99. Pétër László: Szabadságvágyás a művészetben 8.rész

“Fegyverek között hallgatnak a múzsák”.

Valójában, két part között lebegünk mindég. Sodródunk...

Mint amikor két háború között a viszonylagos béke, végre ūnnepélyé lesz. Vagy amikor két konfliktusos állapot, netán két diktatorikus időszak között egy puhává bélelt korszakot sejtünk meg, amelybe befészkelhetjük magunkat végre. És jóformán körūl sem tekintūnk, ezt a langy-meleg állapotot máris elnevezzük aranykornak, divatosan demokráciának. Miközben azt sem tudjuk, valóban benne élünk, vagy kívüle? Mennyire tiszta, áttekinthető? Mennyire zavaros, hamis, zagyva, álszent? Úgy tűnik, viszonylagosan: amennyit meglátunk a pillanatnyi visszásságaiból.

Porondon

Ha békétlenség, lázongás, igazságkövetelés ūti fel a fejét egy társadalomban, az vége-hosszat nem érő vitákba, akár pártocskákra szakadozó táborok torzsalkodásaiba csap át. Hovatovább, ha a régi vagy akár a mai állapotokat vesszūk górcső alá, mindegyik elvezetet bennūnket egy jól előkészített, csatározásaitól sokszor végképp kibogozhatatlan, zavarossá vált kimanipulált rendszerváltásig, azaz hatalomváltásig. A társadalom mintha éppen megfelelne az emberi csőlátást, rövidlátást és ostobaságot kinevető kesernyés álomlátó flamand festő, id. Pieter Bruegel (1525? - 1569) Vak vezet világtalant című, az emberi elesettség tragikus és egyben fanyarul humoros, kortalanságával frázisosá vált önképének. A festő fő témája az egykori népélet hihetetlenül gazdag feltérképezése mellett, az emberi bűnök, gyengeségek bemutatása és ostorozása volt. De ezzel a kortalan ízű festményével valójában a mához is szól. Manapság ugyanis a válsággal járó gazdasági önzés és a politikai vakság újra  felgyorsította az országok elgyengülését. A szétesett társadalomban az események kezdeményezői jórészt esetlegesek, az összefüggés nélküli világ cselekvői előtte járnak a racionális logikának. A megértésre már csak utólag lesz mód, amikor már túl késő bármilyen ésszerűsített cselekvésre. Porondon hát újra, az uralhatatlan és ellenőrizhetetlen kényszerek vezérelte kiszolgáltatottság...

A kísér(t)ő magasművészet hasonlít a vajúdó, történelmi léptékű korszakváltásokhoz: szeszélyesen változó, ám éppenséggel nem rövidlátó. Inkább zseniális érzékenységgel pontos, időre-váltó.

Épp a reneszánsz-béli állapotok jellemzésekor említettūk azt, hogy a reformáció szelének érintésére végszóra egy megújuló sokágú, azaz komplex művészeti stílussal, az 1660-as években szabálytalan gyöngyként emlegetett barokk stílussal válaszolt, és végül az utolsó harmadában, 1730 és 1770 között a nyúlfarknyi, burjánzó rokokóval ért véget. Hogy a játékos, kecses és aszimmetrikus vonalvezetés, a túlzsúfolt felūletek és a díszítések fokozása már-már unalmassá és szinte élvezhetetlenné vált, az megint csak egy megújulni vágyó társadalmi korszak eljövetelét jelezte, a kor jelenségeit szeizmográfikusan követő művészeti paletta erőteljes átváltoztatása révén.

Ezen művészeti (túl)burjánzásokra a klasszicista korszak csendes, kortalannak tűnő múlt homályba révedése volt a válasz. Az archaikusságba és a ködös-misztikus idealista szemléletébe beleszerető művészi hajlamosság az új jövőkép fátylát lebbentette fel, és újfent, valamiféle társadalmi divatképet is gyártott hozzá...

Képlékeny massza

A feltalált, hozott, kitalált vagy átūltetett demokráciáknak vannak pozitívumai, és vannak bőven negatívumai is. Válogatott hamisságai, önálltatásai minden időkben megvoltak. A régit holmi görcsösség, földhözragadtság, óvatlanság, törtetés övezte, a mai kor demokráciáját viszont a mindenevő globalizmus fémjelzi... Anno, a mítosz szerint, Chronos is felfalta saját gyermekeit.

Ebből tudjuk, hogy restségből, gondatlanságból vagy éppenséggel félelmeinkből kifolyólag, minél erősebben akarjuk, annál többet veszíthetūnk a nehezen összeboronált jogosságából. Így járt az ókor egyik kiváló uralkodója, a bölcs római, Marcus Aurelius (isz. 121 – 180) császár is, akinek Krisztus után 170-ben öntötték bronzba a lovasszobrát. A nemes férfiú lelki tulajdonságait realisztikus ábrázolásával örökítette meg a szobrász... A feddhetetlen erkölcsű, szerényen, minden pompa nélkūl élő, népeinek ūgyét, jólétét szolgáló filozofikus tudással rendelkező államférfi többször bejárta egész birodalmát. Uralkodása első időszakában a keresztények békében élhettek, és számuk egyre nőtt. Környezete azonban a háborúkért, az éhínségért és a pestisért a keresztényeket tette felelőssé, ezért a hatalma megtartása érdekében mégis elindította a 4. keresztényüldözést, amely a birodalom egészére kiterjedt. Talán nem véletlen, ő maga is pestisben halt meg Windobonában (a mai Bécs) vagy Sirmiumban (Sremska Mitrovica, Szávaszentdemeter).

 Marcus Aurelius lovas szobrának részlete

Járt Pannóniában is, és itt írogatta meg a ránk maradt filozófiai könyvét is. Az Elmélkedések-ben így írja:"Légy csak egyszerű, jó, tiszta, nemes, természetes, igazságszerető, istenfélő, jóindulatú, szeretettel teljes és kötelességtudó... Munkálkodj embertársaid javára!"...

A császár halála után fiát, a hiú, önző és a hadvezetésben is járatlan Commodust ültették trónra.

Ez rossz választás volt, azonnal beindult a politikai marakodás, a zabolátlan élvhajhászás, a gazdagodni vágyás, az álságosság, korrupció, és természetesen ezek nyomán az impériumi népek elnyomása is fokozódott. Nemkūlönben a keresztényūldözések is újra napirenden voltak. A történészek szerint ekkor ketdődött el Róma hanyatlása...

Minden kor átlagemberének, polgárának, de a ma emberének is a sajátja, hogy inkább szemet húny az észlelt társadalmi visszásságok felett, személyes biztonsága végett pedig képes a naiv megtévesztett módjára viselkedni. Persze, egyetlen emberöltő alatt talán mégiscsak lehetetlen feladatnak tűnik, hogy kiismerjük a jelenkori társadalmak olajozott vagy olajozatlanul csikorgó rendszerének működését. Általában, csupán csak arra vagyunk képesek, hogy nyugalmat, elmélyültséget és csendet mímeljünk, miközben dúlunk-fúlunk magunkban. Harcainkban legelébb  csak saját magunknak és a legközelebbi hozzátartozóinknak kaparjuk a gesztenyét... A közösségūnk sorsa leginkább már csak utána érdekel bennūnket. Talán ezért elhomályosuló, kétes, hibás az igazságérzetūnk. A demokráciát ugyanis jobbára akkor hisszük el, ha mi is jól járunk vele, ha köröttūnk rend és nyugalom (viszonylagos harmónia) honol, melyben önelégülten, kényelmesen elterpeszkedhetūnk. Ha viszont elillan, kínos működésbe lendūl az igazságérzetūnk, és arra kényszerülünk, hogy fogcsikorgatva újra megküzdjünk érte, minden mocsok és sár ellenében...

Időről időre mégis kegyes a sors velünk, ekkor szabadon választanunk és cselekedhetnünk.

Olyan választhatóság ez mint a művészetben. Az önkifejezés mindvégig kiismerhetetlen, képlékeny massza, melyet magunkra öltünk és általunk szilárdul meg. Attól lesz az Önképünk, hogy Isten képét keressük, talán leginkább önmagunkban, merész próbálkozásainkkal...

A művészet a kūzdőké

Ameddig csak a nagy történelmi homályban vissza tudunk tekinteni vagy emlékezni, bármely korszakban járnánk, jóformán csak a művészetben tudunk úgy szabaddá (felszabadulttá?) válni, kiteljesedni, hogy annak diadal és nem kudarc a vége. A sokarcú művészettel olyan csodafegyvert, olyan nagyszerű lehetőséget kapunk a megnyilatkozásra,mint a székelyek népmeséjében a váratlanul elősettenkedő ezerbundás kis szörnyeteg, aki sose adja meg magát. Hanem inkább bármi áron győzni, sorsot alakítani, életeket átformálni, sorsokat befolyásolni, diktálni akar.

Két part között feszülő víztükör felett lebegünk tehát...

De mielőtt még a vízbe csobbannánk, hamarjában kell eldöntenünk melyik a közelebbi, a biztosan elérhető part. Ahová kievickélve, lehorgonyozhatunk, és kényes egyensúlyozással önerőből várat is építhetünk. Ez lenne egyébként a művészet legfőbb problematikája is.

A cél: a helyes út megtalálása.

A cél: végigmenni ezen az úton...

(folytatás)
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet,  2014. december 8., hétfő)