületéssel és az örökkévalósággal perelt: "Minden megvolt, még mielőtt meglett – volt..."

Péter László: Hírhozó angyal

Ádvent

Legelébb a hírhozó angyal jő, és a reményteli várakozást, az elmélyült lelki készülődést segíti elő... Voltaképpen Jézus születésének ünnepét hivatott beharangozni, melynek decemberi időpontja erősen vitatott. Az adventus latinul eljövetelt, illetve megérkezést jelent. Az életciklus újrakezdését, a téli napforduló átfordulását jelölte már a pogányoknál is, azután a rómaiaknál (Mithrasz-kultúra)... A kereszténység csak kihasználta a meglévő pogány ünnepkör megújíthatóságának lehetőségét. Tehát, megvolt - mielőtt meglett volna...                                                                                                          Az Ádvent voltaképpen a Karácsonyra való felkészülés időszaka.  Keresztény "változatának" eredete az V-VI. századra nyúlik vissza. A manapság négy hétig tartó advent a december 25-e előtti negyedik vasárnappal kezdődik. Eredetileg viszont  40 napig tartott, pontosan annyi ideig, amennyit Jézus böjtölt a pusztában, csakhogy a Gergely pápa-féle naptárreform a várakozási időszakot jócskán lerövidítette. A keleti (bizánci, ortodox) keresztények viszont, megtartották az eredeti időtartamot és továbbra is január 6-án, vízkereszt napján ünnepelik a Karácsonyt. Régen a keresztények advent idején szigorú böjtöt tartottak, hajnalonként pedig szent misére jártak. Ezeket hagyományosan napfelkelte előtt tartották és aranymisének nevezték. Az advent első napjától vízkeresztig terjedő időszakban a Megváltó iránti tiszteletből tiltották a zajos népünnepélyeket, lakodalmakat. A hívő ember a megszūletés, az újjászūletés, avagy megújulás szentségének ūnnepélyét csakis meditatív módon tudja átélni...

(folytatás)

(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó, 2014. december 15., hétfő)