“ Fegyverek között hallgatnak a múzsák”
Színeváltozások: oda-vissza
Azonban, jól ismerjük a
történetet: előbb lett Saulusból Paulus. A
túl buzgó rómaiak sem voltak tudatlanok. Amikor eljött a változások ideje,
váltottak. Ahogyan annak előtte szükségből hadrendet, uralkodót vagy
államformát, úgy vallást is. Az összes, egyébként "életrevaló" pogány
kultusz azonnali betiltásával. És ami már nem kell(het)ett, azt eretnekséggé
nyilvánították. A túléléshez és egy életképes, új összefogáshoz kellett az
Egyistenhit. Az Impérium azonban így is szétbomlott. Habár kétpólusúvá váltan,
nyugati és keleti sasszárnyaival a túlélés/megújulás reményében egy jó ideig
még tovább csapkodott, nehéz vajúdások közepette végūl is látszólag megszűnt
létezni. A Római Birodalom, 395 körūli végleges kettészakadásával, ikerpárként
hozta a világra mind a római katolikus, mind a Bizánc uralma alá tartozó
görögkeleti egyházat. Így kerūlt az Impérium helyére a nagyértékű művészi
ikonográfiájában eltérő, hihetetlen szellemi gazdagsággal bíró kétpólusú
(dualista) keresztényi hatalom.
A dogmatizáció terhe
A keresztény vallás hivatalossá tételével, a hatalom körüli
mesterkedések nem szűntek meg. Mohó politikai vágyak nélkūl nem törhetett volna
élre, és komoly érdekek nélkül, huzamosabb ideig ez a monoteista vallás meg sem
maradhatott volna… Ha
komoly szándékkal, történészi szemmel vizsgálgatjuk a furcsán alakuló múltat, a
“semmi sem változott” jelmondatát jegyzeteljük egyben: a jelenkor ugyanis a
múltbéli hasonlatosságokkal és furcsaságokkal átszőtt,
tarkított.Vallástörténészek és művészettörténészek bogarásznak a jel(zés)szerű
ábrák laza szövetében/rendszerében, majd a Jézus keresztre feszítésének
ábrázolásában kicsúcsosodó keresztény ikonikus jelrendszerben. Tanulmányozva
annak évszázadokig tartó kiépítését, a templomok hatalmának igaz vallásosságot
propagáló dogmatizált tanait, és egyben a csodálatos képinformációs világának
(ki)alakulását. Egyszerre, mindet...
Mind
eközben, egy majdnem eretneknek számító gondolat izgat minket: az egykori/mai
sakk-játszmás politikai beidegződések összehangolt/szétszóródó ideg-rángásait
látjuk, időről időre megismétlődni. Az évszázadok vagy évezredek óta
megtapasztalt túlélési stratégiák, térnyerő ideológiai törekvések folyton és
erőszakosan ismétlődnek a történelmünkben.
Rudolf Steiner antropozófusnak külön elmélete is van az első
világháború időszakáról. Még 1919-ben írta, hogy mindössze harminc-negyven
ember okozta rövidlátó, elsötétült tudatú lelkiállapotában, rossz
döntéshozatalával a világégést. És úgy tűnt neki, hogy: e történetnek nincs
vége, folytatódik... Ma talán még kevesebbek, mohó pénzfalók döntenek az
országok/kormányok éltéről és haláláról. Békéről vagy háborúról. Örök igazság
lehet, hogy aki a hatalmat kaparintja meg, nem okvetlenül elég bölcs a hatalom
bölcs és erkölcsös gyakorlásához? Talán igaza volt a görög Platónnak: Nem a
politikusoknak, hanem inkább tudósoknak, filozófusoknak és művészeknek (!)
kellene irányítaniuk az emberi társadalmat?
Szentségtörések nem csak az emberiség alakította történelem
politikai és gazdasági alakulásában, hanem a művészet sorsszerű elbírálásában,
megjutalmazásában vagy būntetésében is történnek, és jelen vannak mindmáig. A
mindenkor vitális (virtuális) művészet mindig is megértette a saját korát. Ám a
kor embere a legtöbbször bizonytalankodott, késlekedett, értetlenūl állt a
megújuló stilisztikák előtt, a szokatlant, a forradalmit bizalmatlanul
szemlélte, és nemigen kedvelte.
Az itáliai reneszánsz minden tavaszias derűlátása mellett
többször is összetalálkozott a nyomorral és a háborúsággal, a világi és a
vallási hatalom erőszakosságával. A Velencében szūletett igen vallásos festő,
Lorenzo Lotto (1480- 1556) az érett reneszánsz festője volt, nagy valószínűség
szerint Alvise Vivarini, mások szerint a nagy Giovanni Bellini tanítványa volt,
és leginkább Raffaello, Tiziano, Correggio és Giorgione művészete hatott rá.
Eleinte a szūlővárosától északra lévő Trevisióban szerzett korai műveivel
viszonylagos elismertséget. Pártfogója ekkoriban egy humanista pūspök, bizonyos
Bernardo de Rossi volt, aki az útját egyengette. Festőnket fiatal kora ellenére
Itália több városába is hívták, így 1509-ben Rómában is megfordult. Akkorra már
tiszteletet vívott ki magának a vallásos témájú képeivel, allegóriáival, a
gazdag polgárok által egyre gyakrabban rendelt, népszerűvé váló kissé negédes
portréival, és természetesen a mély vallásos érzülettel átitatott oltárképeivel
is. Rómában II. Gyula pápánál kapott komoly megrendelést, vatikáni
lakosztályának freskókkal való kidíszítéséhez. Amit azonban a fiatal mester
megfestett, rövidesen kárba veszett. Művei ugyanis nem igazán tetszettek a
kritikus természetű pápának, aki ezért azokat néhány év múltán önkényesen
levakoltatta, megsemmisíttette.
A tollvonással ítélkezések
A dolognak érdekessége, hogy a pápa könyörtelen és
végzetes döntésének köze lehet egy divatossá vált új festészeti technikához is.
Körūlbelūl 1420 óta, a temperát szép lassan olajfestékkel lecserélő, a
festőalapot is megújító, deszkára vagy jó szövésű vászonra váltó forradalmi
divatnak kezdtek el hódolni a festők, de maguk a megrendelők is. A képek
szállíthatósága, de az egyre divatozó zsánerváltása is hozzájárult ehhez. A
megrendelői igények tárházának kiszélesedésével megjelentek a portrék, de a
nehézkesen összeszőtt zsánerkép-motívumok lassú átalakulásával a barokk felé
ívelő csendélet is. A velencei festők pedig atmoszferikus, tájjellegű
festészetükkel gazdagították az egyre világiasabb témakört. Ezáltal a
zsánerképek hátterében szereplő, másodlagos fontosságú táj-ábrázolások is egyre
fontosabbá váltak.
Lorenzo_Lotto- Velencei nő portéja, ismert Lucrécia Valier néven is. 1533 körül
A freskó kivitelezésénél a mesternek és tanítványainak
még nem lehetett hibáznia, mert különben hosszadalmas javítgatásoknak néztek
elibe. A lassabban száradó olajképeknél viszont a festő többször is
visszatérhetett a megkezdett munkafázishoz. Javíthatott mind a formákon, mint a
színeken, fény-árnyék viszonyokon, de akár le is vakarhatta a neki nem tetsző
részeket, újrafesthette azokat, sőt a kép szerkezetén is módosíthatott. Ezáltal
még maga a megrendelő is beleszólhatott a mű alakulásába…
Manapság a műalkotásokat és a művész alkotói jogait
messzemenően tiszteletben tartjuk. Még akkor is, ha úgy érezzūk vagy gondoljuk,
hogy az illető művei nem sokat érnek. De vérlázító gesztusnak tartanánk, ha
tollvonással semmisítenének meg műalkotásokat. Bár a történelem során sokszor
fellángolt az ikonoklasztizmus, az eddigiek közül a huszadik századi
világégések alatt/óta zajló értékmegsemmisítési akciók bizonyultak a
"leghatékonyabbaknak". Már a bombázások révén is. De a”kő kövön ne maradjon”elméletét
csak a pompás érték-egyūttesek elrablásával szárnyalták túl. Úgy tűnik, hogy a
régi, pusztító értékrombolásos beidegződések ma is csak erősödhetnek. A
háborúkban mind a műalkotások elégetése hátborzongató, beteges,
lélek-megsemmisítő barbár cselekedet. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy a
történelem a legreménytelenebb helyzeteinkben kíméletlenül tarol, és átgázol
minden józan értékrenden…
Mégis, Lorenzo Lotto a viszonylagos béke idején szenvedte
el freskóinak megsemmisítését. Mégpedig egy tanult és befolyásos ember
hatalmának gyakorlásával, az egyoldalú “nem tetszik” lesöprő megállapításával,
tollvonásszerű megsemmisítő gesztusával. Az ikonoklasztia tehát nem mindig
kívülről jövő veszélyt jelent. Fájdalom, ma még inkább a diktátori hajlamok
gépezetének túlfűtöttségéből fakadóan pusztulnak a nagyszerű értékek.
(folytatás)
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. február 23., hétfő)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése