“ Fegyverek között hallgatnak a múzsák”
A quatrocento egyik legjelentesebb festője
és mozaikképkészítője, Paolo Ucello (1397-1475) volt. A San Romano-i lovascsata
című, a Mediciek palotájába készített három változatban is megfestett ütközetét
dekoratívvá, szinte szürrealista hatásúvá, és részben még humorossá
is tette. Egykor mindhárom táblakép a diadalittas Mediciek firenzei palotáját
díszítette. Ma azonban az Uffizi, a Louvre, és a londoni National Gallery is osztozik rajtuk.
Mindhárom kompozíción, a megjelenített lándzsaerdős hadszíntereken
ünnepélyessé tett, stilizált, esetlennek tűnő színpompás, mézeskalács-szerűre
festett figurák parádéznak fekete vagy rózsaszínű farú fehér ménjeiken. A
Firenzében maradt háromméteres festmény-kompozíció bal
aranymetszés-pontjában, felfedezhető egy a művészet történetében szinte
egyedülálló ábrázolás. Az állítólag teljesen vértelenül befejeződött csatában
egy furcsán/humorosan“fordított” perspektíva szerint a földön elterülő, talppal felénk meredő páncélruhás figura
látható. A festői melléfogások élménytárának egyik jeles egyénisége lett tehát a nemes lelkūletű Ucello is, aki a perspektíva
frissen tanult szabályait részint bátortalanul, részint még hibásan alkalmazta.
Jóval utána viszont Leonardo da Vinci fantasztikus, barokkos lendülettel hibátlanná rajzolta, majd 1504 körül Firenzében freskóként festette meg a
„vértelen, verekedős“ Anghiariai csatá-t. Azaz, csak szerette volna, hiszen ez
a próbálkozása a néha kudarcélménnyé fajuló újító szándéka miatt hiúsult meg. A Mester ugyanis a
jól előkészített freskóvakolatra viaszos festékkel festette meg a csatajelenet,
ezzel ugyanis a megszokott tört színezetű temperaképek helyett ragyogóbb hatást
kívánt elérni. A kép azonban a viasztartalmú festék miatt nem száradt, ezért
bográcsokba rakott tűzzel melegítette lélekzetelállító remekművét. A korabeli
leírások szerint azonban a viasz tartalmú festékrétegek valósággal leolvadtak a
falról, és freskó alig fél óra leforgása alatt tönkrement.
Az elkeseredett Mester soha nem ismételte meg ezt a művét… Még szerencsénk, hogy
legalább a csata egyik tökéletesen megrajzolt vázlat-kartonja megmaradt az
utókor számára.
Leonardo- Anghiariai csata, freskóvázlat, Firenze
Demo(csok)ráciák
Hogyan hihetem el az esti híradásban jól tálalt igazságot, amely
után lazító, híg, ripacskodó szórakoztató műsorok következnek? Pláne ha azt megelőzően,
tūzetesen átnéztem az internetes hírportálok szűretlen, hideglelős és néha
riasztó (riogató) hírveréseit az emberi nem napi visszásságairól, erőszakos,
kicsapongó vagy egyenesen csapodár visszaéléseiről? Vagy az éppen jelen időben zajló, tehát
időszerűvé vált legújabb esztelen cselekedeteiről: a válogatás nélküli, immár
gyermekeket is gyilkoló, hamis ūldözési mániás ideológiákat gyártó és azokat
következetesen végre is hajtó, erőszakos, (de pontos mércét alkalmazó)
tudományossággal álcázott és rombolásokra megalkotott harci(as) gépezetek
dicsőségittasult kezelőinek sikereiről?
Miközben demokráciát hozsannázunk, világszerte alaposan
megvezetett országok nevében gyilkoló hadtestek, zúdulnak be az álságos
demokrácia fényét alig ismerő “elmaradott”országokba? Akik viszonzásul a
fejlett demokrácia országaiban robbantgatnak? Mostanában azt érzékeljūk, hogy
már nincs a világnak biztonságos szegellete, ahol váratlan baj nem érhetne
bennūnket...
Tarvágásig
A talmiság és az értékes között lebegünk mindég…
A XX.században, amikor a „felszabadító“ szovjet hadsereg
Budapestre özönlő fanatizált katonái sem voltak különbek. Például ékszerek és
karórák zsákmányolásával foglalkoztak a véres harcok közepette. Amennyiben
hinni lehet a korabeli vallomásoknak, gyakran mindkét alkarjukra felcsatolt,
foglyul ejtett vagy megölt ellenséges katonák karóráival hívelkedtek. A karóra
számított, nem az emberélet.
………
Az igazságosztók pedig ma sem válogatnak az eszközökben: polgári lakosságot,
árta(lma)tlan embereket büntetnek. Ha kell, gondos, kíméletlen kertészként,
saját katonáikat küldik rájuk. Vagy saját katonáikat kímélve csupán „drónokat“,
robotpilóták irányította rakétákat vetnek be a kényesebb gyilkos akciókra, így
kényelmesen és villámgyorsan jutnak el a hatékony irtásig. Tarvágásig.
A „Honnan jöttünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?“ kérdés manapság már
torzult formában tevődik fel: Mik vagyunk? Mi szerint és mi jogon ítélkezünk
mások élete fölött? Kinek és minek a nevében gyilkolunk? Hol van már az
“őszinte” vallásosság bűnbánást belénk súlykoló hatása, visszatartó ereje? A
politika manapság minden
emberi igazságot felūlír, játszadozik, manipulál az emberekkel, az
erkölcsösséggel, az egyszem hitūnkkel amelybe kapaszkodunk... Hová tűnik el
ilyenkor a valaha nemes igazságot képviselő művészet, amelynek célja volt hogy
széppé, izgalmassá, élmény-dússá, boldog-gazdaggá tegye a lelkes emberiséget?
Egykor szervilitásra késztették, kényszerítették az uralkodók, hogy az ő
hírnevüket szolgálja. Manapság is pénzelik és eltűrik, mert békeidőben kell. De
időről időre, a válságos időkben gond nélkül félresöprik, mint talmi,
haszontalan vagy avitt kacatot, amelyet mára felváltottak a mindent tudó gépek.
A mutatványos porondok mögötti elsötétített háttérben számunkra
áttekinthetetlen, összekuszálódó szálak feszūlnek egymáson, és rettenetes pókok
szövik mindegyre a hálóikat...
Demokrácia van. Néha csak: demo(cso)krácia.
Tanmese mindez csupán, oktondiaknak?
Összeesküvés-elméletek, (a)vagy valóság-rémek
Legtöbbször nem látjuk át a világban zajló kényszerítő tudatosság
meglétét, és beteges összeesküvés-elméleteknek nevezzük az elmélyültebb, a rejtett
összefüggéseket meglátó, gondolkodó emberek merész, nyilvánvaló és mégis
szemfényvesztések árán akár (le)tagadható felfedéseket. Ha első körben
legyűrjūk azt az idegenkedést kiváltó, irtózó borzongást, amely lenéző
legyintéssel intézné el az oktalan és hamis feltételezéseket, máris izgalmas,
valóságízű terepen találhatjuk magunkat. Sokan vannak, akik jó előre
megtervezett mesterkedésekről, tömegnyomor vagy háború(k) szándékolt
előidézéséről beszélnek. Eltitkolt vagy titkos (had)műveletekről, országok és
népek ellen irányuló pusztító árny-akciókról. Gyanúperrel élhetūnk, mert a
történelem során nem a trójai falóval kezdődtek az átverések, a hadicselek. Az
említett, mesének tűnő történet csak naiv/mitikus előjátéka volt az emberi
társadalmak leleményes, vakmerő, rémséges akcióinak... Az első tömegpusztító
fegyverek bevetésétől a robotpilóták által irányított repūlő- és
rakétatámadásokig, vagy az emberiség jólétének elérésébe vetett hit által
bevetett kísérletező kedvű tudósok hadrendbe állításától, a humánusabb,
élhetőbb világ hangoztatásával kezdődő rémséges tudományos kísérletekig. Az
atom- és neutronbombák írtóztató pusztításaitól, a vegyi fegyverek
kifejlesztésétől a láthatatlan élelmiszeripari mesterkedéseken át egészen az
állítólagos, időjárást drasztikus módon szélsőségesen befolyásoló,
katasztrófafilmeket megszégyenítő befolyásolásokkal, az ember kiszabadította a
szellemet a palackból. Íme, Pandora szelencéje. Amikor már senki sem tud(hat)ja
pontosan, mikor és miként lendül(het) vészes támadásba a megtestesūlt Gonosz.
De érezni a lehelletét.
(folytatás)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. március 9., hétfő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése