Ellentmondások,
kettősségek, hamis kiváltságok
(Amiként egykor Pilátus ítéletekor: a tiszta kéz
– rossz lelkiismeret is jelenthet...)
Anno a középkorban, az önhitté vált hatalmi
(királyi, császári, pápai...) irányítás meredek önkényeskedéseivel sűrűn
lehetett találkozni. De a hatalom egyoldalú diktátumai miatt, néhanapján
rövidlátósága és eltévelyedései a
szükségszerűvé váló ellen-irányú mozgásokat is megszaporították. Ennek
nyomán, a XV. században például, megszületett a hangoskodó protestantizmus is,
amely a visszafogott, burkolt és félszeg bírálatok helyett a korszemlélet
szerinti legmegfelelőbbnek mutatkozó, célravezetőnek hitt útirány merész
radikalizmusát teremtette meg. Amely mégiscsak, a pusztítás keresztényi vallás(osság)ának
tiltott eszköze volt. A pápai diktátumok azonban megmutatták emberi
gyengéjüket, a teljhatalom élvezetes diktálási szándékát… A római katolikus
egyház és a papa által szentesített hadjáratok a 11-13. században ugyanis, már
korábban hírt adtak a csökönyös, több alkalommal is felszított vallási
türelmetlenségről. A Krisztusi tanok szelíd szeretetet árasztó ideológiáját
ezekben az időkben valahogy ritkán emlegették, vagy feltételes módban
magyarázták, és fura ellenérveket, kifogásokat, kivételezéseket, kibúvókat
kerestek a gyakorlatban alkalmazása ellen/alól.
A protestantizmus a 16.
században a keresztény egyházak azon ága volt, amely a római katolikus
egyháztól azért vált külön, mert az egyházi visszaéléseket bizonyítottnak
látta, ezért a megreformálására törekedett. A reformer álláspontok, eleinte
csak panaszokat, háborgásokat jelentettek, később azonban türelmetlenné váltan
elégedetlenséget szítottak, és tiltakozó hangnemre váltottak. A
türelmetlenségük miatt azonban később már valós erőszakot szültek, melyek
durva, mellékzöngés következményekkel jártak. A magas-művészetek számára
egyértelműen tragikus ikonoklasztiával, a művészet fennkölt világának eltörlési
szándékával, elpusztítási igényével párosultak. Ugyanis, miközben a túlfűtött, meddő hitviták
ellentmondásosságával találkozott, melyben megütköztek az egyoldalúság és a
józan ész, a vallási dogmák népszerűvé tevő alkotások terjesztése miatt, a
művészi ténykedés, a kreativitás és az iga-vonta alkotás, véglegesen ellenséggé
váltak a reformáció szemében.Számára
a műalkotások, bálványimádással egyenrangú istenkáromlásnak tűntek. A nép
elszegényedésének, gyakori éhezésének egyik fő okát a mecénások, megbízók,
megrendelők pompás templomokat építtető
pénzherdálási szokásában látták… Ez által megbélyegezték a művészi kreációk
haszontalan nagyravágyását, és megkísérelték a részleges kiirtását... A pápai irányítás az igencsak
durvává sikeredett ellenreformációs visszavágóival, végūl megzabolázta a
csalódott és összezavarodott vallásos emberek bátor tömegét. Ezáltal
meghunyászkodott, elbátortalanodott: szemléletmódja és az erkölcsi hozzáállása
is gyökeresen megváltozott. Elterjedése után is, az inkvizíció csupán elfajult,
fenyítő szándékú válasz volt a protestáns hullám merész kirohanásaira. A szókimondást sem előtte, sem utána,
semmilyen hatalom nem tudta elviselni.
A felvilágosodás
elsötétülő korszakában a mélységesen vallásos középkori ikonográfiát a
világiasabb, józanabb és felettébb felvilágosult modern kor szellemisége,
egészen újszerű kritikai mércéket alkalmazva végül háttérbe szorította.
Ez
a jelenség, a (részben) csalódottság ellentmondásokkal tarkított nagyjelenete
volt: új világszemlélettel, forradalmiasult tudományokkal, szemellenző nélküliséggel.
A világ átalakulóban volt. Felszabadult magyarázatok garmadával, elkezdődött az
európai kultúra versenyfutása (vesszőfutása) az
idővel...
Félelem
az igazság kimondásától
Ha a középkori templomok művészi építészetének
töretlen ívű fejlődése, a bazilikák belső falainak mesés gazdagságú
díszítettsége, a mesélő freskó-, és mozaikművészete, az új (keresztényi)
korszakba vetett hit tisztaságát tükrözte, vajon miért féltek tőle? Mert a
kora-keresztényi filozófia egy eljövendő kevésbé kíméletes hatalom konok
arculatát vetítette elő.
Péter László: A korpusz megkísértése
A kezdetek óta, Jézus
tanait egyre összehangoltabban hirdette
a katakombák mélyén megfogant felismerés, és azóta többszörösen
átfogalmazódott a szárba szökkenő tudás, és az új vallást hirdető ábrázoló
művészet is megújult! Szerteágazott, változatossá és magasröptűvé vált a lélek
gazdagsága és erőteljessé, meggyőzővé lett új tematikájú vizuális
megnyilvánulásainak a hatása.
A
porból felkelő, megújuló társadalmak számára katarktikus élmény volt. Ezért is
lett veszélyessé a már számtalan sebből vérző birodalom számára. Az új vallás
ugyanis szociális igazságokat is hirdetett, az emberek testvériségéről, az
egyenjogúságukról beszélt, és a valós Egyistenhitről. Talán egy
Mithrasz-kultusznak nevezett előképpel bírt, amikor a keresztény szeretetről
szólt…A római birodalom a Krisztus utáni majd három évszázadban még hatalmas
erőfölénnyel bírt, ám mindeközben a hanyatlás elkeseredettség érzete lett urrá
rajta. A túlélés reményében kezdte pusztítani a folyamatosan sarjadzó
keresztimádókat, a megállíthatatlanul előretörő új világkép megalkotóit és
hordozóit. De
nem csak az igazság rétorait, a kereszt útját követő tömeget, hanem a
keresztény hitvilág képi világát megfogalmazó névtelen autodidakta képírókat is
üldözte. A lassan beérő gyümölcs a vizuális ábrákban megfogalmazódó,
szabadságot vágyó gondolati rendszer precíz tételeit dolgozta ki, mígnem néhány évszázad alatt meghozta bő termését
is: a lenyűgöző mesterműveket, művészi alkotásokat.
Szinte természetes, hogy a görög és római
mitikus magaskultúrák árnyékából kinövő művészeti hagyományokból táplálkozó nyugati
irányultság, erőteljes ágként fejlődött. Másrészt, a keleti kultúra is a non-figuratívnak
mondható sematikus, stilizált, díszítő jellegű elvontságából sikeresen építkezett
tovább. Ezen ága, az ortodoxia szellemiségének szikár jegyeit viselte
magán.
A kétféle
formavilágot létrehozó hitterjesztő törekvés, jól elkūlönítette a keleti és a
nyugati szárnyakat. Eltérő ízlésvilágot és elkülönülő esztétikai mércék meggyőző
megfogalmazását jelentette.
A két szárny ábrázolási módja
elütött, erősen kūlömbözött egymástól, de erős közös platformjuk volt: maga a
Biblia. Igaz is, melyet ők már a korai időszakukban is különféleképpen értelmeztek...
(folytatás
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. május 4., hétfő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése