Idén van a madéfalvi veszedelem 247. évfordulója és a bukovinai székelyek Magyarországra való hazatérésének 70. évfordulója. Hetven éve, 1941-ben települtek át a Bácskába.
Az évfordulóra „Emelt fővel” mottóval hirdetett programsorozatot a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége. A megemlékezés első dátuma a napokban, január 9-én, Bonyhádon volt, az 1764-ben, vízkeresztkor elkövetett madéfalvi vérengzés emlékére. Az év folyamán még számos további megemlékezést és ünnepséget rendeznek Magyarország-szerte.
A Mária-Terézia korabeli kálváriája óta a túlélésért küzdő, hányattatottságában összetartó, csíki és háromszéki falvakból kiszakadt népcsoportot ma Magyarországon egységesen bukovinai székelynek mondják. Sorsuk miatt „csángálóknak, csángóknak” is nevezték őket. Madéfalvától Bukovináig, Bukovinától az Al-Dunáig, majd a Völgységig vándoroltak. Az egykor Bukovinában megtelepedettek, majd elvándoroltak zöme ma, két és fél évszázad után is mesterséges megosztottságban, kisebbségi sorban él. Romániában ma dévai, Magyarországon völgységi, Szerbiában al-dunai székelyeknek nevezik őket, ám dévai, kanadai, brazíliai, bácskai és dunántúli székely közösségként is harcoltak vagy harcolnak máig, a megmaradásukért. Azt tartják magukról, hogy ők: „MÉG A JÉG HÁTÁN ES MEGÉLNEK”…
A kezdetek
Bukovina a Kárpátok keleti lejtőjén fekvő lépcsőzetes felföld, az egykori Galícia, a Prut folyó, Moldva, Erdély és Máramaros közé ékelődött termékeny terület volt, amely Nagy Lajos királyunk idejében még Magyarországhoz tartozott.
Az 1700-as években nagyrészt elnéptelenedett. Elvadult területét a Rákóczi-szabadságharc leverése és az önálló erdélyi fejedelemség megszűnése után a törököktől 1774-ben az osztrák összbirodalom örökölte meg, és végül az 1764-es katonai sorozások erőszakossága miatt tiltakozó, majd üldöztetésük miatt (Székelyöldöklés – SICULICIDIUM) Moldvában bujdosó zömében csíki és háromszéki, reménytelen helyzetben lévő székelyekkel telepítették be. Immár gróf Hadik András, Erdély új helytartója és kormányzója hathatós közreműködésével. A Moldvából visszahozott székelyek Bukovinában így öt magyar falut alapítottak: Fogadjistent, Istensegítset, Hadikfalvát, Andrásfalvát és Józseffalvát.
A létrejöttközösség elkülönült, zárt, a többitől immár jól megkülönböztethető, bukovinai székely kultúrát eredményezett. A térséget a birodalom diktátumai alapján több nemzetiséggel telepítették be. Éltek itt rutének, ukránok, huculok, románok, lengyelek, lipovárok, németek, székely-magyarok, szlovákok, örmények, zsidók, oroszok, cigányok…
A székelyek elszaporodása, ennek következményeként birtokaik felaprózódása és az általános elszegényedés miatt azonban már az 1880-as években megkezdődött a kirajzás Bukovinából…
Elsőként mintegy négyezren az Al-Duna mocsaras területére települtek át. Pancsova környékén három ma is létező települést alapítottak, Hertelendyfalvát, Sándoregyházát és Székelykevét.
Őket követték az 1900-as évek első évtizedében történő Déva környéki letelepedések (Csernakeresztúr), de hamarosan Kanadába és Brazíliába is kirajzottak. A kivándorlási lázat a román kormány által létrehozottKivándorlási Hivatal ügynökei is segítették.
A trianoni diktátum ugyanis végül elszakította őket Erdélytől és Magyarországtól.
Az Al-dunai székelyekről
Azokról, akiket még 1882-1883-ban a „csángó-láz” ragadott magával az Al-Duna kanyarulatának mocsaraiba, kevesen emlékeztek meg eddig. Pedig ők voltak azok a telepesek, akik otthonteremtés céljából képesek voltak folytatni az árvízveszélyes lapályok, mocsarak lecsapolását, falvakat emeltek az ingoványon. Még a bukovinai székely góbéságok sajátos ízét is átörökítették az Al-Duna tájékára. A három falu népessége nehéz életkörülményei ellenére megőrizte életkedvét.
A három falu közül Székelykeve (Skorenovac) volt mindig is a legnépesebb. A lakosok lét-száma azonban a legutóbbi időkben aggasztóan megcsappant. 1990-ben közel 4000-en lakták, manapság mindössze 1900 lakosa van.
Sándoregyházán (Ivanovo) is igencsak meggyérült a székelyek száma (alig pár száz), és az is lesújtó hír, hogy a hertelendyfalviak (Vojlovica) egykor Thomka Károly által „kivitt” andrásfalvi református székely közössége igen megfogyatkozott.
Falvaikban számos magyarul beszélő katolikus bolgár (paltyén), és ma már egyre több szerb család is él. Megmaradt azonban szellemi örökségük nagy része, a tájszólás: a kitűnő állapotban konzerválódott székelyes nyelvezet, a népszokások, népdalaik és a gazdag anekdotakincsük.
A bukovinai székelyek különös kultúráját számos néprajzos, történész és valóságos polihisztor tanulmányozta már. Viszontagságaikról irodalmi művek és nagyszerű tanulmányok tömkelege beszél. Sűrű megpróbáltatásaikról, folyamatos és nehéz küzdelmeikről a megmaradásért, merthogy alig is lehet számba venni mindazon stációkat, melyeket elszenvedtek.
„Kiűzetés” Bukovinából és „hazatérés”
1941-ben a második bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta Észak –Erdélyt és visszafoglalta a Délvidék egy részét. Bácska visszanyerésével a bukovinai öt magyar falu székely közösségét az anyaországba telepítették át. Akkor végérvényesen elhagyták „édes hazájukat”, Bukovinát. A történelem gonosz fintora volt, hogy Bukovinából újra egy más nemzetiségűektől lakott vidékre telepítették székelyeinket. Új településeik nevét a köztudat már nem jegyzi, mert ott sem volt maradásuk…
Stepanovićevo (Horthyvára), Bácskossuthfalva, Tankosićevo (Hadikhalom),
Veternik (Hadikliget), Vojvoda Misić (Hadikszállás), Staro Đurđevo (Hadikföldje),
Sirig (Szőreg-Hadiknépe), Tomićevo (Bácsjózseffalva), Vajska (Józsefháza),
Feketić (Református András-szállás), Mali Beograd (Andrásföldje), Karađorđevo, Pavlovo (Bácsandrásfalva, Topolya fölött), Kosićevo (Andrásmagyar), Sokolac (Bácsistensegíts, Topolya és Bácskossuthfalva között) s végül Nova Crvenka (Istenvelünk, Cservenka fölött).
A bukovinai székelyek maradéka 1944 késő őszén, mindenét elveszítve érkezett meg Magyarországra. Végül a Dunántúlra, Tolnába, Baranyába, Bács-Kiskun megye falvaiba költöztették őket, ám a sors kegyetlensége folytán erőszakkal kitelepített svábok vagy horvátok elhagyott házaiba. Bonyhád, Bátaszék, Hidas, Hőgyész, Izmény, Kakasd, Csátalja, Zomba, Kéty. Míg Bácskában a dobrovoljácok elhagyott házait sem lakták be szívesen, itt a sváb lakosság kilakoltatásával próbáltak nekik otthont teremteni. A Dunántúlon ezért évtizedekig ádáz vagy rejtett megvetés, gyűlölködéssel vegyes, értetlen irigykedés és hosszú ideig csak kevéske megértés kísérte felzárkózásukat.
A hatvanas évek végén a téeszesítés elől is menekülve több százan Érden telepedtek meg…
„Hazalátogatások” Bukovinába
Bukovina az ott élt őseire kíváncsi ember számára ma már kegyhely, zarándokhely. A hagyománytisztelőt lelkében érinti meg, és gyakran eluralkodik benne az érzés, hogy végérvényesen elveszítettünk valamit. Talán a lelki gazdagságunk is megcsappant a tova-vándorlások által. Mert, aki hazáját elhagyja, a lelke egy részét hagyja el…
A Magyarországra szakadt székelyek közül azóta immár sokan hazalátogattak az „elárvult” Bukovinába. A nyolcvanas évekig még többen is éltek ott magyarok. Ők voltak a kihunyó parázs őrizői, túlélőikkel a mai napig találkozhatunk…
Az első, 1981-es bukovinai látogatásom óta nagyot fordult velünk a világ, és negyed évszázad után, 2006 májusában, zaklatott kíváncsiságomtól vezérelve, másodszor is felkerestem. Tudni akartam, hogy elárvult székely falvaink állnak-e még.
Hamar rájöttem, hogy még így is fellelhetők a ritka régi fotográfiákon látható települések rejtett szegelletei. Egy- két egykori középületünk is megmaradt: a hadikfalvi, az istensegítsi, az andrásfalvi iskolaépület. És apró „kapaszkodók”, mozaikkövek: az utcák kanyarulatai, néhány vén fa, deszkakerítés, roskadozó régi szérű vagy udvari kerekes kút… És a régi temetők maradványai. Foghíjasan árválkodnak már, ámde régi sírhelyeket meglátogató és gondozó székelyek is akadnak még.
A templomokat ma már a román ortodox egyház birtokolja, ám falaik és némely berendezéseik még a régiek. Pl. a hadikfalvi Mária-oltár, kopottas padsorok, értékes szentképek. A fogadjisteni fatemplom kis haranglábon álló kisharangja, amelyet a temesvári Novotny Antal harangöntő készített 1907-ben, s melynek nagyobbik „testvére” a székelykevei templomtoronyban lakozik…
A templomok udvarában egy-egy székelyesen megfaragott emlékkereszt áll, a Bukovinai Székely Szövetség „állítmányai”.
Ma megközelítőleg 25 000 bukovinai székely lélek él Magyarországon, az 1991-ben kirobbant jugoszláviai belháború következményeként, az elvándorlás és a széttelepedések miatt alig 6-7 ezer az Al-Duna kanyarban, Déva környékén és Csernakeresztúron, valamint más erdélyi településeken pedig ezres, vagy több százas szórványokban.
Jutott a bukovinai székelyekből szinte mindenüvé. Ma szép számban élnek a már említett kivándorlási pontok mellett, többek között Nyugat-Európa országaiban, Amerikában és Kanadában, de még Ausztráliában is.
Jelenleg szerte a világon mintegy 32 ezer, a legbátrabb becslések alapján akár 40 ezer bukovinai származású székely élhet. Éppen csak eredeti bölcsőjük, Bukovina maradt székelyek nélkül.
(Megjelent: Magyar Szó, Művelődés melléklet, 2011. január 16., vasárnap)
Köszönet!!!
VálaszTörlés