98. Pétër László: Szabadságvágyás a művészetben 7.rész

“Fegyverek között hallgatnak a múzsák”.

Az öntudatosság erejével létrejött művészi szignók, Dürer korában egyre gyakoribbá váltak. A művészi hitvallás egyre markánsabb körvonalazódásával, önértékelési szándékkal az eredetiség hiúsággal kihangsúlyozása új fejezetet nyitott a művészi kiteljesedés számára.

Mindez feledtetni látszik velünk a kor átmeneti elsötétüléseit és viharait. A reneszánsz kor vérbő képzőművészete Itália területéről átterjedt Észak-Európára és a gótikus művészettel elegyítve végül elérte a legmagasabb hőfokát. Ahol már nem tudott többet teljesíteni, ott átfordult a cikornyássá váló, könnyedén steril, mesterkélten játékos, néha dekadensnek is mondott negédes manierizmusba, mely a XVI sz. második felétől, tulajdonképpen biztonságosan átvezető szakasz volt a nyughatatlan és bravúros barokk korszakába. Karnyújtásnyira volt a szabadságérzet, amely kevés megkötöttséget, általánossá vált virtuózitást, kísérletező szándékot ajándékozott a barokk felszabadultságával (vissza)élő művész fantáziadús alkotásainak. Miközben jócskán megközelítette a modern funkcionalitás igényét is, a megrendelt művészet dicsőítő-hirdető szándékát is, mely által az alkotói igény(esség) valamelyest összebékült, kiegyenlítődött az újabb vizuális bravúrokat vágyó megrendelő, vagy mecénás szándékával.

(Ál)szentségek, vallomás...

 És ez sem volt még az igazi... Az antifeudalizmust és igazságosságot hirdető felvilágosodás csak  jóval később következett be, holott ilyen előzmények után búvópatakként már ekkor is jelen volt a társadalmakban. Csak a XVI-XVIII. században mutatkozott meg újra, amikor erőteljességgel megélte a nagy sikereit. Melyek közül, talán a racionalizmus és a tudományos megalapozottságra való törekvés volt a legfőbb kincs.

De természetesen buktatói, kudarcai ennek a korszaknak is voltak. A felvilágosodott elme vallásellenességet szító tevékenységeit itt is jegyezte a krónika. E szerint az erkölcsösség részint felengedte magát az álszentségéből, ám részben épp emiatt, jókora csorbát is szenvedett. A fertő azonban századokkal később is fertő maradt: részrehajlásokban, hamisságokban, ferdítésekben és álszentségben is bővelkedett. Ehhez hasonlításul, előreszaladva az időben, találó idézetet vettünk az 1676-ban született ifjú II. Rákóczi Ferenctől. Ugyanis oly őszinte és találó vallomására bukkantunk, amely korának erkölcsi megítéléséből hasonló jellegzetességekkel bírt:

“Papok társaságában a keresztényt játszottam, katonák közt a katonát, politikusok közt a politikust alakítottam. Hazudoztam és hízelegtem a nőknek. Ezek a világ, a test és az ördög hívságai és csábításai, melyek révén e foglalatosságok közepette elkárhozik az élet. Ismétlem, ezek azok a

foglalatosságok, melyeket a legártalmatlanabbnak hisznek, és jaj, mily sok egyházi ember

megengedi, eltűri, folytatja, sőt még tanácsolja is őket. Mindezek közben lelkiismeretem

semmiféle bűnnel nem vádolt, mert saját megszokott tisztátalanságaitól elvakultan

mindezt érdektelennek tartotta...”

1712-13-ban a Napkirály udvarán tartózkodó levert hős fejedelmünk ebből a szabados állapotból igyekezett szabadulni... 
 

II. Rákóczi Ferencz a marosvásárhelyi Kultúrpalota üvegablakán

Óvilág, újvilág...

Ismét vissza kell tolatnunk az időben: 1500 körül az óvilági békétlenséget az új kontinensek felfedezésének kora csak segítette. Talán mindenki számára kapóra jött végül, a Kolumbusz által frissiben felfedezett, ám mégis Amerigo Vespucciról elnevezett földrész. Az Európából az új világba kūldött nagy felfedezők, nyomukban hajóhaddal hódítani és tulajdonképpen fosztogatni érkeztek az indiók titokzatos kontinensére. Az eszményi aranykincseket magában rejtő (indián) terūleteket kezdték mohón bekebelezni, és akárcsak az ikonoklaszták, röviddel utána már gátlástalanul pusztították annak értékként fel nem ismert, szent természettisztelő magaskultúráját. Az uralkodói réteget ugyanis kevésbé izgatta az aranyszagú indiók ősműveltsége. Akár csak a keresztes háborúk idején, a haszonszerzés lehetőségein töprengtek, leginkább a bugyellárisok degeszre tömködésével törődtek... Mind eközben, álságos módon, akár fegyvercsörtetéssel, akár fertőzött pokrócokat osztogatva az őslakosságnak, lassan legyűrték és részben megsemmisítették az idegen földrészen létrehozott fantasztikus kultúrát....

 Pedro Lira- Santiago megalapítása, 1541-ben

Úgy tűnik, hogy felettébb merész intellektusát a hatalmat gyakorló (másrészt elszenvedő) ember szemtelenūl minduntalan fölūlírja, és törvényszegőként újra és újra elköveti az általa elfogadott mózesi tízparancsolatban felsorolt legfőbb bűnöket. Ez cáfolhatatlan, elszomorító tényállás. Az emberiség önhivatott/kinevezett/követett, törvényhozó és törvényszegő szószólói szelíden vagy erőszakosan meg tudják magyarázni az általuk aposztrofált, általuk kreált igazságosnak mondott törvényeik aktuális áthágását. Ugyanis, szent törvényeinek záradékaiban mindig benne van a további feltételezéseket mentségként használó "hacsak..." kulcsszó is, amellyel a törvénytől eltérő gaztetteit képes megmagyarázni...

Mindig is félrekormányozható társadalmakban éltūnk. Kivételt ideális, tiszta állapotot talán csak azok a természeti népek találtak, amelyek rejtőző, elszigetelt közösségként önnön megtartó kultúrájuk ősi igazságait szent és áthághatatlan szabályként tisztelték, szerették és azt minden körūlmények közepette igyekeztek megtartani.

Bábelek

Nyitottnak lenni egy másfajta kultúra irányába nem oly ritka dolog. Az kíváncsi, kalandvágyó emberek nagy többsége azonbanfelszínes, ezért ténylegesen idegenkedik a másétól. Némelyek emiatt is a politikát tartják felelősnek. Az igazság az, hogy ha két dudás nehezen fér meg egy csárdában. A kultúrák nagyobb mértékben eltérése, a markáns nemzeti/kulturális kūlömb(öző)ségek, természetükből adódóan irritálják a más csoportokban élőket.

Egy vallási mítosz szerint, a bábeli zűrzavar, az óta is élesedő eltéréseivel akkor alakult ki, amikor az egy nyelvet beszélő emberiség (Ősnyelv, melyik?), hangyaszorgalommal, egybehangolt erőkkel tört fel a magasba, Isten tiltott közelségét vágyva. Ezért kellett nyelvét és kultúráját összezavarni...

Az egyébként bűntelen és szelíd, törvényeket tisztelő közösségek, az óta is előbb-utóbb egymásnak esnek. Az ember életterének megvédése céljából épp úgy harcol mint a falkák és klánok az állatvilágban. Győzelmet remél, miközben féli azt, hogy legyengūlése egyenlő a saját közösségének elgyengūlésével, esetleg halálával. Az őszinteség és a tisztességtudás szelíd és elfogadó magatartás-formája tényleg lehet halálos... Lehetséges, hogy a mára szinte teljes mértékben kipusztított ősi istenhitűséget, melyről azt feltételezzük hogy eredetileg szintén monoteista vallás volt, meg kellett volna tartania az őrūlt iramban fejlődő modern kori embernek. A bonyolult politeizmusaival, minden bizonnyal valamit nagyon elhibázott fejlődésében... Korabeli hibáiért, és nyughatatlan természetének köszönhetően, örökösen építgetheti az estére mindig leomló magas Déva-várát. Mégis úgy tűnik, soha nem lesz képes egyről a kettőre jutni.

Az emberiség őrūlt majomként viselkedik és minduntalan izgága manőverezésekbe fog, hogy időről időre megint csak elhallgassanak megszeppenő, meggyalázott, megfélemlített múzsái.

Ezt a hajlamosságot ma leginkább objektív szemléletmód szerint értjük és ismerjük: ám ez a félelmes állítás immár kissé nevetséges. Merthogy mintegy kétezer éve azt érezzūk: demokrácia létezhet, de holott sokat beszélūnk róla, nem biztos hogy épp van is. Elhihetjūk, de jobb, ha mérsékelten hódolunk neki... Mert, miből is lesz a cserebogár? Ámításokból, ígérgetésekből, hitegetésekből és egyéb, hamis bölcselkedésekből. Csupán egyetlen társadalom politikai és/vagy faji vagy felekezeti megosztottságából is teljesen eltérő igazságosságokat hámozunk le! Mindamellett, ami valakinek valami jó, nem biztos hogy a szomszédja számára is az. Így aztán nevezhetjük a demokráciát bátran régi, új vagy éppenséggel legújabb kori utópiának is...

(folytatás)
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. december 1., hétfő)